Tomislav MARKOVIĆ: A dölyfös uralkodó és a szerbiai lakosság önkéntes szolgasága

Amikor egy csoport vagy intézmény komolyan szembeszegült Aleksandar Vučićtyal, az elnök mindig engedni kényszerült.

05. Sep 2020

A legutóbbi belgrádi tüntetések végét a rendszerellenes nyilvánosság nagy része vereségként élte meg. Olyan hangok voltak hallhatók, hogy az újabb utcára vonulás sikertelenséget szült, a diktatúra folytatódik, Aleksandar Vučić államfőt nem buktatták meg, ellene senki sem bír semmit sem tenni, ő sohasem tágít, lehetetlen bármit is cselekedni, semmiféle megmozdulás nem kifizetődő… és ebben a stílusban szólt a megrögzött népi sirám.

A Szerbia balsorsán borongók, akiknek, lám, anélkül hogy bűnösök lennének vagy felelősség terhelné őket, egy korlátozhatatlan zsarnok önkényeskedését kell elszenvedniük – egy apró-pirinyó csekélységet elfelejtenek: a tiltakozás sikeres volt. Méghozzá teljes mértékben. Hiszen a lakosság zöme Vučić azon kijelentése miatt sereglett a parlament épülete elé, hogy újabb kijárási tilalmat vezetnek be, s nem azért, hogy leverjék a trónról, a már régen elvesztett Koszovót védjék, vagy hogy megakadályozzák az 5. generációs (5G) hálózat bevezetését Szerbiában.

(Fotó: Beta)

Amikor Vučić a Szerbiai Rádió és Televízióban (RTS) bejelentette, hogy a hétvégére ismét rázárják az emberekre az ajtót, a tüntetők spontán módon gyűltek össze a képviselőház előtt, dühödten, mint az ördög, s elszántan, hogy soha többé nem fogják megengedni, hogy bárki is rájuk fordítsa a kulcsot, s legutolszor az az ember, aki a járvány elterjedéséért a leginkább felelős. Határt szabtak a diktatúrának és világosan megüzenték, hogy többé nem fogják elszenvedni, hogy az államfő rajtuk élje ki a hatalmát. Szembesülve a polgárok dühödt elszántságával, Vučić abban a pillanatban engedett, s elállt a bejelentett kijárási tilalomtól.

Amikor a mindenható uralkodó behúzza a farkát

De mi mást is tehetett volna? Szemmel látható volt, hogy senki sem tartaná tiszteletben, ha a lakosságra ismét rázárnák a reteszt. Nem lehet tízezer embert elfogatni, akik megszegik a kijárási tilalmat és elhagyják a házi karantént, hiszen nincsen ennyi férőhely a rendőrségen és a börtönökben. Annak ellenére, hogy a tiltakozás teljes mértékben sikeres volt, hogy Vučić megrettent a népharagtól, és teljesítette a felkelt lakosság egyetlen és alapvető követelését, az ellenzéki világ mégis megadta magát a reménytelenségnek, s arról mormog, hogy minden ellenállás hiábavaló, és azt a benyomást kelti, hogy senki sem képes küzdeni a jogaiért.

Semmi sem áll távolabb az igazságtól. A valóság homlokegyenest ellenkező. Amikor egy csoport vagy intézmény komolyan szembeszegült Aleksandar Vučićtyal, amikor összetartottak és állhatatosak voltak, az elnök mindig engedni kényszerült. A legutóbbi polgári tüntetések előtt nem sokkal Vučić egy televíziós műsorban jelentette be, hogy az egyetemistákat nyomban kiköltöztetik a kollégiumokból és a vizsgaidőszak közepén hazaküldik őket. Ugyanazon az estén, amikor az elnök elárulta, hogy újfent zaklatni fogják az egyetemistákat és emberségesen kilakoltatják őket, az egyetemisták az utcára, majd a parlament elé sereglettek, eltökélve, hogy nem fognak kiköltözni a kollégiumokból. A hallgatóknak is elege lett az elnök egzecíroztatásából: az intézkedéseket betartják, s nem szeretnék veszélyeztetni a szüleiket és másokat, akik otthon várnak rájuk, mi több, akad jobb dolguk is annál, mint hogy eljátsszák a gyalog szerepét Vučić sakkjátszmájában – például az, hogy levizsgázzanak. A mindenható elnök abban a pillanatban behúzta a farkát, és elállt az elhatározásától.

