LOSONCZ Alpár: Bonyolult örökségünk: Tito

Világfi és felvilágosult diktátor - hedonizáló-arisztokratikus és plebejus gesztusokkal

26. May 2020


Az emlékezet 1980 májusába röpít vissza bennünket. Az Új Symposion 181. száma gyászszám, és az egykori Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság elnökének, Josip Broz Titónak a halálára jelenik meg. Megszületik időközben a Symposionhoz képest a hatalomhoz jóval közelebb álló Híd vonatkozó száma is – benne az egykori symposionista költők és a mindenkori vajdasági magyar irodalom legnagyobbjai tisztelegnek, opportunista vagy kevésbé opportunista okok folytán, az elhunyt elnök emléke előtt.

Az effajta folyóiratszámok persze belépőjegyet jelentettek az életben maradás című drámához, az elképzelések szerint ugyanis egy ilyen szertartás elmaradása fejvesztéssel járt volna. Ám elmondtam-e ezzel mindent? Mi is ez, kérdezhetnénk: szól a kisebbségi alattvalók verklije? Társulok-e a kórushoz, amely azt zengi, hogy az akkori Jugoszlávia csak egyik változata volt a vasketrecnek, hogy dacára annak, hogy az egykori ország polgárai napbarnított testtel élvezhették a különböző tengerek hullámait, ugyancsak rabláncra fűzték őket, mint a reálszocializmus polgárait? Nem ugyanarról a tőről fakadt-e a külön utat hirdető, állítólagosan emberarcú jugoszláv önigazgatású szocializmus, mint minden szocializmus, mármint az erőszak és a kényszer véráztatta tövéről? A hatalommal bonyolult viszonyban levő, felemás symposionista Gion Nándor – akit mi, symposionisták az etablírozott értelmiségi réteg vérbő képviselőjének tekintettünk – azt állította a jugó-magyarokról, vagy legalább azok egyes értelmiségi képviselőiről, hogy hiteltelenül, elcsábítva-bedőlve, különbek akartak lenni a magyarországi magyaroknál. De nem csak vezényszóra mozdultak ők is? Kettőt balra, kettőt jobbra?

Végülis ki volt Tito: a szabadságtiprás ravasz bajnoka csupán, aki, mint egy balkáni varázsló, színes kirakatokkal, szűk trieszti farmernadrágokkal kábította el a jugoszlávokat? Aki csak rászedte, mondjuk, a hiszékeny észak-vajdasági nőket, akik szombatonként rutinszerűen ugrottak át fodrászhoz Szegedre, hogy aztán boldogan térjenek vissza a képernyők elé, a táncdalfesztivált bámulni? Nem az történt-e, hogy Tito is a középkori mágikus szertartás mintájához igazodva, megcsókolta ördög mester fenekét, azaz, eljegyezte magát a rosszal, aztán pedig ártott, ahol csak tudott?

Vessünk először egy röpke pillantást a Symposion-gyászszám szerzőire, és a rövidség okán álljon meg tekintetünk az esszé-, regény- és tanulmányíró Radomir Konstantinovićnál, a jelenkori szerb liberalizmus kivételes vonatkoztatási pontjánál, aki előtt a magyarországi liberálisok is haptákban állnak – különös tekintettel arra, hogy Radics Viktória okos fordításában megjelent világraszóló könyve, A vidék filozófiája. Gondolhatja-e bárki komolyan, hogy egy ilyen embernek parancsba lehetett adni szilencium vagy ki tudja milyen más büntetés meglebegtetésével, hogy Titóra emlékezzen? Gondolhatja-e bárki is, hogy azért írt Titóról, mert be akarta hízelegni magát a hatalom képviselőinél?

Tito halálakor nemcsak gyászoltak, de sokan sírva is fakadtak az utcán. Az embereket be lehet terelni a párttermekbe, futószalagon működtetett gyűlésekre, tapsot is ki lehet kényszeríteni a díszmenetben elhaladó külföldi államfők számára, azaz sok mindent meg lehetett rendezni az ideológia szabványai szerint, de megrendülést nádpálcával kieszközölni nem lehet.

Márpedig, a megrendülés vett erőt a helyi tanonciskolában még a legvásottabb kölykökön is, akiken amúgy semmilyen fenyítés nem fogott. Sírva fakad ekkor, méghozzá látványosan, az egyetemi tanár is, aki majd a poszt-titói korszak nacionalista hullámain kapaszkodik fel a hatalom csúcsára, és szédül bele hivatali székébe. Nem ő volt persze az egyetlen, aki a vörös színt feketére váltotta Tito halála után.

