LOSONCZ Márk: Szabad-e a média?

Nem, nem szabad. Részletesebben: nem szabad, jobbára csak számottevő korlátok között, valamely manőverezési téren belül létezik.

29. Aug 2020

A médiák Kelet-Európában és szélesebben mintha fokozatosan vesztenének az önállóságukból, mintha mind kevésbé tudnának a hivatásukkal összhangban létezni, vagyis a kontrollfunkciót elvégezni. Az állami médiákat felfalják a kormányok, a korábban függetlennek hitt médiákat elsősorban a gazdasági függés mechanizmusai révén lehetetlenítik el, a maradék szabad sajtó pedig marginalizálódik, mind kiszolgáltatottabb a kormányzati és a piaci folyamatoknak.

Vajon lehetséges-e önállóság az önállótlanság keretében?

A vajdasági magyar közbeszédben az elmúlt évek során többször is felmerült a kérdés, hogy mikor független a sajtó. Pásztor István, a VMSZ elnöke és tartományi házelnök mintha ezt a kérdést boncolgatta volna, amikor arról beszélt, hogy „gyakorlatilag a választási megjelenéssel egymásra talált, a támogatásuk is egymásra talált, a Jobbik támogatása, a Rockefeller támogatásával és kialakult itt egy olyan, önmagát alternatívaként bemutató politikai alternatíva, amelyik elég tarka”. Most nem foglalkozunk azzal, hogy mennyiben helyes vagy helytelen ez a politikai helyzetfelmérés. Vegyük inkább észre azt, hogy Pásztor István alighanem a Vajdasági Újságírók Független Egyesületére (is) utalhatott, amely támogatást kap(ott) a Rockefeller Alapítványtól és a NED-től (National Endowment for Democracy).

Fotó: Engin Akyurt (Pixabay)

A kérdést Ternovácz István újságíró, újabban Magyar Nemzeti Tanács Végrehajtó Bizottságának a tagja is elemezte: „Sosem létezett szabad sajtó, de mindig megvolt, ma pedig különösképpen megvan az igény arra, hogy legyen. Egy-egy sajtóorgánum tulajdonosának vagy alapítójának ugyanis mindig megvoltak és a jövőben is meglesznek az elvárásai, melyek a legtöbb esetben nem egyeznek meg a közakarattal. Ettől függetlenül az embernek csak akkor érdemes újságírói pályát választania, ha hisz a sajtószabadságban, ha úgy tesz, mintha ilyesmi létezne, és nincs benne félelem. Független közszolgálati újságírás csak úgy létezik, ha az újságíró független a hatalomtól és az adófizető közösség érdekeit képviseli, azét a közösségét, amelynek a hozzájárulásából a fizetését kapja”. Másutt pedig ezt olvashatjuk: „Ternovácz Istvánnak, a VB tagjának a sajtószabadságról és a független újságírásról az a véleménye, hogy »független újságírás nincsen, mert az újságíró már önmagától sem lehet független, de a munkaadójától sem«”. Immár hatványozott intenzitással merül fel a kérdés: csakugyan, van-e, és ha igen, mi a független újságírás? Hasonló kérdések azon magyarországi médiákkal kapcsolatban is felmerültek, amelyek jelentős mértékben külföldi forrásokra, azaz pénzügyi támogatókra alapoznak (vö. “a Soros-birodalom médiahálózata”).

Noam Chomsky és Edward S. Herman 1988-ban jelentették meg az Egyetértés-gépezet: a tömegmédia politikai gazdaságtana című művüket, amelyben amellett érveltek, hogy az amerikai tömegkommunikációs eszközök ideológiai apparátusokként szolgálnak, voltaképpen propagandát művelnek. A szerzőpáros tézise szerint a médiák függnek a piaci és a politikai erőktől, aminek következményeképpen belsővé is teszik a velük szemben támasztott külső elvárásokat, öncenzúrát végeznek. Az egyetértés, a beleegyezés előállítása a címben pontosan erre utal: az uralom nagyban passzív tárgyainak a média általi kormányzására (itt eszünkbe juthat Peter Dale Scott kifejezése, a governing media is). Jegyezzük meg, hogy a mű jeles amerikai hagyományokba illeszkedik, mint Walter Lippmann Közvéleménye, Edward L. Bernays Propagandája vagy – Chomskyékat „megelőzve”: – Michael Parenti 1986-os A valóság feltalálása: A tömegmédia politikája. Az Egyetértés-gépezetről magyarul lásd EZT, illetve EZT.

