LOSONCZ Márk: A Balkánról még egyszer – válasz Végel Lászlónak

A cikkem nyomán akár érdekes, termékeny párbeszéd is kialakulhatott volna Végel Lászlóval, amelynek révén végül akár mindketten módosíthattunk volna az álláspontjainkon. Sajnos másként alakult.

18. Oct 2020

Baráti e-mail figyelmeztetett: Végel László olyan, homályos utalásokkal teli jegyzetet írt, amely a személyem ellen irányulhat. A beszédes, Az autokrata rezsimek tartalékhadserege című jegyzete nem sokkal azután jelent meg, hogy közöltem a Balkanizálódás? Sorsszerű szolgaság? Csakugyan? című írásomat, amelyben egy – szerintem torz – beszédmódot igyekeztem kritikailag átgondolni, a balkanizmus-diskurzust. Végel László általam kritizált jegyzete csupán egy volt a számos, általam bírálat alá vont megnyilvánulás közül (bíráltam például a VMSZ-t és a mainstream ellenzékét is), ezért talán nem volt oka ágyúval lőnie rám. Megtörténhet azonban, hogy a barátomnak igaza van: a cikk valóban mindenekelőtt ellenem irányul, jócskán túlreagálva a bírálatomat, az érveimmel való vita helyett a személyemre, az állítólagos szerepemre összpontosítva – s nem véletlen, hogy Végel tartalékhadsereges cikke pár nappal az enyém után született meg.

Írásában Végel azt sugallja, hogy az autoriter rendszerekben „gombamódra szaporodnak az elsompolygó gladiátorok, akik gyengéden meglegyintik a hatalom egyik vagy másik képviselőjét, aztán erélyesen odavágnak azoknak, akiket a hatalom a munkahelyéről elüldözött, avagy kiközösített. És a hatalomnak szüksége van ezekre a »pártatlan gladiátorokra«, hiszen a szolgalelkű újságírók szava idővel hiteltelenné válik, s ilyenkor jól jön a tartalékhadsereg, amely lám, az arénából jött és apró fenntartásokkal mégis a jaguár oldalán áll.”

A barátom értelmezése szerint a retorikailag túlfűtött szereposztás értelme nyilvánvaló: odavágtam az áldozatként megjelenő Végel Lászlónak, ekképpen pedig az autoriter rendszer tartalékserege vagyok. A jegyzetíró célja tehát az, hogy engem, az ellenfelét szimbolikusan megsemmisítsen, mindenekelőtt azzal, hogy a tekintélyelvű rezsimek mellé sorol (hogy pusztán funkcionális szerepről van-e szó az „elsompolygó gladiátor” esetében, vagy kifejezett szándékosságról, kevéssé számít).

A bennem felmerülő kérdés a következő:

a gladiátoros cikkével a szimbolikus megsemmisítésemhez kívánt-e hozzájárulni Végel László? Kérem, nyíltan és érthetően (mondjuk ne az „akinek nem inge, ne vegye magára” típusú maszatolással) közölje velem a nézeteltérések elkerülése érdekében, hogy így volt-e.

Őszintén remélem, hogy Végel megnyugtat: csak félreértésről van szó, vagyis a gladiátor képének semmi köze hozzám – ezek csupán általános megjegyzések voltak, teljesen véletlen az időbeli egybeesés. Ha ez tisztázódik, akkor vélhetően a pengeváltás nem mérgesedik el. Ha viszont igaza volt a barátomnak, kénytelen leszek megvédeni magam a súlyos rágalmaktól. Minden Végel László válaszán múlik. Kíváncsian várom. Különös tekintettel arra, hogy ő maga állítja:

„A párbeszéd azt jelenti, hogy szemtől-szembe kifejtem a véleményem azok előtt, akik másként gondolkodnak, mint én. Ebben különbözöm azoktól a körmönfont konformistáktól, akik bölcsen hallgatnak, minden oldal felé udvariasan mosolyognak, nem mondják azt, hogy igen, azt sem, hogy nem, de annak ellenkezőjét sem”.

Kérem tehát, nyilatkozzon ennek megfelelően: „gladiátor” vagyok-e vagy sem?