De mi mást is tehetett volna? Hogy rendőröket küldjön az egyetemista városba, s erővel költöztesse ki egyetemisták ezreit? Vagy teljesen elbarikádozza az egyetemisták szálláshelyeit és a kollégiumokat, rendőröket állítson a portások helyére, akik megakadályozták volna a hallgatókat, hogy elfoglalják a szobájukat? Nyilvánvalóan engednie kellett, s eleget kellett tennie az egyetemisták követelésének. Ezúttal is megjelent a rendszerellenes világ azzal az elvárással, hogy az egyetemisták össznépi felkelést robbantanak ki a hatalom ellen, és megdöntik Vučićot. Mivel az irracionális reményeik nem teljesültek, kétségbeestek és apátiába süllyedtek, azzal vádolva az egyetemistákat, hogy önzők és híján vannak a forradalmi szellemnek. De az egyetemisták nem ezért vonultak az utcára, hanem amiatt, mert belefáradtak abba, hogy az elnök játszadozik velük, és úgy kezeli őket, mintha a párt tagjai lennének. Amit azonban követeltek, nyomban megkapták, s így megszűnt annak az alapja, hogy folytassák a tüntetéseket.

Az egyetemisták tiltakozása előtt pedig végigkísérhettük a belgrádi Filozófiai és Társadalomelméleti Intézet küzdelmét is. A Szerb Haladó Párt régi és megbízható párttagok révén próbálta meg átvenni az intézményt, olyan személyek kinevezésével, akiknek sem az Intézethez, sem a filozófiához, de a társadalomelmélethez sem volt közük. Az intézet kutatói és tudósai hosszú ideig tartó küzdelmet folytattak a haladók bitorlása ellen. A harcba belefektették a munkájukat és az egész létezésüket, határozottak és állhatatosak voltak, a teljes nyilvánosságot megmozgatták annak érdekében, hogy csatlakozzanak hozzájuk – s a végén győzelmet arattak. A haladó párti igazgatótanácsot leváltották és újat neveztek ki helyette, amelyben tudományos és morális tekintélyek kaptak helyet, majd pedig az új igazgató személyére is pályázatot írtak ki, azaz minden lassan visszatér a normális kerékvágásba.

Kis doktorátus és nagy plágium

Amikor az igazgatótanács elnökévé Ivan Vejvodát nevezték ki, a különféle független híroldalak kommentariátusa azzal vádolta meg, hogy a haladó párthoz tartozik. Teljességgel abszurd, hogy milyen párhuzamos világban élnek ezek a kommentelők. Még a patyolat tisztaságú győzelemre sem ismernek rá, hiszen abban a hitben élnek, hogy Vučić elhatározását senki sem képes akár jottányit is elmozdítani, az elnök az élet minden területét teljes mértékben uralja egész Szerbiában.

Évekig tartott az a harc, hogy a Belgrádi Egyetem illetékes szervei plágiumnak minősítsék Siniša Mali doktori dolgozatát, de végül a küzdelem kifizetődött. Az egyetem rektorátusát elbarikádozó egyetemistáknak és az #1az5millióból mozgalomnak hála Ivanka Popović rektor végül megnyilatkozott, és követelte a plágiumügyben vizsgálódó szakmai etikai bizottságtól, hogy a megszabott időn belül hozzon határozatot a kérdésben. A nyilvánosság nyomására a bizottság tagjai végül összeszedték a bátorságukat, hogy a lelkiismeretük szerint járjanak el, s ne az elnöki hivatal irányelveinek megfelelően, így a pénzügyminiszter doktori munkáját plágiumnak minősítették. Malin semmi sem segített: sem a miniszteri szék, sem pedig az, hogy Szerbia legbefolyásosabb személyének legmegbízhatóbb embere – mindez fabatkát sem ér, ha az emberek elhatározzák, hogy a szakmai etika fontosabb annál, semmint hogy a saját előmenetelüket féltsék. Az állhatatos, eltökélt, becsületes emberekkel szemben, akik leküzdik a félelmüket – a rendszer tehetetlen és fegyverletételre kényszerül.

