Aligha tűnik túlzásnak azt állítani, hogy a 2015-ös menekültválság olyan nemzetközi „diskurzusvihart” váltott ki, mint kevés társadalmi esemény ezt megelőzően. Majdnem mindenkinek van valamilyen véleménye az eseményekről, legyen az akár két erőteljes mondat, vagy akár órákon át tartó hosszú gondolatmenet – és lakjon akár Kaliforniában, akár a bácskai Tisza mentén. Utólag valószínűleg sok értekezés fog napvilágot látni a nyomtatott és elektronikus sajtóban, illetve a közösségi oldalakon megfogalmazott véleményekről. Mi szűrhető le azonban már most abból, amit megtapasztalhattunk?

„ÁLDOZAT” VAGY „INVÁZIÓS ERŐ”

Gyorsan belátható, hogy a nemzetközi kutatás menekültválságokról szóló egyik alaptézise lényegében véve igaz: vagy „áldozatként” vagy „inváziós erőként” tekintünk egy-egy kényszermigráns csoportra,[1]. A valamilyen ok által kiváltott „menekülés” kiváló alapot kínál mindkét paradigmának, és szinte azonnal működésbe lépnek, amint bekövetkezik egy-egy válság.

Szerbiában erre mi sem szolgál jobb példaként, mint a Jugoszlávia szétesését kísérő menekültáradat (hivatalosan több mint 820 ezer ember érkezett az országba). Úgy tűnik, hogy a kilencvenes évek menekültjeinek áldozatként való feltüntetése mára megkopott, és csak néhány konkrét esetben merül fel ismét (l. pl. 2012 novemberében az Ante Gotovina és Mladen Markač volt horvát tábornokok felmentése utáni szerb napilapok vezércikkeit, címoldalait), míg a magyar kisebbség diskurzusaiban mindmáig sokan az „elszerbesítés” közvetlen eszközeit látták és látják bennük, egy-egy segélyprogram népszerűsítése esetében pedig a szerb közvélemény is ellenük fordulhat. Sőt, ekkor még az egykori menekültstátusszal rendelkező, de már régóta teljes jogú állampolgárságot élvező szerbek is képesek lesajnálóan nyilatkozni róluk.

És itt máris egy fontos ponthoz érkeztünk: a differenciált látásmód igényéhez, mivel a dolgok korántsem egyértelműek.

Menekült és menekült között óriási különbségek vannak.

Sok esetben nagyon keveset tudunk a társadalmi események és folyamatok teljességéről, az ezeket alkotó bonyolult összefüggésrendszerekről, kezdve a mindennapi szintektől a nagyhatalmi politika csúcsáig. Nincs ez nagyon másként a jelenlegi menekültválság esetében sem. Úgy tűnik, hogy a szemlélőnek csak ez a két választása van, és ki van zárva a sokszálú, átgondolt és minél pontosabb látószög.

Társadalmi eseményeknél pedig nincs meg az a kényelmünk, mint egy laborban dolgozó természettudósnak: a „labor” itt maga a fizikai és társadalmi világ, ahol a kísérletek alanyai vígan élik a saját életüket, nem lehet őket zavartalan körülmények között „megmérni”.

A MENEKÜLTVÁLSÁG EGY ÖSSZETETT VALAMI

A diskurzusok legszembetűnőbb szerkezeti jellegzetessége az indukció által végbevitt általánosítás. Egy vagy néhány konkrét eset alapján játszi könnyedséggel lehet mártírt vagy terroristát kreálni százezrekből úgy, hogy közben deduktív módon is gondolkodunk: az „áldozatra” vagy a „terroristára” keresünk instant példákat. Az indukciót és dedukciót egymás megerősítésére használjuk. Rendkívüli erőre kap ilyenkor a szelektív gondolkodásmód. Ez jól látszott a vajdasági magyar emberek reakcióiban is. Ha csupán azt nézzük meg, hogy ki és mit posztolt a Facebook-üzenőfalán, szinte már egyértelmű a helyzet. Könnyedén lehetett olyan hívő emberbe botlani, aki nyárig Böjte Csaba vagy Ferenc pápa minden egyes szavát megosztotta, míg a menekültek befogadására vonatkozó gondolataikat figyelmen kívül hagyta. Mások a Magyarkanizsán és Horgoson hagyott szemétről osztottak meg részletes információkat, viszont az érem humanitárius oldaláról már semmit sem. De ugyanígy sok példa akadt arra is, hogy egyesek csak síró gyermekek és elkeseredett emberek képeit, esetleg porrá zúzott szír városok képeit osztották meg, míg a menekültek által okozott számos problémáról hallgattak.

Sok tízezer karakterben lehetne még sorolni a példákat. A lényeg azonban az, hogy mindezek ugyanannak a jelenségnek a részei: pl.

a humanitárius és közrendi dimenzió vígan megfér egymás mellett, ez evidencia, mégis nehéz eszerint gondolkodni.