Losoncz Márk (balról a harmadik) és Végel László (mellette jobbról) a Napló Kör 2015 januárjában, a zentai városházán megtartott évértékelőjén Danyi Zoltán, Pressburger Csaba, Tolnai Ottó, Gerold László és Bódis Gábor társaságában. (Fotó: Vajdaság Ma)

Szerencsére közben megjelent egy újabb Végel-jegyzet, amelyben viszont név szerint emleget engem (sajnos ez valószínűsíti, bár teljesen bizonyossá nem teszi, hogy a korábbi cikk is ellenem irányult). Felcsillant a remény, a valódi érvek, a vita mezején vagyunk. De vajon csakugyan ott vagyunk-e?

Az írás meghökkentően indít: „olvasom, hogy Vajda Mihály, hogy Kertész Ákos ócsárolják a magyar nemzetet. A vádak ismeretesek a magyarországi médiából, ahol legtöbbször a liberális, a baloldali vagy a zsidó származású értelmiségieket vádolják ezzel. Megcsömörlöttem az ilyesféle címkézéstől, nem is foglalkozok velük, bármelyik oldalon műveljék”. Ez súlyos eltorzítása a történteknek. Kertész Ákos megnyilvánulását számos liberális és baloldali értelmiségi, illetve szervezet minősítette elfogadhatatlannak Révész Sándortól Tamás Gáspár Miklóson át a Raoul Wallenberg Egyesületig (erről könnyen meggyőződhetünk már az Index áttekintő cikke alapján is). Hiszen ilyen nézeteket senki sem fogadhat el, és nincs miért hallgatnunk velük kapcsolatban. Érdemes elővenni Tamás Gáspár Miklós A zsidó Mucsa című írását is (Magyar Hírlap, 1993. március 18., illetve Másvilág, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 467–468.), amelyben így írt az általam is emlegetett Landeszmann rabbiról: „Landeszmann rabbi fölháborító ostobaságokat beszél, és még mindig nem mondatták le. … Landeszmann főrabbinak távoznia kell magas tisztségéből – és nem az antiszemiták miatt. … Akárki beszél így, távoznia kell a közéletből. Nincsenek mentőkörülmények”. Végel László viszont úgy tartja helyesnek, ha – az ő szótárával élve – elsompolyog.

De miért kellene bármely közéleti szereplőnek szent tehénnek lennie? Mi történt a kritikai nyilvánosság eszményével? Ami bennünket illet, a ni Dieu, ni maître-hez hozzátennénk: ni intellectuel. Az értelmiségi sem lehet érinthetetlen, ami a bírálatot illeti. Ellenkezne a szerepével, ha másként volna.

Haladjunk tovább.

Hogy tisztán láthassunk, érdemes feleleveníteni a Végelre vonatkozó bírálatomat. A cikkemben hosszan idéztem őt, a szerb fordítás alapján: „…az elmúlt tíz év során nem vettem észre semmilyen fordulatot Közép-Európában. Megint hagyta magát megvezetni idegen eszmék által: a keleti szocializmust keleti kapitalizmussal cserélte fel. Közép-Európa létezik, de nem úgy, ahogyan Konrád és Kiš megálmodták. (…) Miért itt a legerősebbek a profasiszta ideológiák? Miért elfogadható a népnek – erőszak bevetése híján is – az autokrácia? [Timothy Garton] Ashnek igaza van: Nyugat- és Közép-Európa különbségei nem tűntek el. (…) … érzem Kelet-Közép-Európa démonját. Egyet illetően azonban igazat adok Timothy Garton Ashnek, a balkáni térség ismerőjének: Szerbia balkáni marad, még ha csatlakozik is az Európai Unióhoz”.