Nem lehet ezeket a megnyilvánulásokat leegyszerűsíteni Tito elbutított eszményítésére, vagy az alattvalói hűség stupid megnyilatkozásaira. Valóban, mi lesz velünk – ez a kérdés ösztönözte az affektusokat. Elszakadt egy nélkülözhetetlen fonál, leomlott az építmény oszlopa: mindez ha bevallatlanul is, de balsejtelmek vibrálására adott okot. Tito a stabilitás képzetét biztosította az egyre inkább bizonytalanná váló világban, amely zuhanásra volt ítélve.

Azóta a horvát-szlovén származású Tito forog a sírjában a jelenlegi világállapot okán: kihunyt a kommunizmus parazsa, összeroppant az éltető eszme, Jugoszlávia helyén csak romok találhatók, amelyeken pénzéhes, hajlongó nemzetállamok emelkednek. Mindeközben, sűrű rajokban, inszinuációk röpködnek körülötte: találkozott Hitlerrel a ludovikásoknál 1914-ben, koccintottak és össze is szűrték a levet; valójában nem is férfi ő, hanem nő, vagy olyan, mint Virginia Woolf híres Orlandója, aki először férfi volt, aztán nővé avanzsált; két Tito létezett, egy hasbeszélő és egy rejtekező; 1948-ban, amidőn összerúgta a port korábbi mentorával, mármint Sztálinnal, a vérszomjas Tito néhány százezer embert tett el láb alól – aki ennek utána szeretne nézni, megtalálhatja az interneten a horvátok által közzétett, igaz, nem hivatalos adatokat. Szemei megbabonázták a beszélgetőtársakat, ezt egyébként több kortársa is hangoztatta; furcsán, igézően sugárzik a szeme, és pontosan ez a titka, ezt írta már egy horvát lap is 1928-ban, amikor a kommunista férfit Zágrábban perbe fogták.

Ilyen és hasonló dolgok tapadnak rá. Nem mintha ezzel kimerítettem volna a rápakolt jelentések sorát, csakhogy a litániáknak se vége, se hossza. Tito valójában az I. világháborúban radikalizálódik, ekkor lép a kommunizmus ösvényére, Oroszországba kerül, figyeli a Lenin által vezérelt bolsevikokat, hovatovább, annak ellenére, hogy Sztálinnal 1948-ban kockázatos konfliktusba kerül, az oroszok/szovjetek iránti rokonszenv ott él benne mindvégig. Rengeteg itt a családi szál is. Első, amúgy a sztálini koncentrációs táborokat elszenvedő felesége, akinek egy Borisz Paszternak tollára való, jellegzetesen orosz élete volt, fia, az apjának suhanckori viselkedésével sok gondot okozó Žarko, a Vörös Hadsereg önkénteseként veszíti el egyik karját Moszkva környékén. Tito perbe került a szovjetekkel, de fontos pillanatokban mégiscsak ők jelentik számára a szocializmus támaszát. Nyugatias irányultságú bajtársai fel is róják neki ezt, például 1967-ben, amikor az amerikaiakkal packázva átengedi a szovjet repülőgépeket, hogy segítsenek az araboknak, különösen Nasszernek a kialakult arab–zsidó háborúban. A függetlenséget különösen fontosnak tartó Tito tengerészeti támaszpontot nem engedett létrehozni a szovjeteknek, tett azonban engedményeket.

De vissza a harmincas évekhez: Tito Moszkvában, a kommunista világszervezet kereteiben mozog, tanul, szívja magába a kortárs ideológiát. Ezzel kapcsolatban már régóta felröppent a vád, hogy álnok besúgó volt, ám az általam ismert dokumentumok vagy értelmezések ezt nem igazolják.

Valójában két behozhatatlan előnnyel rendelkezett: nem volt szerb, és nem volt értelmiségi.

