Ahogy átlépjük az országhatárt, hatalmas molinó hirdeti Szerbia kiemelt műemlékét. Amikor először jártam itt, sétabotos zarándokok bandukoltak a murvás földúton, máskor a romok között dúskeblű szőkeség pózolt. Megtörtént, hogy aszott háziasszonyok kitárt karral energiahullámokat kerestek, újabban pedig a könnyűzene képviselői fedezték fel: a papnövendékből lett énekes, Marko Bulat szentimentális balladájában vallja meg, hogy száznyolcvan fokot fordul a szomorúság elől.

Aracson ünnepnapokon minden csupa fennköltség és pompa. Megérkeznek a magyar kultúra és politika jeles képviselői, hogy identitásunk évszázados alapjainál mondják el magasztos beszédeiket. A népes hallgatóság elhelyezkedik a templom előtti partosabb részen, de hátra ritkán merészkedik. Ott a girbegurba erek és a sűrű dzsumbusz mögött kezdődik a bánáti pusztaság, ahol annyi évszázad után még ma is élnek magyarok. Vagy csak szenvednek? Nem tudjuk, hiszen ide nem ereszkedik le senki. A sok művész, politikus és nemes szavakért lelkendező polgár csak a meztelen valagát mutatja a pusztaságra, majd gyorsan visszasiet a szigetszerű magaslatra…

Pedig regényes ez a világ, a porzó földút, a szikfoltokkal tarkított érdes felszín és a magányosan árválkodó fák emlékeztetnek a szavannára. Igaz, itt antilopok és gazellák helyett lusta tehenek és ideges birkák legelésznek, a vérszomjas hiénák helyett pedig vadul csaholó kutyák támadnak.

FAJKUTYÁK IDEJE

– Nemsoká leszünk már itt, eladják a jószágot. De hogy minek? Nem köszöni meg senki, gyerek nincs, a rokonsággal örökké haragba állnak a gazdáék a vagyonon. Pedig úgy kapart eddig a gazdasszony, mintha éhen akarna dögleni! – int nagyot az öreg juhász, ahogy könyökén támaszkodva csitítja a kutyákat.

– Ezt a tanyát is kérték a faluból bérbe. Szegények voltak, azért akartak volna idejönni. A gyerekek is bírtak volna segíteni, meg az iskolába is járhattak volna, mert közel a köves. De nem adta az öregasszony, ő akart minden parát a seggibe dugni. Na de most ő is elbattyogott szépen a föld alá, nem vitte el a feje alatt. Emezek meg szétszéledtek. Hiába, mert ha nincs földed, akkor semmi az egész, akkor nulla vagy. Gondolod, ha nekem is lenne egy maxim földem, itt cseszném a jóanyámat? Látod a gyári meg az irodista munka is bizonytalan, az tönkremehet, meg bezárják, ezt csak minálunk hitték a Titó bátyád alatt, hogy ez örökre úgy marad!

– Na még csak az köllene, hogy én megnősüljek, meg még gyerekek, hát elég nyomorult vagyok én magamba is. Így adta az élet. Majdcsak dobnak egy falat kenyeret, ha már eddig szolgáltam – tűnődik el a további sorsán, közben végigsimítja őszes bajszát, majd az arcán megülő ráncokat tapogatja. Itt, a nem változó világban könnyű elfeledkezni az idő múlásáról, muszáj néha emlékeztetni magunkat.

– Na de a gazdáknak sincs gyerekük!

– Hát nincs azoknak se, igaz, azok meg a nagy gazdulás miatt nem szaporodnak, na lett volna tán az asszonynak, de elment, pihenni köllött volna, de hát az feszt a tehén fara mögött szaladgált, aztán nem is foglalkoztak vele tovább, majd az örökösöké lesz.

– De hát a sógorasszony is vénlány!

– Az is az, hát az meg még csak emberrel se volt. Majd megveszi a tanyát a Bagi gyerek, hadd legyen neki még több.

– Na de hát annak sincs családja, akkor meg mire a nagy vagyon? – feszegetem a kérdést.

– Hát verje meg mostmá az istók, hát hogy belőlem bohócot köll csinálni, mindjárt a fődhőz vágom a kalapomat. Hát ha nincs gyerek, akkó nincs! Mi csinájak én ez ellen? Ha most ez a divat, máskor vót annyi, mind égen a csillag. Pláne ennek a szegény magyar népnek, tíz is néhun, tavassza csak úgy ellepték a határt, mink is vótunk négyen. Na de akkó is mit ért, hogy mezítláb egymás tetejin-hátán fészkelődtek. El is veszelődött ez a sok nép, ki erre, ki arra. Most meg ez lett a divat, hogy nem akarnak gyereket se, csak a gazdulásba akar mind beledögleni. Mind asziszi, hogy még egy kicsit köll kaparni.