Nem jutott eszembe, hogy Végel nem, vagy csak ritkán ír szerbül – így Vickó Árpád fordítása helyett használhattam volna az eredetit, amely így hangzik: „Az elmúlt évtizedben azonban észrevettem, hogy Közép-Európában nem történt semmiféle igazi fordulat. Közép-Európát újra idegen eszmék csábították el: a keleti szocializmust felváltotta a keleti kapitalizmus. Létezik Közép-Európa, de nem az, amelyről Konrád vagy Kiš álmodott. (…) Miért éppen itt a legerősebbek a posztfasiszta eszmék? Miért lehet minden erőszak nélkül elfogadtatni a nemzetekkel az autokráciát? Ash tévedett, nem mosódtak el a különbségek Közép-Európa és a Nyugat között. (…) én a Kelet-Közép-Európa démonját érzékelem. Egyben azonban igazat kell adni Ashnek a balkáni térség kiváló ismerőjének, Szerbia balkáni marad, akkor is, ha csatlakozik az EU-hoz.”

Még egyszer: az eredeti Végel-szövegben tehát az áll, hogy „igazat kell adni Ashnek a balkáni térség kiváló ismerőjének, Szerbia balkáni marad, akkor is, ha csatlakozik az EU-hoz”. Ehhez képest Végel így értelmezi magát utólag: „egy naplóbejegyzésemben egyetértettem Timothy Gordon Ashel, aki szerint Szerbia a Balkánhoz tartozik, akkor is csatlakozik az EU-hoz.” Elnézést kérek az olvasóktól a nyelvi-helyesírási hibákért – ezúttal nem én tehetek róluk. Egyúttal az olvasók nyelvi intuíciójára bízom, hogy ezek a mondatok identikusak-e. Szerintem egyértelműen nem.  Az előbbi mondat szerint Szerbia balkáni marad, s itt aligha a földrajzi banalitásról van szó, hanem – mint a kontextus mutatja – az „autoriter”, a „démoni” és egyebek kérdéséről. Az utóbbi viszont a kontextusából kiragadva mintha csak a regionalitásra utalna – s Szerbia a balkánságával együtt csatlakozhat az EU-hoz (bár a feszültséget – a Balkán esszenciája és Európa között – még akár ebbe a mondatba is bele lehetne érteni). Az előbbi mondatban Szerbia az EU-s tagság ellenére balkáni marad (vagyis a két dolog között feszültség van), az utóbbi szerint mintha az EU-tagság a balkáni regionalitással együtt járhat. A nyelvi pontosság hiányában persze nem könnyű értelmezni.

Természetesen nem sikerülhetett teljesen eltalálnom az eredeti változatot, azonban a fordításom alapvetően hűséges. A szerbről magyarra való (vissza)fordítás közepette csakugyan elkövettem egy számottevő hibát: míg Ash teljes nevének a zárójelben való kiírásán foglalatoskodtam, kifelejtettem a szerb „nem” lefordítását (és amiről nem tehetek: a kiváló Vickó Árpád a „posztfasisztát” úgy fordította, hogy „profasiszta” – a legprofibb fordítók is tévedhetnek), azonban a lényegen ez vajmi keveset változtat. Továbbra is az a bajom a jegyzetrészlettel, ami korábban: a „keleti kapitalizmus” mint „idegen eszme” emlegetése értelmetlen, s a Balkán determinisztikusan ábrázolt, értelmezésem szerint az autokratikus vezetők (és emellett talán a posztfasiszta ideológiák) sorsszerű kiszolgáltatottjaként jelenik meg. Mintha Közép-Európának lehetnének alternatívái, de a Balkánnak nem.

A legmeghökkentőbb az a kérdés, amelyet Végel nekem szegez: „ki beszél itt »primitív-erőszakos Balkánról«?” Ez a szókapcsolat a szövegem utolsó negyedében jelenik meg, amikor már árkon-bokron túl vagyok Végel jegyzetrészletének elemzéséhez képest, és általánosabb igénnyel bírálom a balkanizmus-diskurzus egyes elemeit. Ha már Végel a szöveghűséget kéri számon, érdemes lett volna több figyelmet szentelnie a cikkem felépítésének és logikájának.

