Kosztolányi, Csáth, Kiš és Konstantinović Szabadkája ezennel megszűnt. Temetéséről a VMSZ is gondoskodott.
A lejtőn nem lehet megállni, így a vajdasági magyar valóság is egyre szörnyűbb formákat ölt. Nem elég, hogy a minap a Nemzeti Tanács (VMSZ) kiirtotta a sajtószabadság csíráját is, most belement (kényszeredetten vagy dalolva, dagadó keblekkel?) egy szellemi öngyilkosságba. Nem először. Hiszen évekkel ezelőtt már Zentán is díszpolgárrá választották a szerb nacionalizmus apostolát, a költő Matija Bećkovićot. Ott még volt egy formális (de csakis formális!) kapaszkodó: Bećković éppen ott talált születni. Az már más lapra tartozik, hogy iskolába már szülei földjén, a büszke Crna Gorában járt, amíg apja csetnik múltja miatt kénytelen volt helyet változtatni. Ez az élmény meghatározó lehetett a beatnik költőnek indult ifjú számára, mert nacionalizmusa töretlen maradt a mai napig.
Különösen két témában írt és mondott keményeket: Koszovó és Montenegró. Az elveszett tartományról és az albánokról (nacionalistábban: siptárokról) elég, ha Kosovo Polje című versének elejét idézzük:
Kradu mi pamćenje,
Skraćuju mi prošlost,
Otimaju vekove,
Džamijaju crkve,
Araju azbuku,
Čekićaju grobove,
Izdiru temelj,
Razmeću kolevku.
Nosza, már mentek is a csetnik ruhába öltözött martalócok gyilkolászni Koszovóba. Onnan meg hűtőkocsikban elszállítani a holttesteket. Srebrenicában már begyakorolták.
A magát kizárólag szerbnek valló Bećković már nem ennyire kemény, amikor a montenegróiakról van szó, csupán szerényen megjegyzi: „Azt a montenegróit, aki nem vallja magát szerbnek, hazugságvizsgáló alá kell helyezni.” Még a nacionalisták is lehetnek szellemesek, és Bećković közéjük tartozik.
Mentségére hívei azt is felhozzák, hogy tagja volt a Deposnak (Demokratski pokret Srbije: Đinđić, Vuk és a többiek). Igen ám, de akkor volt ott, amikor nemzetileg hígnak tartották a kommunista Miloševićet. Gyujtó hangú megnyilatkozásai a délszláv háborúk kihagyhatatlan velejárói. Az elvadult, gyilkos indulatok emlői.
A javíthatatlanul liberális és a Szerbiát elhagyni kényszerülő Mirko Kovač a kilencvenes évek elején nem akart egy padba ülni a szerb írókkal, mert elnökük (Bećković) Dubrovnik lerombolásáért szállt síkra.
Ilyen és még ilyenebb előzmények után a szabadkai küldött-testület minden nagyobb teketória nélkül megszavazta a Nemzet Atyjának díszpolgárrá avatását. A multikulturálisból így lett multinacionalista. Csurka Pista (posztumusz, miért ne, ha megérdemli), Thompson készülődjön! Majd még a bunyevácok is találnak valamilyen pernahajdert maguknak.
A sötétség szelleme járja be Szabadkát.