Fontos tanulságul szolgáltak az újévi német, osztrák, svájci és finn események. A közvélemény tisztánlátása érdekében egyértelműen fontos kimondani: közel-keleti és afrikai hátterűek az elkövetők, és nők az elszenvedők. Fontos látni, hogy különböző bűncselekményeknek milyen társadalmi és szisztematikus háttere van. Ugyanakkor abban a pillanatban félig vagy teljesen értelmét veszti ez az információ, amikor pl. a kölni elkövetőket a szír menekültek képviselőinek tekintjük, meglódul az indukció, és ellenszenvünk mindnyájuk ellen irányul, majd ezt deduktív módon később visszafordítjuk, a kör pedig bezárul… „Nézd, ott egy szír menekült” – akár ellenszenv, akár rokonszenv ébred bennünk automatikus módon, amikor meghalljuk ezt a képzeletbeli mondatot, tudhatjuk, hogy a dolgokat inkább egydimenziósként látjuk, ami végső soron érthető magatartás (erről alább még szó lesz), de csak félig-meddig célravezető.

Kulturális antropológusként és néprajzkutatóként tudom, hogy mekkora feladatot jelent egy néhány tucat ember által alkotott közösséget jól megérteni, és hogy körükben is mekkora változatossággal lehet találkozni. Ezek a szakmák szeretnek embertől emberig, közösségtől közösségig, tájról tájra haladni, és határozottan, de óvatosan felépíteni a tudásanyagukat. Szinte nevetséges ezek után belegondolni, hogy az Európába idén érkezett százezrekkel hány nyelven kéne kommunikálni, mennyire kéne ismerni kibocsájtó társadalmakat Bangladestől Marokkóig. Nagyon sovány alapszempontnak tűnik, de nem mondhatunk le arról, hogy a menekültválság egy összetett valami. Ha pedig eszerint kezdünk el gondolkodni, már nem is lesz nagyon sovány.

SOMMÁS MINŐSÍTÉSEK

A diskurzusok számomra egyik legjellegzetesebb tartalmi vonása a politikai dimenzió abszolúttá válása, ahol elsősorban az Amerikai Egyesült Államokat hibáztatják az emberek a közel-keleti és közép-ázsiai válsággócok miatt. De egyéb politikai aktorok abszolút bűnbaknak vagy hősnek való kikiáltása is gyakori jelenség. Ilyen például az EU tehetetlenségének és Angela Merkel tojástáncának az ostorozása, vagy Vlagyimir Putyin erőskezű rendteremtőként való feltüntetése. A „nagy” politikusok és a hatalmi központok nevei felületes tájékozódás után is jól láthatóak, könnyű felemelni a mutatóujjunkat. Jellemző viszont az is, hogy például kevés érvrendszerben merül fel a szír regionális összefüggésben nagyon fontos Ankara-Teherán-Rijád viszonyrendszer, amelynek elégséges ismerete már komolyabb utánajárást igényel. A lényeg azonban, hogy

a szír, iraki, afgán és a többi válság magyarázatára túl kevés a nagyhatalmak hibáztatása, számításba kell venni pl. a belső társadalmi erőket is (kulturális és vallási ellentétek, demográfiai problémák, lokális sajátosságok stb.) a múltban és a jelenben egyaránt, ezek azonban sokkal kevésbé megfoghatóak az átlagszemlélő számára.

Ez egy ember által szinte teljesíthetetlen feladat. A kulturális-dimenzió esetében pedig jellemző vonás az arab és/vagy muszlim világ sommás minősítései. Itt elég annyit mondani, hogy egy másfélmilliárd embert összefogó vallásnak, illetve maguknak a hívőknek (akik a lehető legkülönbözőbb társadalmi és kulturális körülmények között élnek) a rövid minősítése rendkívül problematikus. Legalábbis pl. Afganisztán, Szíria és Nigéria nagyon nem ugyanolyan helyek…

A „HELYI MINDENNAPOKRÓL” NEM SZÓLNAK A TUDÓSÍTÁSOK

A (legalább részleges) tisztánlátást a médiumok sem szolgálják igazán. Ha csak a szír menekültek esetét nézzük, a médiatartalmakban gyakran csak egy-egy nyilatkozat erejéig tűnnek fel, és leginkább a helyi államok problémáinak okozóiként foglalkoznak velük. Közép-Európából nézve arról még ugyan van valamilyen benyomásunk, hogy pl. Németországban mi történik velük, de az már csak az önállóan és helyi tudósításokból tájékozódó személyeknek egyértelműbb, hogy milyen a mindennapi élet Rakkában, Aleppóban, Deir ez-Zorban vagy épp Homszban.

A kulturális antropológia és a néprajz számára kitüntetett szerepe van a mindennapiságnak, annak, ahogyan a dolgok napról napra rendesen lenni szoktak az emberek életében. Ez csak akkor sejlik fel az egyén számára, ha hosszú napokat áldoz az idejéből a tájékozódásra – máskülönben Szíria egy távoli (nem is távoli, hiszen Damaszkusz kb. olyan messze van Vajdaságtól, mint Dublin vagy Madrid!), egzotikus ország lesz, és a döbbenetes számsorok (több mint 11 millió ember hagyta el az otthonát 4 év alatt) sztálini értelemben vett statisztikákká válnak.

