Anno a 2000/2001-es újévi bulin, az éjféli pezsgővel a kezemben hangosan örvendeztem, hogy „végre átléptünk a digitális évszázadba!” Erre egy szintén informatikus barátom gyorsan lehűtött: „az még legalább 40-50 év, öregem”. Minimum két-három generációnak le kell ahhoz cserélődnie, hogy a papíralapú létformát magunk mögött tudjuk hagyni, és tényleg élvezhessük Digitália előnyeit, legfőképpen a bürokrácia akadálymentesítését.

Mert hát erről szól minden keservünk az élet azon területein, ahol az állammal, a törvényekkel, az előírásokkal kerülünk érintkezésbe. Legyen egészségház vagy adóhivatal, határátkelő vagy egy nyamvadt postai befizetés: az értelmetlen és idegtépő várakozás (tehát miközben épp üresben ketyeg el az életünk, amiből csak egy van!) egészen pontosan egyetlen egy dologra vezethető vissza (amennyiben nagyvonalúan eltekintünk az illetékes tisztviselők jó nagy részére jellemző, bődületes inkompetenciától):

a gyalázatosan szar adatmenedzselésre.

A HÁLÓZAT CSAPDÁJÁBAN

Aki (nagy)Magyarkanizsa községben él, az jó eséllyel sokkal jobban tudja, miről beszélek, mint amennyire tudni szeretné, és épp ezért maximálisan átérezheti a digitalizált állam (elméleti) bürokratikus akadálymentességének jelentőségét. A „csend (és a bezveze kirakott forgalomirányító táblák) városában” bármilyen ügyintézésre kapott időpont annyit jelent csupán, hogy melyik napon várhatunk majd órákat egy folyosón, ahol a csókosok (a.k.a. VMSZ-esek) az orrunk előtt adják egymásnak a kilincset, és intéznek el soron kívül bármit. Nagyon lazán el lehet úgy napokat cseszni a különböző hivatalokba való mászkálással, hogy a végén semmit sem sikerül megoldanunk, cserébe kapunk kioktatást és lenéző pillantásokat a gyöngysort és a karkötőt szakadásig behízó naccságáktól, miközben egy csomó pénzt is elköltünk az ilyen-olyan illetékekre, és mindvégig egyetlen egy olyan személyt sem vet az utunkba a sors, aki az adott hivatalos ügyünk elintézéséhez szükséges összes iratot (és azok beszerzési helyét) el tudná tételesen sorolni, hogy ne az legyen még az ötödik próbálkozásunkkor is, hogy még mindig hiányzik valami papír (jellemzően olyan, amit korábban egyetlen kurva szóval sem említett egyik léhűtő sem).

Van összehasonlítási alapom is, mert apám horgosi (azaz Kanizsa községbeli) volt, anyám meg szabadkai születésű volt. Amíg apámnak az összes hajszála (és szabadnapja) ráment akárcsak egy láda sörnyi adóhátralék kitisztázására (hazaérve csak annyit mondott mérgesen, hogy „az a hely egy putri!”), addig anyám nevetve intézett el bármit Szabadkán (beleértve az én meg az öcsém ügyeit is, amíg kiskorúak voltunk), és – hála a nagyon jó Istennek – volt annyi esze, hogy bennünket születésunkkor a saját apja Szabadka községbeli házába jelentett be (annak ellenére, hogy Horgoson nőttünk fel), amely házat aztán én meg a tesóm papíron(!) soha nem hagytunk el, és így később, felnőtté válva mi is lazán ráztunk le minden hivatalos vackot, annak ellenére is, hogy a 20-as éveink legeslegelején még nem beszéltünk túl jól szerbül (de mivel lépten-nyomon muszáj volt, végül belejöttünk). Nem tudom, van-e túlvilág, azt meg pláne nem, hogy az infók innen eljutnak-e oda, de ha igen, akkor Anya, tudd, hogy a mai napig hálás vagyok az okos döntésedért.

