Még véletlenül sem szabad a szerkesztőségekre bízni, hogy felelőtlenül belekotyogjanak olyan fontos ügyekbe, mint a főszerkesztő megválasztása.
Az idők változnak, az viszont állandó jellemzője a mindenkori hatalmi főkorifeusainknak, hogy viszolyognak a bírálattól. A bírálat, főleg a sajtóban megjelenő kritika mögött, mindig valamilyen ellenséges fondorlatot gyanítanak, amellyel megkérdőjelezik áldozatos munkájukat, a hőn szeretett közösségünk, a nemzet vagy a szocializmus (mikor melyik) érdekében kifejtett embert próbáló erőfeszítéseiket, és ezzel csorbítják tekintélyüket, végeredményben pedig aláássák hatalmukat.
Hogy miként lehet elejét venni az ilyen kockázatoknak? Úgy, hogy biztos kezekbe helyezzük a médiát. És semmit se engedünk át a véletlennek.
Aligha lehet elvitatni, hogy jórészt most is a kritikus hangvételtől való ódzkodás és az effajta óvatoskodás áll az MNT-nek a médiával kapcsolatos legújabb intézkedése mögött. A mögött a szerencsétlen múlt heti döntés mögött, amellyel megvonta a Magyar Szó és a Hét Nap újságíróitól a főszerkesztő-választásba való beleszólás jogát – mit sem törődve az érintettek és a közvélemény jelentős részének tiltakozásával. Azt a jogot, amit még az átkos komcsi időkből örököltünk, s amit most a buzgó MNT-tanácsnokok a „nehéz időkre” hivatkozva egyszerűen sutba vágtak.
Olvasom ugyanis Hajnal Jenő elnök érvelését, hogy „olyan időket élünk, amikor nagy szükség van a belső ellentétek elsimítására, de ennek ellenkezőjét tapasztaljuk”. Meg hogy „ebben a helyzetben lehetetlen szót érteni, nehéz meghallgatni egymás érveit”.
Ha jól értem az elnök urat, akkor ez azt jelenti, hogy ilyen (nehéz) időkben meg kell zabolázni a sajtót, mert akkor könnyebb lesz szót érteni és elsimítani az ellentéteket? Ergo, még véletlenül sem szabad a szerkesztőségekre bízni, hogy felelőtlenül belekotyogjanak olyan fontos ügyekbe, mint a főszerkesztő megválasztása.
Akit majd a kollektív bölcsesség birtokában az MNT nevez ki a maga (egypárti) politikai meggyőződése szerint.
De azt már egyáltalán nem értem, hogy miért is élünk ilyen különös időket, hogy pont a média megregulázásában kell keresni a kiutat? Talán csak nem azért, mert újabb politikai erők léptek színre a mi kis tulipános virágoskertünkben? És netán ők is helyet követelnek maguknak a nap alatt, azaz a lapok hasábjain? Vagy arra a körülményre célzott az MNT elnöke, hogy a Magyar Ház előtt zúgolódó zsurnaliszták és szimpatizánsok tömege hangoskodott az ülés idején, azt követelve, hogy vegyék le napirendről az erősen kifogásolt módosításokat? Akkora lármát csapva, hogy tiltakozásukkal olykor még az ülés menetét is megzavarták, amint arról a tanácstagok is beszámoltak. Ez tényleg nehéz időket sejtett, de hát
ebbe a helyzetbe maga az MNT kormányozta bele magát.
Meglepetéssel olvastam nagyra becsült kollegám, Dudás Károly érvelését is, aki szerint „korábban sem a szerkesztőség választotta meg a főszerkesztőt”. Tegyük fel, hogy igaza van Dudásnak, merthogy a kinevezés tényleg mindig is az alapító joga volt, és a szerkesztőség csak véleményezte a jelölteket. Ám szerény véleményem szerint akkor sem lett volna ildomos hozzányúlni ehhez a „szerzett joghoz”, ha az MNT tényleg komolyan gondolja, hogy a tárgyilagos tájékoztatásért száll síkra. És bizonyítani szeretné, hogy most már más időket élünk, mint amikor a „komitét” erőltette rá a kiválasztott pártkádert egy-egy szerkesztőségre. Mit ért el az MNT a vitatott intézkedéssel azon kívül, hogy maga ellen hangolta az újságírókat és mindazokat, akik megvetéssel utasítják el a manipulált tájékoztatást? Már csak azért is, mert méla undort vált ki belőlük a közszolgálatinak csúfolt és hasonlóképpen gleichschaltolt szerb média A. Vučićot dicsőítő stréberkedése.
Mellesleg kíváncsi lennék, hogy ugyan kinek a fejéből pattant ki ez a „forradalmi” ötlet, hogy ilyen ravaszdi módon, a főszerkesztő-választásba való beleszólás korlátozásával próbálják megszelídíteni a renitens zsurnalisztákat? Még sokra fogja vinni a hatalmi hierarchiában.