A legnagyobb meglepetésemre azonban Végel, miután – igazán ok nélkül – tiltakozik az „erőszakos Balkán” képével kapcsolatos váddal szemben, a tükörben önmagára nyelvet öltve minden további nélkül elmondja, miként erőszakos a Balkán:

„a vajdasági magyarok elleni 1944/45-ös etnikai retorzió, az ártatlan tizezrek tömegsírba vetése IS a Balkánhoz tartozik. Srebrenica is! Továbbá azt is balkánizmusnak nevezném, amikor térségünkben az egyik kultúrát államhatalommal ráerőszakolják a másikra.” E kényes ponton a Balkán puszta földrajzi kategóriájából egyszerre csak „balkánizmus” lesz – és éppen ezt kifogásoljuk. Nem, kedves Végel László, etnikai népirtások a világ minden pontján voltak, ahogyan a kultúrának a társadalomra való államhatalmi ráerőszakolása is. Bármennyire is banális, kénytelen vagyok leírni: érdemes a gyarmatosítás vagy a fasizmus történetén végigtekinteni, esetleg a 20. századi nagyhatalmak kultúrpolitikáját megvizsgálni. Mindebben semmi térségspecifikus nincs, arra pedig végképp nincsen okunk, hogy a balkáni régió erőszakosságára hivatkozva mindezt még –izmussá is dagasszuk. Erről a cikkem 2. pontjában írtam részletesebben, amely így kezdődött: „a lapos közhelyek tárházába tartozik az is, amely szerint »a Balkán erőszakos«”. Igyekszem jóhiszeműen viszonyulni a jegyzethez: nem feltételezem Végelről, hogy csupán azt a semmitmondó laposságot akarta mondani, hogy a Balkán olykor erőszakos – olykor meg nem. Ez ugyanis érdektelen módon bármely tetszőleges térségre érvényes lehetne. Viszont íróként, a szavakra figyelőként Végel bizonyára tudja, hogy ha elnagyoltan „balkánizmusról” beszél, akkor a tétek még számottevőbbek.

Végel László látványosan, demonstratívan nem ért velem egyet (tekintet nélkül az állításaim tartalmára), de szemlátomást saját magával sem.

Mindez érvényes az eredeti Végel-jegyzet egészére is. A jegyzet első felében Végel distanciát tart Közép-Európától, illetve bosszantja „a rendszerváltó elitek túlbuzgó igazodása a Nyugathoz”. Azt is állítja, hogy „ma Oroszország befolyása hatékonyabb, mint Sztálin idejében” (csakugyan, Putyin ennyire perverzen a spájzban van? A sztálinizmus smafu a mához képest?). Hogy aztán a cikk azzal záruljon, hogy az EU-hoz való csatlakozás után is „Szerbia balkáni marad”, azaz – ha jól értjük – autoriter (és talán posztfasiszta is). Végel tehát bírálja a túlbuzgó igazodást a Nyugathoz, de úgy tűnik, ettől még az – igen kellemetlen múlttal, és nem sokkal kedvezőbb jelennel bíró – Nyugat/Európa a maradéktalan ideál számára. Hiszen mi másért marasztalná el a sajnálatosan balkáninak maradó Szerbiát, mint azért, mert – Balkán, ahelyett, hogy végre mássá válna. Ez így esszencializmus, fatalizmus.

Az olvasó számára több lehetőség adódik: 1. hogy komolyan veszi Végel egyes állításait. Vagyis ha Végel A-t és nem-A-t, továbbá B-t és C-t is mond, akkor jogosultnak találja a problémás A bírálatát. A Balkanizálódás? Sorsszerű szolgaság? Csakugyan? című cikk ezt az utat, egyes állítások bírálatát választotta; 2. hogy figyelembe veszi: Végel kijelentései kölcsönösen kioltják egymást, és hogy igazából nincsenek – elfogadható vagy elvitatható – állításai. Az utóbbi szerint Végel még inkább a senki földjén van, mint azok a szerb vagy a magyar eszmetörténetből, akik a hazájukat valahol Kelet és Nyugat között képzelték el. Hiszen Végel posztmodern iróniájában és szkepszisében végül minden semmivé foszlik – a Nyugattól Közép-Kelet-Európán át a Balkánig. Vagy esetleg – utolsó lehetőségként – Végel a Szerbia nevű, a Balkánhoz tartozó országról megállapítja, hogy a Balkánhoz tartozik, „semmi különös”, hiszen olykor az ilyen triviális, tautologikus, üres kijelentéseket szereti. Ezzel az értelmezéssel azonban az a gond, hogy a mondatot egyáltalán nem értéksemleges terminusok veszik körül, hanem olyan súlyos szavak, mint az „autokrácia”, „posztfasizmus”, „démonok” (no meg a Sztálint állítólag felülmúló Putyin). Úgy vélem, megbecsüléssel kezeltem Végel jegyzetét azzal, hogy az 1. pont jegyében komolyan vettem az egyes állításait és igyekeztem (többlet)értelmet tulajdonítani nekik.