A Komintern ideológusai ugyanis hosszú ideig úgy tartották, hogy Jugoszlávia imperialista tákolmány, melynek fenntartásában leginkább a szerb uralkodó rétegek érdekeltek, így a gyanúper kiterjedt a szerb káderekre is  – a nacionalista filippikákat produkáló Vojislav Šešelj, aki démoni jelentésekkel ruházta fel a Kominternt, mert gáncsolta a szerb nacionalizmus virágzását, nem minden alap nélkül üvöltözött. Ráadásul a harmincas években a jugoszláv kommunista párt a lehető legteljesebb szétziláltság állapotába került, és a Komintern ügyintézői úgy gondolták, hogy ennek éppen a belső értelmiségi perpatvarok az okozói. Így került a középkáder-géplakatos Tito vissza Jugoszláviába, és szervezői készségének köszönhetően ráncba is szedte a gyengélkedő kommunista mozgalmat, amelyet egyébként a jugoszláv rendőrség kegyetlenül üldözött, a legvadabb kínzási módszereket alkalmazva. Mindenesetre Titót élete végéig irritálta a frakciózás a pártban, mindig valamilyen elhajlást szimatolt, amely megbontja az egységet. Ugyancsak idegesítette az általa önjelölt szereplőkként felfogott értelmiségiek handabandázása, ezt látjuk viszont a világhírű praxisfilozófusok elleni kirohanásában is. Bizonyos mértékben, mondom, mert túloznék, ha valamilyen eredendő értelmiségellenességet testálnék rá: Fejtő Ferenc mondta el, hogy az ötvenes években, amikor Titónál járt, az elnök kezében a népi demokráciákról írt Fejtő-könyvet látta, méghozzá aláhúzott részektől bővelkedve. Persze voltak hivatásos olvasói, akik olvastak helyette is, tudjuk ezt, de Fejtőt az nyűgözte le, hogy Tito szokatlanul jól ismerte a könyv tartalmát.

És Tito katonai vezetővé lép elő az általa vezérelt felszabadítási háborúban: hadi tapasztalat híján óriási hibákat is vét, mint például Užicénél, amelyet a partizánok korán elfoglalnak, majd másokkal együtt rájön arra, hogy a jóval felszereltebb német hadsereggel szemben csak partizán-gerilla harcmodorral lehet felvenni a küzdelmet. A németekkel opportunista módon soha nem harcoló, a csetnikeket bálványozó királypárti Vuk Drašković Tito elleni retorikájában egyenesen arra a következtetésre jutott, hogy a kommunista trónbitorló egyetlen csatát sem nyert meg.

Ám hogy Tito mennyire sikeresen küzdött, arról hadd tanúskodjanak az olyan ellenségek, mint Hitler és Himmler: Hitler egyenesen Tito példájával torkolta le sikertelen tábornokait. Vagyis ’csak tudott valamit.

1943 körül Tito már nemcsak hadvezérként, de egy alakulófélben lévő ország öntelt és magabiztos fejedelmeként lép fel, pompával és szigorral, önmagát kiegyenlítve a függetlenedő államalakulattal. Ezt a Titót fogja majd egy angol történész az utolsó Habsburgnak nevezni, aki létrehozója és fenntartója egy multinacionális államnak. Katonai sikerei, büszkesége Titót eléggé gyorsan az autonomizálódás felé lökték, akár a generalisszimusz Sztálinnal szemben is. Ez tette lehetővé, hogy fittyet hányjon a nagyhatalmi kalkulusnak, amely az új ország felét az angoloknak, a másik felét a szovjeteknek adta volna. A háború befejezésekor 400.000 tagot számlált az általa uralt kommunista párt és 800.000 ember volt hadseregében (ennyi találtatik ma a félelmetesnek tartott török hadseregben). És ezen feltételek alapján vállalja majdnem máról holnapra a konfliktust Sztálinnal, a kétségbeesésbe kergetve olyan kommunista embereket, mint Steinfeld Sándor vagy Keck Zsigmond, majd a szocialista önigazgatás pályáira terelve az addigi szupersztálinista országot. Attól kezdve ha ki is szab büntetéseket, agyában ez működik: nem imitálni Sztálint – aki amúgy több ízben is megkísérelte megöletni. Represszióiban érezhető ez a görcsös elkülönböződési szándék: ő is leszámol egyes bajtársaival, mint a nem-lojális, intellektualizáló, a Tito számára oly fontos nemzetközi szinten bajkeverést tanúsító, CIA-forrásokból könyveket kiadó Đilasszal, vagy a lojális belügyes Rankovićtyal, akiből aztán a szerbek nemzeti hőst faragnak. De a módszer mindig más, vagy legalábbis más kíván lenni. Amikor a hatvanas évek végén először túl sokat enged a nemzeti önállósulást kereső horvátoknak, majd azt fontolgatja, hogy hadsereget vet be, akkor a Titónak gyakran oda-oda mondogató, a szervilitástól távol álló Koča Popović eltalálja az elnök Akhilleusz-sarkát: egy Tito nem süllyedhet egy közönséges diktátor szintjére.