A posta dolgozói tavaly decemberben amiatt sztrájkoltak, hogy a fizetésük elérje a köztársasági átlagot. A postai forgalom napokon keresztül történelmi mélyponton állt, az érkező csomagok, levelek és küldemények a raktárakban hevertek, minden munka szünetelt. A szerbiai kormány végül engedett és túlnyomórészt elfogadta a sztrájkolók követeléseit: a fizetések ugyan nem emelkedtek az elvárt mértékben, de mégis jelentős béremelésre került sor. Ha a posta munkásai jobban összetartanak, amennyiben még nagyobb számban csatlakoznak a munkabeszüntetéshez, akkor a kormány kétségkívül minden követelésüket teljesíti. Mi mást is tehetne? Engedte volna, hogy az egész rendszer összeomoljon, hogy az egyetlen olyan ország legyünk, ahol nincsen postai szolgálat, vagy megszabadult volna tízezer munkástól, hogy újakat vegyen fel a helyükre? Közel sem olyan hatalmas az uralkodó, ahogyan tükrözni kívánja, csak éppen az ország lakossága ritkán teszi próbára.

A hatalmon levők éppen annyira önteltek, dölyfösek és gőgösek, amennyire megengedjük nekik – és egy kicsit sem jobban.

Számos hasonló példát említhetnénk. Nemrégiben az a kilenc tanár és előadó is visszakapta a munkáját a ćuprijai egészségügyi főiskola szakképző tagozatán, akiket 2018-ban azért bocsátottak el, hogy a helyükre haladó párti tisztségviselők kerülhessenek: Aleksandar Martinović, a Szerb Haladó Párt előző parlamenti képviselőcsoportjának elnöke, Vladimir Orlić, az SZHP képviselőcsoportjának elnökhelyettese és Ivan Bošnjak, az Államigazgatási Minisztérium államtitkára. A független médiumok és a nyilvánosság heves nyomására, illetve Balša Božović demokrata párti politikus segítségének köszönhetően, aki kiállt az igazságtalanul elbocsátott tanárok mellett – a haladó klikknek engednie kellett.

A szabadságot nem tálcán kínálják

A „mindenható” Aleksandar Vučić uralmának elején, 2014 szeptemberétől 2015 januárjáig, azaz teljes négy hónapon át, az ügyvédek is hevesen tiltakoztak amiatt a törvény miatt, amely a közjegyzőknek monopóliumot juttatott az ügyvédi munka rovására. Az ügyvédek hónapokig nem dolgoztak, az igazságszolgáltató rendszer az összeomlás szélére sodródott, az ügyvédeknek – mint az eddig fölsorolt lázadó csoportok mindegyikének – át kellett esnie a tűzkeresztségen, amelyet a média szolgáltatott: de kiállták a próbát. Hiába szórt villámokat Nikola Selaković akkori igazságügyi miniszter, az ügyvédeket nem lehetett eltántorítani a szándékuktól. Végezetül a haladók kénytelenek voltak teljesíteni a sztrájkolók követeléseit és megváltoztatni a vitatott törvényt. Mi mást tehettek volna? Eltörlik az igazságszolgáltatást? Fess és engedelmes fiskálisok csoportját hozatják be külföldről?

Vučić minden hatalmat a kezében tart, ott ahol ő van – mindegy, milyen szerepben tűnik fel – ott található a hatalom is. Most hatalmas többséget szerzett a parlamentben, valamint Európa legnagyobb taglétszámú pártjának élén áll, és úgy tűnhet, abszolút módon kormányozhat, azt tehet, amire kedve szottyan. Vučić azonban eddig százszor is gyengeséget mutatott, de ezt szinte senki sem veszi észre. Ám aki valóban eltökélte, hogy gyakorolja a jogait, sikerre is jutott. Így folyik a küzdelem az emberi jogokért, a szabadságért és a demokráciáért: az emberek szövetkeznek, egyesülnek, nyomást gyakorolnak a hatalomra, nem hátrálnak meg, bátrak és kitartóak: és megkapják, amit akarnak.

