“Az elitizmussal szembeni baloldali ellenszenvünk pillanatnyilag nem időszerű”

Tamás Gáspár Miklós filozófus az Autonómiának kötőanyag nélküli társadalmakról, az elit intézmények védelmének fontosságáról, a magyarországi fasisztoid ideológiai propagandáról és a forradalom rombolásáról

15. Aug 2020

Szerző: LOSONCZ Márk

Már évek óta intenzív az együttműködés Aleksandar Vučić és Orbán Viktor között. Mit gondol erről és e rendszerek közös tulajdonságairól? Hogyan értékeli a vajdasági magyarok helyzetét mindebben?

– A különféle kelet-európai rendszerek, eltéréseik ellenére, hasonlítanak abban, hogy a „valóságosan létező szocializmus” volt az utolsó racionális állapot, amelyre visszaemlékezhetnek. A tervgazdaság, a társadalom minden szegmentumát mozgató újraelosztó állam, a rendszer identitását, az egyenlőséget és mobilitást őrző és behatároló Párt, a paternalisztikus, gondoskodó közigazgatás, az iparosító-urbanizáló-népművelő fejlődés, a magaskultúra elsőbbségét biztosító civilizációs struktúra ugyan nem elégítette ki a rendszer által fölköltött modernizációs (főleg fogyasztói) vágyakat, de szilárd körvonalai voltak, és voltak – persze autoritárius – érvei a fegyelem és stabilitás mellett. Ezt Jugoszláviában megerősítette az antifasiszta mitológia, az antisztálinizmus és a föderalista-antinacionalista állami ideológia, ami másutt hiányzott.

A legutóbbi ismert Rend fölbomlása a kelet-európai népek szemében hanyatlástörténet.

Az 1989 utáni államvezetési gyakorlatok közül csak az etnicizmus sikeres, a magántulajdonra alapozott, piaci-kompetitív kapitalizmus épp úgy népszerűtlen, akár az emberi jogok, a szabadságok, a civil társadalom, a pluralizmus stb. világnézete. A gazdasági érdek és a politikával összeolvadt fölső osztály hatalma tetszik az egyetlen realitásnak, habár gyűlölet övezi. A társadalmat semmi nem nagyon tartja össze, csak az ilyen vagy amolyan „külsővel” szembeni gyanakvás: de nemcsak a muszlimok vagy az oroszok vagy az Európai Unió számítanak ellenségnek, hanem ugyanilyen „külső”-nek számít a hazai politikai ellenfél is. Ezek kötőanyag nélküli társadalmak, amelyekben a diktatúrás törekvések háttere nem a néma engedelmesség, hanem a káosz, a bomlás, különösen az állami közigazgatás – és benne az infrastrukturális és a szociálpolitika – csődje.

Csatlakozott a belgrádi Filozófiai és Társadalomelméleti Intézettel kapcsolatos, szolidaritásra buzdító nemzetközi felhíváshoz. Másrészt már évek óta megnyilvánul a magyarországi oktatási és tudományos intézményeken (CEU, MTA, a színiakadémia stb.) gyakorolt represszióval kapcsolatban. Amíg a belgrádi Intézetben megváltozott az Igazgatótanács összetétele és új igazgatót választottak, a magyarországi intézmények mintha kudarcot vallottak volna. Lehetséges-e, hogy mindez azért történt, mert Szerbia még nem az Európai Unió tagja? Azért is kérdezem, mert nemrég megjelentetett egy cikket arról, hogy az EU valójában közömbös Orbán – magyarországi – politikai lépései iránt.

– Az Európai Unió nem föderáció, amely kikényszeríthetné a közös alkotmányos rendet; az a hipotézis, amely szerint hasonló alkotmányos rendszerű államok egyesülnek benne önként, tévesnek bizonyult: a kelet-közép-európai országok nem liberális demokráciák és nem rendezett államok, ez nem mondható el se a Visegrádi Négyekről, se Szlovéniáról, se Bulgáriáról, se Romániáról (bár vannak közöttük jelentős különbségek), mint ahogy Szerbiáról, Albániáról, Macedóniáról vagy Koszovóról se.

A volt „szocialista” országok egyike se konszolidált, mindenütt hiányoznak fontos szabadságjogok és garanciák, mindenütt elképesztő a társadalmi igazságtalanság mértéke, mindenünnen menekülnek a lakosok Nyugatra, akár az EU tagjai, akár nem.