Chomsky és Herman műve egy kritikai kommunikációs modellt javasolt, amely szerint öt kritérium szerint ítélhetjük meg, hogy a média mennyiben szolgálja a beleegyezés kikényszerítését, az egyetértés-gépezetet, a propagandát:

1. Méret, tulajdon, profitorientáltság. A pénzügyi érdekek, a háttérként szolgáló cégek és befektetők meghatározzák a média manőverezési terét.

2. A reklámok. Mivel a bevétel forrását nagyban a reklámok jelentik, a reklámozók „de facto engedélyező autoritások”.

3. A tömegmédia híreinek beszerzése. Széleskörű bürokráciák könnyítik meg a média dolgát, illetve segítik a tevékenységét – hogy nagy energiaveszteség nélkül jusson hozzá az információhoz. Míg a rutinos hírforrások (az újra és újra meghívott szakértők, a gyakorta konzultált intézmények stb.) rendszeresen helyet kapnak, a rendhagyó forrásoknak küzdeniük kell, hogy teret kaphassanak – mégis, a leginkább a tömegmédia őrei kizárják őket. Az információk szerkesztői torzítását súlyosbítja a kormányzati és a privát hírforrásoktól való függés. Az alternatív, “excentrikus” hírforrásokra támaszkodó média azt kockáztatja, hogy elveszti a támogatóit, a reklámozóit vagy az olvasóit. Hogy ezt a kockázatot minimalizálják, a médiák tartózkodnak a kormányzatot vagy a nagyobb vállalatokat bíráló forrásoktól.

4. Lejáratás. Befeketítés, lejáratás vár azokra, akik megkérdőjelezik az uralkodó konszenzust, legyen szó akár elvont struktúrákról, a kormányról, cégekről, ideológiáról stb. A lejáratás mögött olykor privát cégek vagy agytrösztök állnak.

5. A mumus. Az ellenségkép-gyártás meghatározó, hiszen az egyetértést úgy lehet a legkönnyebben elérni, ha találunk egy – külső vagy belső – ellenséget, legyen akár a kommunizmus, a terrorizmus vagy a menekültek. Az ellenséggel szemben lehet egyesülni, érvényesülhet a nyájszellem, eltűnhetnek a belső feszültségek, ellentétek.

Mi következik mindebből?

Először is az, hogy a média beágyazódik nem csupán az erőszak és a hatalom rendszereibe, hanem a kapitalizmus viszonyaiba is. A bérmunka, a pénzügyi támogatás, a tulajdon, a járadék stb. függőségi viszonyai meghatározzák a média önállóságának kereteit és lehetőségeit.

Az ideális eset az, amikor egy médiát tisztán alulról szerveződve, közösségi támogatással, sőt, demokratikus eszközökkel tartanak fenn. Önállósággal nemigen vádolható korunkban ez persze egyelőre legfeljebb regulatív eszme lehet.

Mondanunk sem kell, bizonyos kérdéseket illetően a legkülönbözőbb ideológiai beállítottságú médiákat illetően is vakfoltokkal szembesülünk, az egyes felületek még csak nem is komplementerek, még csak nem is egészítik ki egymást. A szolidaritás, a „szociális érzékenység” csaknem mindenütt teljesen hiányzik. Legfeljebb az van meg, amit a Partizán csatorna szegénységpornónak nevez: az egyéni szerencsétlenség, elesettség bombasztikus és látványos bemutatása, lehetséges közösségi – politikai – válaszlehetőségek nélkül.

Véleményünk szerint az is következik mindebből, hogy az abszolút függetlenség és az abszolút függőség nagyon ritkán fordulnak elő, sokkal inkább árnyalatokról, fokozati átmenetekről beszélhetünk. És mindenekelőtt konkrét szituációkról, konjunktúrákról.

Ugyanaz a média, amely bátran bírálja a lokális autoritárius kormányzatot, egyúttal szervilis lehet a tulajdonosai vagy a reklámozói vonatkozásában. „Az Autonómia-projekt keretében megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik támogatóink álláspontját” – ez olvasható a vajdasági Autonómia portálon, ahol ez a cikk is megjelenik. De vajon kinek az álláspontját tükrözik? Mindig csak a szerzőkét? „A geopolitika világa, elemzések, hírek és tények… Arról írunk, amiről mások hallgatnak!” – olvashatjuk egy szerbiai portálon. De vajon mely geopolitikai érdekeket kímélik meg, és miről hallgatnak ők maguk (is)?

Úgy véljük, a „független média” bírálatával csínján kell bánni.