Mindeközben kialakul a világfi és a felvilágosult diktátor-modernizáló politikus alakja, aki otthon a széthúzó nemzetek között a döntőbíró szerepét játssza, élvezi kiterjedt belügyi szolgálatának támogatását, a külpolitikában pedig a világporondra került kis ország mindenki által ismert figuráját testesíti meg. Az itt már említett Popović, a szerb szürrealizmus kútfeje, a Sorbonne-diák, a lausanne-i dominikánusok neveltje, a belgrádi szürrealista kiáltvány aláírója, a gerillaharc gyakorlója, a verseit kezdetben franciául író partizánparancsnok, a Sutjeskánál tetőző német offenzíva el nem ismert központi szereplője, a későbbi nyugatias beállítottságú külügyminiszter mondta, hogy Tito beszélt minden világnyelven.

Rá sem hederített a nyelvtanra, fütyült minden szabályra, de mindenkivel megértette magát. Például Churchill-lel, akinek a sokadszori együttszivarozás közben egy lezser mozdulattal, egy ravasz mosoly kíséretében, lesöpörte a kabátja hajtókájáról az odahullott hamut, vagy a Canossát járó Hruscsovval, akit Tito, a dandy először beültetett egy általa irányított sportkocsiba, aztán meg egy szintén általa kormányzott, robogó motorcsónakba, miközben a szája szegletében ott parázslott a szivar.

A mondabeli Tito, aki országjáró körútján kiszáll a fekete autójából, hogy átvegye a földeken dolgozó paraszttól a kaszát, persze a tankönyvek ideológiai mítosza, de annyi mégiscsak megfelel a valóságnak, hogy számára nem jelentett nehézséget földművesekkel, tisztviselőkkel vagy háziasszonyokkal társalogni. Sokkal plebejusabb volt, mint rátarti és ambiciózus felesége, aki a hatalom legfelsőbb szintjeiről szólt az emberekhez. Tito Jóska – volt ebben a megnevezésben valami lekicsinylő, de ugyanakkor ennél többet is kifejezett, nevezetesen a „közülünk való” érzését is.

Valójában Titónak egyszerre voltak hedonizáló-arisztokratikus és plebejus gesztusai, mindkettőt tudta gyakorolni: hozzátartozott a Castro által küldött havannai szivarok élvezete, a felhörpintett whisky íze fölött érzett öröm, a hatalom megingathatatlan emberének kijáró spektákulum elfogadása, miközben a nép fiának tartotta magát.

Nem volt ez az ember szent, még véletlenül sem, noha nem is olyan világ volt ez, amelyben könnyen lehetett volna szentté válni. Felelőssége nyilván akkor is fennáll, ha a szörnyű, embertelen kegyetlenségeket mások követték el helyette. Az író, a szerb nemzetpapa, Dobrica Ćosić, aki Jugoszlávia elnöke is volt, 68-ig ízléstelenül udvarolt az elnöknek, aztán meg még ízléstelenebbül becsmérelte. Az ötvenes évek elején a fiatal író kíváncsiságból elmegy a Kopár szigetre, az 1948-as ügyek okán létrehozott büntetőtáborba. És a Titótól már elpártolt, eszeveszetten vagdalkozó Ćosić ismeri be, hogy sem Tito, sem munkatársai nem tudtak a rémtörténetekről, lényegében ő volt a hírmondó. Hihetünk neki, csakhogy ez nem csökkenti a felelősség dimenzióit, amelyet egy ilyen pozícióban lévő embernek viselnie kell.

Mint vezérlő embert, Titót ugyancsak súlyos parancsnoki felelősség terheli annak okán, hogy a partizánok bosszút álltak a vajdasági magyarokon. Sok itt a homály: lehet, hogy engedett azoknak, akik bosszúra szomjaztak, lehet, hogy beleveszett a szerteágazó nemzeti érdekek kielégítésébe, a hatalmi kalkulusba, lehet, hogy alkalomadtán maga is szorgalmazta a bosszút. Egyik változat sem ad neki igazolócédulát.