Különben Dudásnak a fenti állítása csak részben igaz, mert igenis volt rá példa a múltban, hogy a szerkesztőség sikeresen élt ezzel a jogkörrel. Elfelejtette volna tisztelt kollégám, hogy a joghurtforradalmat követően éppen e két érintett újságírói kollektíva milyen kemény harcot vívott a hatalmi önkény és Milošević vajdasági helytartójának, Radoman Božovićnak a mesterkedése ellen, hogy rezsimhű főszerkesztőt ültessen a nyakukba? Kiállásukkal elismerést szerezve maguknak a demokratikusan gondolkodók körében határon innen és határon túl.
Jómagam még élénken emlékezem arra a szívós küzdelemre, amit például napilapunk munkatársai folytattak a „komitétből” kivezényelt, főszerkesztőnek kijelölt magyar pártkáder ellen, szembeszállva azzal a próbálkozásával, még szinte fizikai értelemben is, hogy a neve főszerkesztőként bekerüljön a lap impresszumába. Még a nyomdagép megindítását is megakadályoztuk, hogy meghiúsítsuk szándékát!
És sikerült végül érvényt szereznünk statútumba foglalt jogunknak, így maradt meg a Magyar Szó a „demokratikus közvélemény” lapja, és nem hódolt be a háborús politikát folytató Milošević-rezsimnek, mint a többségi lapok csaknem mindegyike.
Hiteltelennek tartom Paskó Csaba tanácstagnak azt az indoklását is a szerkesztőségi dolgozók jogainak megnyirbálása kapcsán, hogy „nem hisz a független napilapokban, külföldön is különböző beállítottságú napilapok közül válogathat az olvasó”, amint a tudósításban olvasom. A sokoldalúságáról ismert és különös módon tájékoztatási kérdésekben is meglepően verzírozott lelkészünk csak éppen arról feledkezik meg, hogy ebben a mi kis közösségünkben napilapból például csak egyetlen egy van, s az nem szegődhet egy párt, egyfajta politika szolgálatába, hanem az egész közösséget kell szolgálnia, minden szegmensével együtt. Talán a Hitélet példája lebeghetett a szeme előtt, ott tényleg nincs helye a pluralizmusnak.
Az ilyen fentről jövő, a felelőtlen sajtómunkásoknak szánt kioktatások különben is a régi elvtársi korszakra emlékeztetnek, amikor szintén nem volt illendő túlzásba vinni a kritikus hangot.
Hadd idézzek fel egy jellemző, ugyancsak a főszerkesztő-választással kapcsolatos esetet, adalékként a mostani vitákhoz.
Valamikor a hetvenes években „fent”, vagyis az alapító Szocialista Szövetségben elhatározták, hogy újabb négy évvel meghosszabbítják napilapunk párthű, példásan vonalas főszerkesztőjének megbízatását, akinek a munkájával a Párt nagyon meg volt elégedve, a kollektíva és vélhetően az olvasók nagy többsége viszont nem annyira. A munkaközösségnek csupán rá kellett volna bólintania a mandátum meghosszabbítására vonatkozó hivatalos döntésre, a látszatdemokrácia szabályai szerint kézfelemeléssel, vagyis nyilvános szavazással a munkaközösségi ülésen. Csakhogy már akkor is akadtak olyan megátalkodott rebellisek, akik nem támogatták a fentről sugallt megoldásokat. Ezért azzal a fifikás javaslattal rukkoltak elő, hogy titkos szavazással döntsön a kollektíva, arra spekulálva, hogy a dolgozók így állásuk kockáztatása nélkül is nemmel szavazhatnak.
Lett is erre akkora ribillió a tartományi pártbizottságban, hogy sürgős intervencióra azonnal odaküldték a sajtóügyekkel megbízott magyar elvtársnőt. Ő be is hívatta a javaslat előterjesztőit, és kemény figyelmeztetésben részesítette őket, hogy mekkora veszélynek tehetik ki az önigazgatói társadalmat. Majd rövid, de velős ideológiai eligazítást tartott nekik arról, hogy amit ők akarnak, mármint a titkos szavazást, az nem más, mint a halálra ítélt Nyugat reakciós polgári demokráciája… Nálunk viszont a haladó szocialista demokráciát ápoljuk, ezért kell nyilvánosan szavaznunk.
Így kapott egykori főszerkesztőnk újabb négyévi megbízatást arra, hogy irányításával napilapunk tovább erősítse a szocialista önigazgatást és az egyenrangú nemzetek és nemzetiségek közötti testvériséget.
Ha az eredményre gondolok, akkor mi mást mondhat az ember, mint hogy kár volt a gőzért…