A megszelídült kutyák ütemesen lihegve fekszenek körülöttünk, de felemelt fejjel kémlelik a tájat. Egyszer csak az egyikük előredől a füleit hegyezve, valami neszt észlelhetett a távolban. Hirtelen felugrik és őrült csaholásba kezd, majd utána a többi is.

– Ezekkel mi lesz? – vetem oda az öregnek, miközben előrebámulunk.

– Ezekkel? Szétszóródnak a nagyvilágban. Némelyik itt kódorog majd a tanya körül, amíg éhen nem döglik. Némelyik megpróbálja feltalálni magát, nyulat fog vagy tyúkot lop, mint a rókák. Valamelyik majd beférkőzik egy új helyre. Bezárják a hátsó udvarba, oszt hagy csahóljon. Nem lehet ezeket emberek közé vinni, nehéz bánni velük. Pedig de tudnak ezek dolgozni! Jajj de sokszor hajtottunk évekig át a bácskai részről a járásra a vetések között. A munkának élnek, de nem lehet őket irányítani. Ezek ilyen kutyák, nomádok, mint mink… Nem valók a modern világba. Majd jönnek mások, majd eljön a fajkutyák ideje…

KESERŰ ÖRÖKSÉG

A csatornán túl kiszélesedik a puszta. A hetvenes-nyolcvanas években elmaradoztak Aracs, Törökbecse és a környező települések gulyái, nyájai, könnyebb volt buszra ülni és elhelyezkedni a kiépülő szocialista iparban. Az eltünedező tanyákra és felhagyott közlegelőkre aztán új „telepesek” érkeztek. Aki nem tudta felvenni a modern idők fonalát vagy csak nem hitte el az örökké tartó munkás önigazgatást, az megtalálta magának a kínálkozó lehetőséget. A vasúti töltésre felkapaszkodva belátható a tükörsima táj. A távolban telepített fasor húzódik, mellette hatalmas tehéncsorda delel.

A másik irányba kanyarodunk a tanya felé, ami valójában egy hosszú hatalmas épület, egyben az az istálló, a magtár és gépszín, plusz egy kicsi alsólakás. Mellette félkészen egy felfalazott hatalmas ház. Megdübörög a föld, megállunk, olyat látunk, amit még soha, vagy harminc ló vágtat át előttünk.

– Még apuka vett régen két szép lovat a vásárban, mikor kislány voltam. Aztán elszaporodtak. Hát mindig gondoltuk, hogy eladjuk őket, de nem volt szívünk, olyan jó bennük gyönyörködni. Elférnek itt kinn, nagyon nagy ez a legelő.

– Hány van összesen?

– Nem tudom én, lehet harminc-negyven, nem kell ezeket etetni, csak vizet húzunk nekik. Azt sokat köll, sok vizet. A tehenek is kinn vannak a legelőn, abból van sok, összesen háromszáz is volt, meg birka is négyszáz. Mink csak úgy csináltuk anyukával, hogy mindig mentünk utánuk, ha elfáradtunk, akkor ledőltünk egy pár órára – a már bőven középkorú „nagylány” toprongyos ruháiban inkább fest úgy, mintha az úton ordítozó rosszvasas családból szakadt volna ide, semmint ennek a hatalmas vagyonnak az egyik örököse. Nem is gondolkodik el, csak felemás gumicsizmáiban totyorog össze-vissza, most, hogy meghalt az anyja. Nem maradhat itt egyedül, az asszony vad volt és erélyes, a sok keménységből a lányainak is kijutott. Az egyikük rég kitagadva, a másikuk elveszett a világban, még a rongyos lajbit sem tudja begombolni magán. Csak üres szemmel néz maga elé.

– Hogy menjek el innen? Hogy? Apukám meg anyukám ezért a tanyáért dolgoztak egész életükben, itt haltak meg. Mindig azt mondták, hogy nekünk csinálják, hogy nekünk jobb legyen, hogy ne legyünk napszámosok, mint ők voltak. Mindig azt mondták, azért kiabálnak meg idegesek, hogy mi ne legyünk olyan nyápicok. Hogy menjek el most?

A hosszú fészer mögött éles férfihangok és keserves ordítás hallatszódott. A két hatalmas teherautót vaskos béresek és tréningruhás Novi Pazar-i kupecok állják körbe. Hosszú kötélen hatalmas kivénhedt bikát vezettek, a pusztai szabadsághoz szokott állat sehogy se akart a vasrácsra lépni. A nagyfejű boszánacok messziről nógatták a makacskodó jószágot.

– Ajj, ajj, teraj ga, teraj!!! Samo polako, samo polako, ej sad, sad drži, sad, sad, sad!!!