A teljesség kedvéért idekívánkozik, hogy kanizsai barátaim egy kicsit árnyalták a családi körömből (és horgosi barátaimtól) származó információimat: állításuk szerint a rendőrségen mostanában kiváló az ügyintézés. Meg hogy azért a többi hivatalban is van némi előrelépés a korábbi állapotokhoz képest. Hát a fene tudja. Én egyelőre nem kaptam kedvet hozzá, az tuti. Inkább azokat a helyieket sajnálom, akik az elmúlt évtizedekben próbáltak ott ügyintézni. És persze lehet, hogy két községgel arrébb is ugyanez a helyzet (én csak azokat tudtam összehasonlítani, amiket ismerek), meg azért Szabadkán is csúnyán be lehet ragadni egy-két hivatalba fél napokra, de így talán sikerült jobban körvonalaznom, mit értek adatmenedzselési problémán:

minden adat megvan, minden adat ott van, csak nincs, aki összekösse őket, nincs, aki kibányássza őket – vagy csak fáj rá a mája. De a hülye továbbra is te vagy, sőt, eleve minek toltad oda a képedet, amikor ők épp kávézni készültek.

Ja, meg tudjátok, mi a nagyon haladós még Szabadkán? A kihágási bíróság „tárgyalásai”. Nem mondom, hogy egy minden hájjal (és motorolajjal) megkent közúti bűnöző vagyok, de egy-két piros lámpába, záróvonalba, miegymásba azé’ én is beleszaladtam tacskókoromban, és hát annak rendje s módja szerint mentem is gyónni a kijelölt lelkigyakorlatos napokon a hozzám hasonló, bűnös lelkekkel egyetemben.

Na, ott, gyerekeim, nem volt lacafacázás: ha 10:35-re volt időpontom, 10:38-ra már el is voltam ítélve!

Ha nem is örök kárhozatra, de általában három hónapnyi eltiltásra, néhány teletankolás árára, és persze egy csomó büntetőpontra (amikről hiába mondtam, hogy ne fáradjanak, én ezeket a pontokat nem gyűjtöm, ők azért ragaszkodtak hozzá, hogy nagyvonalúan beírják nekem). Utólag mindig mérgelődtem, hogy ezért a pár percért igazán kár volt parkolójegyet vennem, sőt, még az autót se kellett volna leállítanom a téli hidegben. Na de ennyi elég is a boldog nosztalgiázásból.

GIGABÁJTOKTÓL A GYÓGYMÓDIG

A mostani világjárványnak is van komoly informatikai, illetve adatkezelési vonatkozása. Nem, most nem a védőoltással belénk ültetett 5G-s mikrocsipekre gondolok (a Pfizerhez állítólag korlátlan Netflix-hozzáférés is jár, míg a Szputnyikkal csupán az orosz állami televízió adását nézhetjük – fejben).

Egyrészt ott van a védőoltások kifejlesztését lehetővé tevő, világméretű nemzetközi összefogás a kutatók, tudósok részéről. Az átlagmagyar járvány- és mindenmásszakértő elképzelésével szemben ez egyáltalán nem úgy nézett ki, hogy a tuggyukkik összeültek a szegedi zsinagógában világösszeesküdni, hanem a nemzetek legtanultabbjai adatokat osztottak meg egymással. Brutál sok adatot. Nem giga-, de még csak nem is tera-, hanem inkább petabájtos nagyságrendben. Akkora mennyiségű adat száguldozott a kontinenseket összekötő optikai kábeleken keresztül (szó szerint fénysebességgel), hogy annyi adat talán a világ összes adóhivatalának archívumában sincs (kivéve esetleg Kanizsát).