Isa Jovanović, az egykori vajdasági kommunista nomenklatúra második embere mesélte, hogy, vélhetően 1944 őszén, a rendkívül dühös Tito leordította a magyarokon esett atrocitások kapcsán. Ez a bosszú, pontosabban az odmazda, amely erősebb fogalom a bosszúnál, ellentétben áll a marxizmussal és pártunk politikájával, így Tito. Hogyan engedhettétek meg, hogy erőszakot gyakoroljanak az ártatlan embereken, akik nem menekültek előlünk? A Jovanović által beszéltetett Tito szinte mindent elmond, méghozzá kritikailag, amit a vajdasági magyar szájhagyomány is tudni vélt évtizedekig, alig-alig kell valamit is hozzáadni: mégis a repressziók folytatódnak, és maradnak a büntetőtáborok. Talán Szerbiában a legbonyolultabb a recepciója: először hadvezérként beépítették a szerb militáns ethosz archetípusrendszerébe – voltaképpen igaznak bizonyul egyik ismerősömnek az első pillanatban furcsának tűnő kijelentése, miszerint Tito ízig-vérig szerb uralkodó volt –, aztán gyűlölték, mert elejét vette a hegemóniára törekvő nemzeti irányulásoknak, elvégre itt akarták post-mortem, mint egy vámpírnak, átdöfni a szívét.

Mindenesetre Tito elvitte a professzionális kádereket mozgósító bolsevizmust a legvégső lehetőségekig, a régiek, azaz Lenin és Trockij után ő volt az egyetlen figyelemre méltó bolsevik.

Talpnyaló, túlbuzgó firkász, rajongó udvaronc, ditirambusos költeményeket fabrikáló alak annyi volt körülötte, mint égen a csillag, és ebben ő bizony nem volt vétlen: tragikomikus volt, amikor doktori disszertációkban a bányászathoz való hozzájárulásáról írtak. Ha már erről van szó, ne felejtsük: az is a Symposion történetéhez tartozik, hogy amikor az egyik legfontosabb vajdasági magyar sportújságíró felsóhajtott, hogy milyen jó volna, ha Tito elvtárs adná át a kupaserleget, akkor Gerold László tűzte a maga szokásos kritikai-letaroló módján tollhegyre a szituációt. Hát igen: abban az időben ilyet is lehetett produkálni.

Sokfajta volt Tito Jugoszláviája. Félretette a lázongó belgrádi filozófusokat és szociológusokat, azaz kitessékelte őket az egyetemről, de fülelve a nemzetközi nyomásra mégiscsak egy intézetben helyezte el őket, ahol kedvük szerint írhattak, vagy legalábbis áment mondott minderre – ezt kívánom minden mai lázadónak Szerbiában, beleértve a rebellis belgrádi Filozófiai és Társadalomelméleti Intézetet is, mármint, hogy büntessék meg őket egy frissen az ölükbe hulló, új Intézettel, ahol majd szabadon mozoghatnak. A nemzetközi filmfesztivál, a FEST, a nemzetközi színházi fesztivál, a BITEF és a világszintű jugoszláv filmgyártás  – ez is a csalás, a felületi csillogás fenomenológiájához tartozott, mondják egyesek. Ám nem ártana, ha így csalnának manapság is. Minél többet! Megrökönyödtem annak idején, amikor megtudtam, hogy Tito egyes mondatait nem ildomos, azaz nem szabad idézni: voltak ugyanis olyan lírai megnyilvánulásai, különösen az ötvenes évek elején, amelyek minden párt, értsd a kommunista párt ellen is irányultak. Amúgy is megtörtént egyszer-kétszer, hogy az elfajzott párt ellen fordult, például híres pulai beszédének ez az alapja: a mai pontatlan szóhasználattal élők populistát kiáltanának, hiszen a megkeseredett Tito a néphez fordult a párt ellenében. Persze gyorsan visszahőkölt, rájött arra, hogy veszélyes játék ez.

Egyszerre voltak konzervatív és radikális gesztusai. Ezeket az alattvalók nem mindig tudták követni.

Például 1968 híres évében a fellázadt diákok a vörös burzsoáziát, a korrupciót, az egyenlőtlenséget ostorozták, a sajtómunkások pedig unisono ócsárolták őket. Tito pedig megtette azt, amit vélhetően egyetlen vezér sem tett meg, méghozzá soha. Némely zárójelekkel ugyan, de igazat adott a diákoknak. Ehhez kapcsolódik egyébként a symposionista fricskairodalom egyik fontos gesztusa, az, ahogyan Bosnyák István, sajátos fogalmi virtuozitással, diskurzusba vonja a „Tanjug-huszárokat”. A remegő sajtó ugyanis a Tito-beszéd után gyorsan hátraarcot fújt, és hangot váltott.