Vegyünk még egy példát a legutóbbi jegyzetből. „Pökhendin nyilatkozunk a Balkánról, amely nyilvánvaló, hogy Újvidéken kezdődik, ahol még rokonszenvesen keveredik a közép-európai habitussal. Mi lesz Újvidékkel, ha ez a kényes egyensúly felbomlik és elveszti a hagyományos hibrid identitást?”, idézi Végel – önmagát. Mire véljük ezt? Vajon a Balkán máris nem szimpatikus, ahol nem keveredik Közép-Európával, hanem a „tisztaságában” nyilvánul meg??! Mellesleg: egy globalizált világban (de akár korábban is, szem előtt tartva e régió bonyolult kultúrtörténetét) létezhetnek kevert habitusok egyfelől, és mindennemű szintézis híján levő attitűdök másfelől? Vagy még ezeket a mondatokat is a megfogható tartalomtól teljesen elrugaszkodó irónia írja felül és semmisíti meg? Ám Végel László Újvidékért való, őszintének tűnő aggódása mintha arról tanúskodna, hogy ezek komolyaknak szánt mondatok. Vagyis Végel csakugyan fél, hogy mi lesz, ha Újvidék immár „kultúrtisztán” balkáni lesz. A magam részéről úgy hiszem, nem elégedhetünk meg a Balkán pejoratív jelentéseinek részleges dekonstruálásával, ha végül a torz, elhibázott balkanizmus-diskurzus visszacsempészésébe torkollik.

Nem tudom mire vélni, hogy Végel egy nyúlfarknyi naplójegyzeten belül elutasítja, hogy az „erőszakos Balkán” képét erősítené, majd elmondja, miért és hogyan erőszakos a „balkánizmus”. Azon is nehéz napirendre térni, hogy miután a Balkánról való pökhendi megnyilatkozásokat bírálja, aggódni kezd a „kényes egyensúlyát elvesztő”, színtisztán balkánivá váló Újvidék miatt. Nekünk úgy rémlik, a symposionisták, Bányai, Bosnyák, Tolnai és a többiek által magasztalt esszékultúra a szabatos, kreatív gondolatvezetést, és nem az önellentmondó (vagy netalán tartalmatlan) csapongást jelentette. Még egy naplójegyzettel szemben is vannak minimális konceptuális elvárásaink.

Az olvasók, akik idáig követtek bennünket, bizonyára nem fogják azt hinni, hogy ez a pengeváltás bármilyen értelemben balkáni lenne. Sokkal prózaibb dolgokról van szó. A közéletünk állóvizét biztosan nem ez a „vita” fogja felkavarni.

A cikkem nyomán akár érdekes, termékeny párbeszéd is kialakulhatott volna Végel Lászlóval, amelynek révén végül akár mindketten módosíthattunk volna az álláspontjainkon. Sajnos másként alakult.

Annak azonban örülök, hogy Radics Viktória megírta a Szabadsághagyományaink című írását, amellyel rokonszenvezem, és üdvözölném, ha újabb – tartalmas, érvelő – cikkek születnének. A vita reményében.

(Autonómia)

A BALKÁN-VITA TOVÁBBI CIKKEI:

Karikatúra

The post STUPS: Kibicer appeared first on Autonomija.

STUPS: Kibicer
KERESÉS AZ ARCHÍVUMBAN
Dátum szerinti keresés
Rovatok szerinti keresés
Google-keresés