Az, hogy ilyen relatíve rövid idő alatt sikerült többféle védőoltást kifejleszteni a koronavírus ellen, a kutatók zsenialitásán és a gyógyszergyártók egymástól független, különböző célú/irányú egyéb kutatásain, fejlesztésein és tapasztalatain túl nagyon nagy részben a páratlanul magasszintű adatmenedzselésnek köszönhető!

S bár a mostani vészterhes időkben a reflektorfény főleg a tágabb értelemben vett egészségügyi dolgozókra vetült (teljesen megérdemelten!), egy fél mondat erejéig azért én megemlíteném azt a hihetetlenül sok matematikust, fizikust, vegyészt, no meg gépész-, elektro- és informatikus mérnököt, akik nélkül nem lennének se orvosi műszerek, se laboratóriumok, se számítógépek, se az azokat összekötő adatkábelek, adathordozásra „kényszerített” rádióhullámok meg pláne nem.

A pandémia másik informatikai vonatkozása szintén a vakcinákhoz kapcsolódik, csak úgymond a másik oldalról nézve. „A szerb védettségi igazolványt kötelesek a magyarországi szállodákban elfogadni” – írja cikkének bevezetőjében a Szabad Magyar Szó, hogy a következő mondatokból rögtön kiderüljön: a gyakorlat meglehetősen picassói képet mutat. Ennek csak egyik oka a katonákkal tarkított (tényleg nem t’om, mit csinálnak ott) magyar járványkezelés, illetve a hivatalos kommunikáció és a vonatkozó rendeletek hektikussága. A másik ok, hogy a gubanchoz a mi országunk is hozzájárult.

OLTÁSI IGAZOLÁS: IGEN VAGY NEM? ÉS HA IGEN, MILYEN?

Legújabban épp vérre menő viták folynak (emelkedett és kevésbé emelkedett hangnemű fórumokon) mindenféle ideológiai törésvonalak mentén arról, hogy a védettségről szóló oltási igazolvány (ami jobb helyeken egy csippantós adatkártya) EU-s szintű bevezetése és a birtoklásához kötött „többletjogok” megadása (értsd: a pandémia idején elvett állampolgári jogok visszaadása) diszkriminatív lépés-e vagy sem. A jövő világtársadalma feletti digitális kontrollt szolgálja-e vagy sem? Esetleg csupán egy fél eurócentes, egyszerű eszköz arra, hogy a szuggesztív fellépésű, hamis próféták irdatlan hülyeségeihez vallásos fanatizmussal ragaszkodókat különválasszák azoktól, akik 2021-ben már nem kételkednek a Föld kerekségében, meg úgy általában a tudományban. Például azért nem, mert

a 44 éve útjára indított Voyager-1 űrszonda épp 22,8 milliárd kilométerre van tőlünk, és még mindig küldi a mérési adatokat. Erre is képes a fajunk, amikor épp nem a saját kiirtásával van elfoglalva.

Szerbiában ilyen vitavihar alapból ki sem törhet, hiszen kicsiny, de büszke országunk soha nem riadt vissza az unortodox eszközök használatától, ha egy probléma huszárvágásos megoldásáról volt szó. Talán emlékszünk még 2017-re, amikor több hazai tejfeldolgozó és -forgalmazó cég tejében aggasztó mértékben megnőtt az Aspergillus flavus nevű, kukoricán tenyésző penészgomba termelte aflatoxin mennyisége, amire az volt az állam felelősségteljes válasza, hogy az egészségügyi hatérértéket a korábbi ötszörösére(!) emelte. Egyből befért alá mindegyik tejminta aflatoxin-tartalma!