Tito rászedte a diákokat, meg amúgy is bekövetkezett a Varsói paktum országainak bevonulása Csehszlovákiába, így elterelhette a figyelmet. Ezt szokás erre mondani. Ám ez sem ilyen egyszerű: először is a jugoszláv szocializmus ütőereje a fiatalság volt, ezt nem lehetett csak úgy elsikkasztani, aztán a legfontosabb, hogy Tito pontosan tudta, hogy bárhogy is legyen, de a diákoknak mindenben igazuk van. Fájt az igazság, és Titónak roppant nehezére esett elviselni, hogy az igazságot nem a párt mondja, azaz, hogy az igazság nem a párt felől érkezik. Ezért kínlódott, azaz vergődött a reálpolitika és az igazságtapasztalat között. Nyilván nem először és nem is utoljára. És ebben, mindennek ellenére, bolsevik maradt mindvégig, vagyis mélyen hitt a pártszerű világalakításban.

A megannyi ellentmondás egyike ez volt: Tito és rezsimje bátorította a társadalmi bírálatot, hovatovább ez is része volt a szovjetekkel szemben kivívott elkülönülés eszmei repertoárjának. Aztán pedig megrettent a megnyilvánuló bírálatoktól, és ijedtében a megrendszabályozásokhoz nyúlt. Ennek ellenére is úgy fest a helyzet, hogy nincs olyan komolyan vehető bírálat, amely ne hangzott volna már el akkoriban a párt és a hatalomtartók számlájára.

De a hatvanas-hetvenes években, az utolsó évtizedben, a pátriárka már fáradt és öreg: 1968-ban Tito a forrongó Prágába megy, ott kivételesen éljenzik, ritkán látható entuziazmus övezi, de látszik rajta a megtörtség: nem sikerült a kör négyszögesítése, mármint a jugoszláv nemzetek egybetömörítése, és a szocializmus is hullámvölgybe került. Csapkodott a hetvenes években, a gazdasági liberalizmussal való leszámolás keretén belül nekiment a ponyvának, kb. 17.000 igazgatót mozdított el, alkalomadtán bírálat alá vonta a zsdanovi esztétika mintájára készült partizánfilmeket is.

Ő persze megtehette azt, amit egyetlen diktátor sem tehetett meg, így elmehetett akár egy egész hónapos fényűző hajóútra is anélkül, hogy hatalma veszélybe került volna.

De az alkotmány felett álló Titónak, a racionális karizma ezen alakjának akkor már valójában nem volt mentő ötlete a gyülemlő bajokra, és amúgy is szívesebben foglalkozott kül-, mint belpolitikával. Még gyámkodott egy új jugoszláv alkotmány életbe léptetésénél, amellyel legalább megteremtette a pislákoló lehetőséget, hogy a szétválás útjait ne vércsíkok színezzék, de ez voltaképpen már felülmúlta erejét. Nem értette a megbolydult jugoszláv világot, amelyet áthatották a nacionalista felbuzdulások, viszolygott a jugoszláv társadalom mocsarától, amelyen nacionalista lidércfények csillogtak.

Tito, az apafigura teret adott különféle fantáziáknak, személye, mondhatnánk, a fantáziák melegágya volt. Nem is olyan régen történt, egy kényszeredett hajnali sorbanállás alkalmával, az újvidéki tartományi kórház egyik intézménye előtt, hogy a dühbe gurult emberek a „géplakatos” után kiáltottak, aki rendet teremtene és kipenderítené a haszonlesőket. Nem egy vajdasági magyar ember kérdezte már tőlem, hogy Tito valóban kedvelte-e a magyarokat. Furcsa dolog a ma emberének azt látni, hogy egykor emberek sírtak egy politikus, egy mégoly felvilágosult, de mégiscsak diktátor halálakor. Csakhogy manapság nem is találtatik olyan szereplő, akiért megrendülni lenne érdemes.

(Az Újvidéki Rádió Szempont című műsorában elhangzott szöveg bővített változata.)

Karikatúra

The post STUPS: Kibicer appeared first on Autonomija.

STUPS: Kibicer
KERESÉS AZ ARCHÍVUMBAN
Dátum szerinti keresés
Rovatok szerinti keresés
Google-keresés