A Chomsky-Herman-féle modell azt sugallja, hogy mindenfajta függőséget tekintetbe kell venni – gazdaságit és politikait. Azonban értsük jól, hogy miről van szó. Az, hogy a krik.rs oknyomozó portál támogatói a Rockefeller Alapítvány vagy a Nyílt Társadalom Alapítvány, nem jelenti azt, hogy a puszta függőségre való utalással megkérdőjelezhetjük a krik.rs állításait. Magyarán: a támogató által megszabott manőverezési téren belül minden további nélkül megfogalmazhatnak igaz (vagy hamis) állításokat.

A függés nem az egyes állítások igazságértékét, veridikus státuszát befolyásolja. (Vagyis például a VMSZ-bírálók függőségének ténye önmagában véve semmit sem mond a kritikájuk igazáról.) Sokkal inkább megszabja azt a módot, ahogyan a manőverezési tér kereteződik, azt, hogy mely kérdések vannak eleve kizárva a feltehető kérdések köréből, és – ezzel – hogy a lehetséges kritika mely tárgyait kímélik meg.

Vegyünk egy példát. A krik.rs rendkívül bátran szól a szerbiai korrupcióról, a maffia és a kormány kapcsolatáról, a titkosszolgálatok visszaéléseiről. De vajon szólna-e valaha a Koszovón felállított amerikai katonai bázisban, a Camp Bondsteelben zajló visszaélésekről, arról, hogy William Montgomery, Szerbia és Montenegró egykori nagykövete a posztjáról való távozása után megalakította a Szerbiában és Horvátországban is működő Stracon Security-t, egyes források szerint ezzel a „Balkán legerősebb emberévé válva” és visszaélve a kormányzati kapcsolatival, vagy arról, hogy az U.S. Steel és a DynCorp International milyen agresszív üzleti lépéseket tettek Szerbiában? Ezt a kérdést nem tudjuk megválaszolni. Mindenesetre a tömegmédia meghatározza a határokat és a határátlépésekre vonatkozó tiltásokat is. Vegyünk egy nemzetközibb példát is. Dean Starkman 2015-ben könyvet jelentetett meg A házőrző, amelyik nem ugatott: A pénzügyi válság és az oknyomozó újságírás eltűnése címmel. A mű szerint a 2008/9-es pénzügyi válság kezdetekor a liberális mainstream média „elfelejtett szólni” arról, hogy nagy baj van készülőben. Sőt, szisztematikusan marginalizálták azokat, akik a válságra figyelmeztettek.

Arra kérjük az olvasót, hogy nézze meg, kiket jelöltek a legbátrabb újságíróknak járó globális jelentőségű díjra 2020-ban. A listát csak erős idegzetűeknek ajánljuk: 55 újságíró nevét tartalmazza Szomáliától Indiáig, Szíriától Mexikóig, azokét, akiket 2018 és 2019 során az oknyomozó tevékenységük közepette meggyilkoltak. Érdemes ebből a szempontból is átgondolni, hogy mit jelentenek a határátlépések és a bátorság.

Vajon a vajdasági Magyar Szóban megjelenhetnek-e rendszeresen és az olvasó számára szembeszökően a regnáló VMSZ-t bíráló írások? Vajon végzi-e a lap a kontrollfunkciót, vajon a vajdasági magyar köz érdekeit szolgálja-e? Vajon kellőképpen tartózkodik-e az elfogultságtól?

Nyilvánvalóan nem. 2011 óta az egyetlen napilapunk kifejezetten függő lap lett. A Magyar Szó az egyetértés-gépezet mind az öt pontját működteti, beleértve az ellenségkép-teremtést.

De vajon mi a helyzet a Szabad Magyar Szóval? Nemrégiben például ez az elektronikus orgánum teret adott azon vajdaságiaknak, akik kiálltak az index.hu újságírói mellett.

A lista élén a Szabad Magyar Szó alapítója, az a Purger Tibor áll, aki az 1980-as években elfoglalta a Sziveri-szerkesztőséggel való gyalázatos leszámolás után az Új Symposion folyóirat főszerkesztői székét. Vagyis most az index ügyében tiltakozik (még egyszer: a lista élén állva), amelyben arról van szó, hogy többen tiltakozásként felálltak, feladták a pozícióikat, és közben morálisan neheztelünk azokra, akik a felmondásukat benyújtók helyére betolakodnak. A 1980-as évekbeli esettel kapcsolatos eddigi magyarázatkísérletek eddig elégtelennek bizonyultak, ugyanis vagy valamely külső (állítólagos) erkölcsi és szimbolikus tekintély támogatásának meglétére kívánták áttolni a felelősséget, vagy pedig az hivatott legitimációs alapként szolgálni, hogy az új szerkesztőség kérte a régebbi tagjait, jöjjenek vissza (analóg módon képzeljük el, milyen gáláns lenne most az új indexesektől, ha felajánlanák a távozottaknak a visszatérés lehetőségét). A megnyugtató számadás ezidáig sajnos nem történt meg. A múltat persze el tudjuk nézni ennyi év után, a szigorunkon lazíthatnánk is, de a jó ízlés – az eddigiek fényében – azt diktálta volna, hogy a lista élén más legyen. Ám ennél is aggasztóbb, hogy

a lista tele van olyan újságírókkal és politikusokkal, akik a 2000-es évek során – egy nem sokkal kevésbé sötét korszakban – jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy az egyetlen napilapunk politikai befolyásoltsága minél nagyobb legyen, azaz feláldozták a média szabadságát.