Szóval nem meglepő, hogy az oltási „igazolvány” terén is ötletes megoldás született: egy pecsét és aláírás nélküli, A4-es papírlap, kérem szépen, a személyes adatainkkal, az általunk felvett védőoltás márkájával és az igazolás sorszámával. Ennyi. Plusz egy QR-kód, de arról majd később. Elméletileg ez csak egy ideiglenes megoldás, mert egy-két hete belengettek valamit az ún. zöld kártyák kiadásáról, de eme cikkben csak az adott helyzet tárgyalására szorítkozok, illetve arra, amit per pillanat kézbe lehet venni. A legitimációs adatkártyák A4-es papírral történő helyettesítésének egyébként szinte már hagyománya van Szerbiában: 2018-ban a „lejárt szavatosságú” járműforgalmi engedélyek érvényességi idejét „hosszabbították” meg imígyen az illetékes szervek, de a magyar hatóságok ellenőrzéseinek sűrűszövésű hálóján már akkor is fennakadt a szép próbálkozás.

SZERB-MAGYAR SZERELEM A KORONA IDEJÉN

Jelen esetben egy olyan analóg „adathordozóról” beszélünk, amit bármelyik ügyesebb nyolcadikos vagy elsős középsulis szarrá fotosoppol, ha akar, tehát a védettségi igazolványok kölcsönös elismeréséről szóló, Magyarországgal kötött megállapodás ellenére (és a már említett, követhetetlen magyarországi rendelkezésekben elveszve) teljesen érthető, ha a magyarországi szállásadók vagy éttermek nem tudják eldönteni, hogy a szerb, nem kártyaalapú „igazolvány” elfogadható-e (és a büntetéstől való félelmükben inkább megtagadják a szolgáltatásuk nyújtását).

Van viszont a mi kis (négybe-nyolcba hajtogatott) „igazolványunkon” egy QR-kód is (a jobb alsó sarokban), ami egy weboldalra mutató linket tartalmaz. Egész pontosan a Dr. Milan Jovanović Batut Közegészségügyi Intézet oldalára mutat (ami ugye a Szerb Kormány hivatalos honlapjának egyik aloldala), azon belül is a személyünkhöz kapcsolt adatbázis-bejegyzésre. Ez a bejegyzés tartalmazza a nevünket és az oltási igazolásunk kódját, illetve a megerősítést, hogy ez a konkrét felhasznált kód (amiből elvileg egy van a világon) jelenleg érvényben van. Tehát a birtoklója… ööö… jelenleg életben van. De a többi személyes adatunkat nem tartalmazza!

Na, most légy okos, kedves magyarországi szállásadó-éttermes-nemtomki! Van tehát egy baromi könnyen hamisítható, szerb és angol nyelvű nyomtatványunk, ami egyrészt olyan adatokat tartalmaz, amiknek a valódiságát és a hozzánk kötöttségét (név, szül. dátum, személyi szám alapján) csak a személyi igazolványunkkal (vagy az útlevelünkkel) tudjuk bizonyítani, másrészt egy olyan szerbiai adatbázisra mutató QR-kóddal rendelkezik, amely adatbázis csak szerbül és angolul szolgáltat adatokat. Ja, és eleve egy internetkapcsolattal rendelkező eszköz kell az oldal megnyitásához, ami egy recepción vagy egy étteremben nem feltétlenül adott (ne keverjük össze az online pénztárgéppel, ami a NAV-hoz van bekötve), hiszen a szobafoglalás vagy a kajarendelés nyilvántartása simán elmuzsikál net nélkül (ahogy az elmúlt 2-300 évben is elmuzsikált). Pluszpoén, hogy ebben az adatbázisban a nevünkön kívül más azonosítónk nem szerepel! Na, ezek alapján tessék összefésülni az adatokat, és eldönteni, hogy beengedhetőek vagyunk-e a szabályok szerint.