Egy magas fiatalember tenyerével csapkodta a húsos hátat:

– Gyerünk, gyerünk, föl, föl, föl! Eriggy Karcsi az elejire, ott húzd most, a fejit előre, na húzzad, húzzad, gyerünk, közelebb az oldalt, gyerünk gyerünk!

A hatalmas test megadta magát, hangos zökkenéssel fellépett a teherautó platójára, a már fennálló állatok hatalmas dörömböléssel próbálták lelökdösni társukat. A sportcipős boszánac az ajtó kilincséhez ugrott.

– Aj sad zatvori!

– Karcsi vágj az orrára! Gyerünk csukd, csukd, csukd! Vigyázz a kezedre!

A másfél mázsás csapóajtó hatalmasat csattan. A vénlány odaszalad, kezében palackok, poharak, kávé, kínálgatja az embereket, akik most már csipkelődve adják át magukat a pillanatnyi élvezetnek. Az egyikük mellém lép, pletykálunk kicsit.

– Most, hogy meghalt az öregasszony, meglett a baj! Ilyenkor előjönnek a problémák. A múltkor is azt kiabálta az Irma, hogy te voltál az anyánk kedvenc lánya az életibe, most majd én leszek a halálába. Hát mert az Irma mindig kardosabb volt, az visszapofázott neki, hát hogy nem jól csinálják. Nem szeretett itt kint, ment volna már be a városba, meg tanulni, de nem lehetett. Nem engedte ez a vaskalapos öregasszony. Nagyon fájt ez neki, mikor volt a Titó világ, akkor az egyszerű munkásnak is nagyon jól ment, ezek meg itt mind a nem normálisok dolgoztak. Gané volt ez az öregasszony na. Tönkretette magát is, meg a lányait is, most meg majd szaré válik itt ez a hatalmas vagyon. Fene tudja, mintha egy kicsit gyenge is lenne fejbe ez a Marika, vagy csak nem mert az anyjától gondolkodni, nem tudom. Próbálta volna pedig az anyja férjhez adni, mielőtt meghalt. Csak hát nem nagyon ment, mer ezek azt akarták, hogy ide jöjjön a vejkó. Na de ide ki jönne? Csak az, akinek nincs semmije, az meg bitang. Akinek van valamije, az meg minek jönne ide a juhszélre? Nem is bírsz nagyon beszélni evve a Marikával, csak motyorog, nyöszörög, apuka, meg anyuka, meg a vagyon, most majd szépen mehet Isten hírével. Az Irmával meg, hogy megszerezte az örökséget, nem lehet bírni vele, meséli egy kolegám, aki ott dolgozik, hogy azóta kifordult magából.

– Száznyolcvan fokban? – benyúlok a zsebembe és előveszem az okostelefonomat, kis keresgélés után meglelem Marko Bulat videoklipjét. Az orra elé tartom és lejátszom. Hatalmasat nevet.

– Ó pocsékolám azt a janicsár anyját, de jól eltalálta. Hát így barátom, ez az Aracs megcsavari az ember eszét.

„ÁTMÉK RÁCBA”

A hatalmas jószágok őrülten döfködték a teherautó oldalát, a félreálló ponyva alól az egyik kidugta az orrát és hatalmasat ordított. De a masszív nyugati gyártmány jól bírta a támadást, a magas fiatalember a barmokat túlkiabálva szerbül magyarázott valamit a sofőrnek. Majd megindult a kocsi felé és nagyot intett.

– Na gyere megnézzük a szent helyedet, ezek már meglesznek.

Behuppanunk a japán terepjáróba, melynek kényelmébe meglepően gyorsan beleszokik az ember. A hátsó ülésen iratok tömkelege, a forgástól kihullottak a tokból, mellette két-három mobiltelefon hányódik. Az előttem lévő kesztyűtartóból vastag köteg euró kandikál ki. Diszkréten elfordítom a fejem és a gyorsan suhanó bánáti tájat figyelem.

– Az a lényeg, hogy hová születsz, a többi csak duma. Ti mondjátok a magatokét, mert az a sorsotok, én ide születtem ebbe a pusztába, nekem meg ez. Most már ez van, elbeszél mindenki a másik mellett és csinálja a magáét. Öregapám megfagyott a birkákkal, apám beledöglött a disznóárba, most már csinálom én. Én megvagyok, meg is maradok. Ti csináljátok a tieteket, írjátok a verseket, politizáljatok, tőlem akár valagba is rakhatjátok egymást, Zentán, Szabadkán vagy a tököm tudja hol. De nem a mi verítékünkből, azt felejtsed el, nem fogtok ti nyolcvanezer dinárokat keresni, de még negyvenet se! Azok az idők elmúltak már, de el ám!