Közben a nyugat-európai országokban is inog az 1945 és 1989 között kialakult kompromisszum. Olyan fontos és nemrég még erős országok vergődnek a zűrzavarban, mint Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország. Az EU tagjai közötti szolidaritás – ha ugyan valaha létezett –, megszűnt. A primitív önzésen kívül nem látunk mást. A hidegháború idején kialakult egyensúly elveszett, és Európa semmi mással nem helyettesítette.

Támogatta a 2012-es magyarországi diákmozgalom tüntetéseit is. Emlékszem egy cikkére, amely azt sugallta, hogy az egyetem autonómiájára való hivatkozás is nagyon problematikus. Kifejtené ezt?

– Az egyetem – vagy a kulturális intézmények – autonómiája (no meg a nem választott intézmények, mint a bíróságok vagy a jegybank) autonómiája természetesen nem demokratikus és nem egalitárius, hanem kiváltság (privilégium). Ugyanilyen a piac autonómiája is, ahol a verseny szabályozott, de ez szabályozott anarchia, ahol a veszteseket nem kárpótolják. Nem vagyok az elitizmus híve. Sajnos azonban a jelenlegi körülmények között, ahol mindenfajta szabadságjog fenyegetett, óvatosabban kell fogalmaznunk, sőt: védenünk kell az elit intézményeinek az autonómiáját a diktatúra és a káosz kettősével szemben. Ha a kulturális elit kiváltságai a szabad beszéd megmaradt utolsó terepei, akkor az elitizmussal szembeni baloldali ellenszenvünk pillanatnyilag nem időszerű, mert csak a diktatórikus törekvéseket támogatnánk vele. Úgyhogy inkább a privilégiumok kiterjesztésével és elterjesztésével kellene próbálkozni, önigazgatási intézmények (első renden erős szakszervezetek) létrehozásával más szférákban is, ami jelenleg kilátástalan utópiának tetszik.

A koronavírus sok országban a tekintélyelvűség és a biztonságiasítás (securitization) jelenségeit hozta magával. Valami hasonló történt Magyarországon is?

– Semmi efféléről nincsen szó. A koronavírus elleni intézkedéseket – indokolt technikai bírálatokon kívül – nagyjából konszenzussal hajtották végre. Az Orbán-kormány erre hivatkozva vezetett be autoritárius intézkedéseket, amelyeket aztán félig visszavont, de ilyeneket egyfolytában bevezet, több-kevesebb hatékonysággal. A közvagyon fölosztása a „mély állam” erőcsoportjai között folytatódik, az underclass és a prekariátus további elszegényítése szintén, a rasszizmus és a fasisztoid ideológiai propaganda továbbra is domináns a központi médiákban, akár van járvány, akár nincs.

(Fotók: Sióréti Gábor/Magyar Narancs)

Számos cikket írt arról, amit posztfasizmusnak nevezett, összehasonlítva ennek az ideológiának a különböző megjelenési formáit. Hogyan tekint a mostani amerikai tüntetésekre, különös tekintettel a Black Lives Matterre? Lehet-e párhuzamot vonni az elmúlt évek európai történéseivel?

– Az antirasszista hullám már átcsapott az Atlanti-óceán innenső partjára is. Bár ez – az antiglobalista és az ökológiai mozgalmakhoz hasonlóan – nem veszi célba az államot magát (nem forradalmi mozgalom), roppantul heves és indulatos, az erkölcsi fölháborodás mozgatja.

Nagyon szépnek tartom, hogy az egyik elnyomó társadalom – hiszen mindegyik az! – legalább részben elszégyelli magát borzalmas múltja és jelene miatt és megpróbál megjavulni.