Abból nem lesz semmi, ha ülünk és várjuk, hogy a diktátor megkönyörüljön, hogy a saját akaratából engedjen; dolgozni kell, szerveződni, nyomást gyakorolni, sztrájkolni, tüntetni, tevékenyen…

Csak éppen az ellenzéki és a különféle társadalmi csoportok és intézmények nem ezt teszik: ki vállalkozik arra, hogy nehéz feladatokkal foglalkozzék, hogy szerveződjék, hogy kockáztasson: könnyebb ülni és keseregni. Ha a történelemben az emberek így gondolkodtak volna, még mindig az abszolutista monarchiákban és a feudalizmusban élnénk, s afölött jajgatnánk, hogy lám, a király nem engedi, hogy emberhez méltó életet éljünk. A szabadságot nem kínálják tálcán, hanem harc folyik érte.

Legyetek határozottak: „Szolgálni szűnjetek”

A megnevezett példák alapján feltehető a kérdés, miképpen lehetséges, hogy Vučić terrorizálhatja és sanyargathatja Szerbia lakosságának többségét? A válasz egyértelmű: amiatt, mert erre a lakosság lehetőséget ad a számára. Nem kelnek fel ellene, hallgatnak és szenvednek, vagy történetesen a közösségi hálózatok és oldalak rabságában – képtelenül arra, hogy bármit is tegyenek – megbékélnek a rabsággal. Nincsen szó valamilyen eredeti és új jelenségről, például ezt írta róla 472 évvel ezelőtt Étienne de La Boétie francia gondolkodó Az önkéntes szolgaságról című művében:

„…milyen szerencsétlenség ez, milyen bűn vagy inkább micsoda végzetes fogyatékosság? Nem csupán engedelmeskedni, de szolgálni látunk számtalan embert; nem kormányozzák őket, hanem zsarnokoskodnak felettük […] még csak nem is egy hadsereg, nem is egy barbár fegyveres banda fosztogatásait, kurválkodásait, kegyetlenkedéseit szenvedik el, amely ellen életet s vért nem kímélve harcolnának talán: egyetlen ember műveli mindezt, s az sem egy Herkules, nem is egy Sámson…”[1]

Vučićnak önmagában nincsen hatalma, ő csupán ahhoz a réteghez tartozik, amely birtokolja a tömegtájékoztató eszközök feletti uralmat, egy emberke, aki mindazt, amivel bír, a szerbiai lakosoktól orozta el. Étienne de La Boétie-nek ezzel kapcsolatban is van mondandója:

„…két szeme, két karja, egy teste van neki is, uralma mégis oly nagy rajtatok; nem több ő, s nem is más, mint bárki emberfia sok-sok városotok bármelyikében; nem ő a különb, ti emelitek magatok fölé saját rontásotokra. Ti kölcsönöztök neki szemeket, hogy kikémlelhesse titkaitokat, és karokat, melyekkel lesújt reátok, de ti adtok neki lábakat is, hogy városaitok eltiporhassa! Hogy volna rajtatok másként hatalma, mint általatok? Ha nem akarnátok, legázolhatna-e benneteket? Portáitok fosztogatója és gyilkosotok miként lehetne, ha nem volnátok a cinkosai, önmagatoknak árulói?”

Ideje megértenie az embereknek, hogy a hatalom végső soron az ő kezükben van, s ezt a hatalmat ők csupán átruházzák a választott képviselőikre.

Amikor a hatalmon lévő emberke fontosnak képzeli magát és diktátorosdit játszik, egyszerűen csak el kell venni tőle azokat az eszközöket, amelyeket elragadott, s visszaadni a jogos tulajdonosaiknak. Hiszen a hatalom az embereket illeti, s nem a bitorlókat.

Azt, hogy miként történik, amikor a tiltakozók visszaveszik a hatalmat, számos említett példán keresztül láthattuk. A járom alóli felszabadulás alapvető elvét Étienne de La Boétie így foglalja össze:

„Szolgálni szűnjetek, és szabadok vagytok azonnal.”

Bölcs szavaihoz nincs mit hozzátenni. Csupán el kell fogadni, s át kell ültetni a gyakorlatba.

Kocsis Árpád fordítása

Az írás szerb nyelven az Aljazeera Balkans oldalon jelent meg.


[1]     Étienne de La Boétie: Az önkéntes szolgaságról. -– A zsarnok ellen. Helikon Kiadó, Budapest, 1990. Fordította: Újfalusi Németh Jenő.

Karikatúra
STUPS: Kuda?
KERESÉS AZ ARCHÍVUMBAN
Dátum szerinti keresés
Rovatok szerinti keresés
Google-keresés