Jön itt ez a sok barom, nézegetik ezt a roncs templomot. Egyik hülyébb, mint a másik. Múltkor is voltak itt valami magyarországi lehetetlenek. Én nem beszélgettem velük, csak az egyik juhászom. Kérdezgették ilyen vackokról, hogy így magyarság meg úgy magyarság, meg tököm. Milyen itt az élet, meg milyen jövőképet lát. Komolyan mondom, érted, megkérdi a süket, hogy ismer-e juhász nótákat, meg legendákat. A Karcsitól, aki Szabadkán az emeleten született. Kidobták a vagongyárból és alkoholista lett. Aztán itt kötött ki. Ezekért vannak megőrülve, ezekért az ócska romokért, meg a beodrai kastélyért. Evvel az Araccsal is, mire jó ez? Magyar büszkeség? Na ne nevettessél, mire akartok ti büszkék lenni? Lehet benne birkákat deleltetni, arra való ez. Habár ha raknánk a tetejére hullámlemezt, még bikáknak is jó lenne. Mi van, mit nézel? Nehogy már elsírd itten magadat!

Megérkezünk, gyorsan kiugrik a kocsiból és elindul. Hirtelen megáll és elnéz déli irányba. Ahogy felkapaszkodik egy rögre még magasabbnak tűnik, a makacs bánáti föld formálta erős vállai és karjai között átsüt a tompa őszi napfény. Mint egy végvári vitéz kémleli a horizontot. Megemeli a kezét, mondana valamit, de félúton lehull. Hirtelen megfordul.

– Áhh, teszek én bele ebbe az egészbe! Ha tudnád, hogy mennyire elcserélném, odadobnám az egész mocskot egy másik életért. Ha én is jobb helyre születhettem volna, emberek közé, fiatalok közé, egy nyugodtabb életbe, még ha szegényebben is. Hogy jobb lett volna-e? Gondolom igen, csak jobb azért tanulni, sportolni, haverokkal bulizni, csajozgatni, mittudomén, zenélni. Aztán ha nincs pénz, akkor rá lehet fogni a politikusra. Nekem csak ennyi a politika! – kezével benyúl a kocsi ablakán és becsapja a kötegnyi eurót rejtő kesztyűtartót.– Ennyi! Nah, de most már kár erről vitázni! Lényegtelen. Majdcsak kiveszik most már innen ez a sok szerencsétlen agglegény meg öreg, aztán megveszem az egész pusztát.

–Menjünk! – lábával megpöcköl egy göröngyöt, mely mint apró katapultgolyó lövell a vaskos falak felé. Beülünk a kocsiba, az indítás után fájdalmas, keleties gitárhang szól a rádióból.

– Megmondom én neked faszikám, kinek van megfelelő „Aracs értelmezése”, ennek-e! – ezzel a hangosítógombhoz nyúlt, s miután a kerekek megkapartak a nyirkos murván felhangzott a jól ismert Bulat-szöveg: „levo mene tuga je!” A valóságban balra csak a sarjadzó búzatáblák voltak, melyek összemosódó sorokban suhantak, ahogy egyre nagyobb gázzal iramodtunk a bekötőút felé, gyorsult a zene is, egészen a refrénig.

– Za sto, za sto, osamdeset stepeni okrećem se… – Nagy tenyerével, rácsapkodott a kocsi műszerfalára és őrült arccal ordítozott. – Ez az Marko, ez az! Száznyolcvan fokban megfordulok én is barátom. Én nem fogom enni itt a szart. Engem nem fogtok elnyomni a szarjaitokkal többet, az örökös nyivákolásotokkal. Itt leszünk mi egymásnak, ez a két erős karom, meg ez a rohadt bánáti szurok! Eltűnnek a magyarok? Hát akkor majd átmék rácba, egy fasz az egész. Van itt egy olyan kis szőke szerb csaj, hogy betojsz. Extra teste van barátom, meg ahogy mozog, megáll az ember esze. Szerintem tetszek is neki, mindig kapkodja a fejét. Odamegyek hozzá, rámosolygok és ha viszonozza, akkor megsimogatom a vállát, érted, megy az aztán magától. Ez az élet barátom…

Kifordulunk a főútra, a kocsi megcsusszan, míg lerázza kerekeiről a felkapart zúzalékot. Az aracsi templom, szégyenlősen tűnik el a látóhatárban, mintha elszégyellte volna magát a vaskos szidások miatt. Pedig nem neki szóltak. Hogy is lehetne haragudni arra, amit szeretnünk kellene. Nem beszélünk róla, csak gondoljuk. Az eső utáni pára mélyen megül a nyirkos bánáti tájon, a rádióban pedig lassan lecsengnek a bús gitárdallamok…

Takács Rajmund (Press Szó)

*a padéi Közegellenállás riportpályázat különdíjjal jutalmazott írása