Képmutatónak tartom az egyes túlkapások, erőszakcselekmények miatti panaszkodást, amely a dolog erkölcsi lényegéről megfeledkezik. A BLM-re vonatkozó európai bírálatok sajnos bűzlenek a fajgyűlölettől. Minden erkölcsi forradalom rombol is, nemcsak épít, aki ezt nem látja, történelmi vakságban szenved. Amikor a fekete egyenlőségi mozgalom hatása Európába érkezett, itt már túl voltunk a menekültválság alkalmából végbement rasszista fordulaton, amely minden európai állam közéletét végzetesen megmérgezte. Az a sötét európai valóság, amelynek a meglétét a jugoszláviai háború tárta föl, nemcsak a Balkánon szabja meg a politika természetét, hanem egész Európában. A francia forradalom óta két évszázad telt el, és az egyenlőség gondolata épp akkora, ha ugyan nem nagyobb ellenállásra talál, mint a hűbéri rendszerekben a XVIII. században. Nemhogy a szocialista, de a polgári társadalom vívmányai is veszélyben forognak. Mit sem ér az amerikai feketékkel rokonszenveznünk, ha üldözzük és elnyomjuk a muszlimokat és a cigányokat, ha az ortodoxok gyűlölik a katolikusokat és megfordítva, ha a saját etnikai csoportunk által elkövetett tömeggyilkosságokat mentegetjük és a másokéit meg elítéljük. E tekintetben a föladat évszázadok óta nem változik – és nem teljesül.

Ön ma egyike a legkiemelkedőbb baloldali értelmiségieknek. Hogyan tekint a baloldali pártok mai szerepére és lát-e arra lehetőséget, hogy a szociáldemokrácia válságát követően más (radikálisabb) pártok nagyobb szerephez jussanak? Pontosan miben áll a mai baloldal válsága?

– A szociáldemokrácia válsága vagy veresége csak az utolsó a baloldal vereségeinek a sorában. 1914-ben, 1933-ban, 1989-ben a sovinizmus, a rasszizmus, az antiszemitizmus, az etnicizmus legyőzte a szocialista munkásmozgalmat; a gazdaság és a technika átalakulása miatt is a munkásosztály (mint politikai szubjektum) elvesztette a kezdeményezést, politikailag passzív vagy átmegy a kirekesztő jobboldalra, amely a hagyományos munkásság vetélytársait (nők, színesek, bevándorlók) tekinti ellenségnek. Ilyenkor azt szokás mondani, hogy a baloldalnak föl kellene hagynia a kisebbségek védelmével és a munkásosztály többségének a sajátos érdekeit kellene képviselnie. De hát ez siralmas elitizmus. A munkásmozgalom nem azért volt ilyen vagy amolyan, mert kívülről valami preegzisztáló „baloldal” megmondta neki, hogy mit csináljon. Hanem azért, mert a munkásmozgalom maguknak a munkásoknak a mozgalma volt, ők vetették el a nemzeti kereteket (mint előttük a sztoikusok meg a keresztyének), az ő szövetségesük volt a baloldali értelmiség – a munkásmozgalom nem a baloldali értelmiség kreatúrája, hanem a proletariátus önmozgásának a következménye, amely megalkotta a saját modern magaskultúra-verzióját, amelynek mi az utódai, a leszármazottai vagyunk. Jelenleg biopolitikai mozgalmak vannak (a rassz/etnikum, a dzsender, a környezet körül),

az emberi emancipáció marxi modellje helyett az egyenlőség radikálisan polgári fogalma a rendező elv.

Az egyenlőség legjelentékenyebb modern teoretikusa John Rawls, aki liberális volt, nem szocialista. A hagyományos szocializmus halott. A kisebb radikális baloldali pártok (mint a Levica Szlovéniában, a Možemo Horvátországban, a Razem Lengyelországban, a Bloco de Esquerda Portugáliában stb.) kétségtelenül munkásbarátok, de tagságuk és választói bázisuk főleg a fiatal, nagyvárosi fehérgallérosok, értelmiségiek, a népjóléti szolgálatok, helyi tanácsok dolgozói, művészek, diákok populációiból és szubkultúráiból áll. Ezek a szubkultúrák Kelet-Európában néhol távol állanak a mainstreamtől, néhol kevésbé, de az „új világ” alternatíváját úgy, mint 1917-19-ben vagy akár 1945-ben, sehol senki nem testesíti meg. Az utópiának és a dolgozók tízmillióinak az együttese – vagy ahogy egykor nevezték: a proletariátus és a filozófia fúziójának – a történelmi konfigurációja megszűnt.

(Autonómia)

Karikatúra
STUPS: Kuda?
KERESÉS AZ ARCHÍVUMBAN
Dátum szerinti keresés
Rovatok szerinti keresés
Google-keresés