Nem mellesleg az oldal, amire pl. egy hamisított QR-kód is mutathatna a fotosoppolt „igazolványunk” alján, simán lehetne egy kamuweboldal is, lekoppintva az adatbázis webes felületének eredeti dizájnját (adva a részletekre: nehogy már ezen bukjunk el, ha netán bárki ismerné Magyarországon a szerb oltási igazolásos oldal kinézetét), amit még a saját telefonunk is hosztolhatna a zsebünkből mobilneten keresztül, miközben ott állunk egy bárpultnál a mojitónkat szürcsölgetve (hú, de rég ittam mojitót…). Egy mai huszonéves, netes programozónak mindezt lezongorázni kb. akkora kihívás, mint egy autószerelőnek a kerékcsere. És élek a gyanúperrel, hogy kevés vendéglátóipari dolgozó állna neki mondjuk IP-cím alapján leellenőrizni, hogy a digitális igazolásunk valódi-e.

Könnyű tehát belátni, hogy több sebből vérzik a jelenlegi ideiglenes koncepció, és teljesen értelmetlen volt ebben a formában bevezetni. Vagy legyen egységes EU-s oltási igazolvány, és mi (az örök csatlakozni vágyók, de soha be nem lépők) szintén olyat kapjunk, vagy ne legyen semmilyen.

IDEIGLENESEN HASZNAVEHETETLEN

A működésképtelen, illetve hasznavehetetlen megoldások (még ha csak ideiglenesek is) csupán zavarkeltésre alkalmasak. A végén az anti-waxxereknek* nem azért lesz igazuk, mert nincsisvírus, hanem mert így tényleg hülyét csinálnak abból, aki a többi polgártársa iránt érzett felelősség miatt igyekszik a közösségi szabályokat betartani, de közben haladni is szeretne az ügyei intézésével.

Szóval egyelőre elég nyögvenyelősen halad a mi digitalizációnk, és baj esetén azonnal odakapunk az A4-es formanyomtatványhoz. Pontosan ez az a területe a gazdaságnak/közigazgatásnak, ahol talán a legjobban érződik az elvándorolt szakemberek, az újabb generációk hiánya. Jobban belegondolva igazából az is egy kisebb csoda, hogy egyáltalán idáig elvergődtünk, hiszen a vezető pozíciókat most azok az 50-60 év körüliek töltik be, akiknek a többszázéves múltra visszatekintő, papíralapú adattárolás a normális (akadnak közöttük persze kivételek is).

De ezért igazán nem ők okolhatók, hiszen amikor születtek, akkor még a négy matematikai alapműveletre képes, „legbutább” zsebszámológép (a.k.a. hentesdigitron) is elérhetetlen űrtechnikának számított. Senki se látta előre, hogy majd pont az ő életükben fog egy történelmi korszakváltás bekövetkezni. Aligha lehet az ilyesmire felkészülni, és aligha jogos elvárás velük szemben, hogy ők rakják le a digitális társadalom alapjait.

És persze könnyű a modernkori kihívásoknak nehezen megfelelő emberek által üzemeltetett, lomha rendszert kritizálni, de azért azt se feledjük, hogy a hétköznapi élet szintjén talán még nagyobb a lemaradás, a fékező erő.

Hiszen óriási tömegek vannak, akik a gyerekek/unokák levetett okostelefonjait nem arra használják, hogy például a korábban befényképezett QR-kódot bemutassák vele egy szkennernek (minek a papír, mikor gigabájtok lapulnak a zsebünkben?), és utána boldogan haladjanak tovább oda, ahova indultak (legyen az egy másik ország, egy hotelszoba, vagy csak egy bérelhető e-roller tárolója), hanem hogy olvashatatlan, összefüggéstelen, nem ritkán rurál-antiszemita** tartalmú faszságokat kommentáljanak a Facebookon futó hírek alá.

Mert valójában most itt tartunk.

És egyelőre nagyon nehéz eldönteni, hogy a Voyager-1 van-e messzebb a Földtől, vagy mi Digitáliától.

---

* oltásellenesek

** aki egy zsidót se ismer (és a falu határát se hagyta el soha), de mindet utálja, mert még a vulkánkitörésről is ők tehetnek – Orbán-imádók, szevasztok!

(Autonómia)