Érthetetlen, hogy ezek a személyek mit keresnek egy olyan portálon, amely a nevében a(z alternatív) Magyar Szó szabadságára utal, illetve egy olyan listán, amely az újságírók szabadsága, a média politikától való függetlensége mellett áll ki. Vagy azt hiszik, feledékenységben szenvedünk? És arról nem is szóltunk, hány olyan szituáció akadt, amikor a Szabad Magyar Szó mindkét fél álláspontját bemutathatta volna, mégsem tette. Nem, nem igaz, hogy csak arról lenne szó, hogy a VMSZ nem kíván nyilatkozni. Nyilvánvaló, hogy ez a lap, amely a Magyar Mozgalom melléktermékeként alakult ki, létezésének első korszakában szorosan kötődött e politikai formáció hatalmi teréhez, s ennyiben e függőségi viszonyok, lehetőségek és korlátok által jelentősen determinált volt – s a számottevő külső politikai hatás e hatalmi miliő részéről mára sem tűnhetett el teljesen. A lista láttán tehát az egyik szemünk sír, a másik viszont nevet, hiszen rajta vannak azok is, akik a legbátrabb és legfüggetlenebb vajdasági magyar újságírók közé tartoznak, mint Gyurkovics Virág, Kocsis Árpád vagy Pressburger Csaba. Még nagyon sokat kell tennünk a sajtószabadságért, hosszú menetelés vár ránk.

Voltaképpen a vajdasági magyar médiában bizonyos hőskorszakokon kívül mindig súlyos gondok voltak a médiával: a pártállami érában, a miloševići korszakban (amikor a lap a politikai és/vagy a gazdasági függés kiszolgáltatottja volt), a VMSZ által befolyásolt korszakokban… Ma is sokkal inkább az lehet az érzésünk, hogy a média és az ellen-média vetélkedése sokkal inkább csak a politikai klikkek elitista konfliktusa, a hatalomban maradók és a hatalomból kikerültek konfrontálódása – és még az alternatívák többsége sem a teljes körű népességet igyekszik szolgálni. A szabadabb, függetlenebb médiák csak némely oázisokban maradtak fenn. Természetesen az egyes médiák sem monolit jellegűek, homogének, hanem feszültségben vannak bennük a szabadabb és a kevésbé szabad véleményalkotók.

Végül is, mire jutottunk?

Csakugyan nem tisztán független az a média, amely valamiképpen részese, működtetője az egyetértés-gépezet valamelyik dimenziójának. Ez önmagában nem döntő az adott média kijelentéseinek igazságértékeit illetően. Azonban nagyban meghatározza a manőverezési teret, azt, hogy kit/mit támadhatnak és kímélnek meg, illetve kit/mit nem. Szituációk, lehetőségterek és határok vannak.

„Mit se számít most, hogy az Index világlátása és ízlése, politikai és nyelvi stílusa távol áll az enyémtől” – írta Tamás Gáspár Miklós az Indexszel kapcsolatban. Nos, mi is úgy véljük, hogy

a pillanatnyi vajdasági magyar erőtérben mindennél fontosabb, hogy az uralkodó médiákat, ha úgy tetszik, az egyetértés-gépezetet, minél jobban ellensúlyozzuk.

Azonban nem hallgathatunk arról sem, ha a függetlenebb médiák objektivitása a megengedhetőnél jobban sérül, vagy ha arra méltatlanok veszik védelmükbe – képmutatóan – a sajtószabadságot.

Ezek különösen fontos kérdések most, amikor újságírókat bocsátanak el, ami a kisebbségi szerkesztőségek leépítését (is) jelenti. Mint Kocsis Árpád írta, „mindez fölfoghatatlan és megbocsáthatatlan”.

Szabad-e a média? Még nem.

(Autonómia)

Karikatúra
STUPS: Kuda?
KERESÉS AZ ARCHÍVUMBAN
Dátum szerinti keresés
Rovatok szerinti keresés
Google-keresés