A média fősodra leginkább hatalmi játékokról, a hadszíntér „érdekességeiről” tudósít, csak ritkán hatol el a helyi mindennapokig, és akkor sem mindig következetesen.

Magától értetődik, hogy a mi mindennapjaink embere viszont jogosan utasíthatja el ezt a tudást, mondván, hogy ez nem az ő gondja, van neki sajátja is, éppen elég.

Maximálisan megérthető az emberek félelme is. A társadalom működése viszont gyakran kényszeríthet rá minket, hogy nem kívánt élményekben legyen részünk, hogy tehetetlennek érezzük magunkat. Ha már pedig ilyesmire kerül sor, a széleskörű tájékozódással csak nyerhetünk, legyen az bármennyire „végtelen közelítés”. Főleg ha igaz a Népszabadság régi mottója: „A tájékozottság magabiztossá tesz”.

A TUDOMÁNYOS SZEMLÉLET PRESZTÍZSGONDJAI

Természetesen nem tájékozódhat mindenki megfelelő mélységig az eseményekről és a háttérről. Ez ugyanúgy nem követelhető meg az emberek többségétől, mint ahogyan bármely más szakmai tudást sem lehet számon kérni bárkin. Számos ember sok esetben kaphat jogos „felmentést”. A menekültkutatás különböző irányzatai, amelyek adekvát és többé-kevésbé megbízható ismereteket halmoztak fel az elmúlt évtizedekben, óriási mennyiségű tudásterméket hoztak a felszínre[2], a menekülti mivolt történeti megértése pedig rendkívül mély történelmi ismereteket feltételez[3]. Az „utca emberénél” a leegyszerűsített véleményalkotás egyfelől még nem annyira összetett probléma, de a megfelelő társadalom-, jog-, állam-, közgazdaság- és bölcsészettudományi végzettséggel, illetve nyelvismerettel rendelkező embernél más a helyzet. A témában tengernyi anyag férhető hozzá ingyen az interneten, jórészük angol nyelven. Példaként említsük meg a Refuge és a Forced Migration Review folyóiratokat. Mindkettő könnyedén használható, és számos válságról olvashatunk egyszerre naprakészen, de a múlt vonatkozásában is. Érdemes kiemelni, hogy az utóbbi lap első idei száma éppen a 2015-ös eseményekkel és annak hátterével foglalkozik. Kulcsfontosságú az effajta ismeretszerzés.

Ha valakinek megvan a „szellemi szerszámosládája” ahhoz, hogy széleskörűen tájékozódjon, úgy hibát követ el, ha e helyett inkább az internetes folklórból és az előítéleteitől vezérelve, vagy korlátozott számú és egyoldalú forrásból szerzi az ismereteit. Ugyanígy fontos személyes, „terepi” tapasztalatot szerezni annak, akinek módja van rá.

Kétségtelen azonban, hogy a társadalomtudományi megértésnek gyakran páriaszerep jut a közgondolkodásban. Ennek számos oka van. A megosztó témákról (kulturális különbségek, etnikai sztereotípiák, politikai kérdések stb.) az emberek többségének van véleménye, gyakran elég magvas – sőt, kifejezetten szeretünk ezekről társalogni. Ha ezekbe a kérdésekbe szól bele a kutató, akkor sokszor megkaphatja a „maszatoló”, „relativizáló”, „össze-vissza beszélő” vagy akár a „liberális” jelzőket, és beszélgető- vagy vitapartnereik elsiklanak afölött, hogy a kutatók többé vagy kevésbé igyekeznek szakmai szemmel tekinteni a dolgokra, legyenek egyébként bármely politikai irányzat vagy világnézet hívei.

Nem arról van szó, hogy kinek van „igaza”, hanem, hogy van-e legalább egy feltételes és részleges tisztelet a mélyebb tudás iránt – amely még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a „laikus” véleménynek nem lehet fajsúlyos tartalma, és nem lehet „igaz” egy-egy konkrét szemszögből nézve, főként, ha egy sínpárok melletti horgosi gyümölcsös tulajdonosai vagyunk.

Ezeket az érzéseket és véleményeket a kutatónak is meg kell értenie és tiszteletben kell tartania. Az előző gondolatot folytatva: míg egy mérnök vagy orvos szakvéleményét az emberek többsége mérvadónak fogadja el, úgy már nem ez a helyzet pl. egy szociológus esetében. A társadalomtudományi szakmáknak valahogy nagyobb közmegbecsülésre kéne szert tenniük ahhoz, hogy az egyébként értékes tudásanyagukat hitelesebben oszthassák meg a szélesebb közvéleménnyel.

A tudományos alapú véleménynek nem csak „presztízsgondjai” vannak. Nehezen váltható át az ismeretelmélete a köznapi vitákra.

Egy konkrét vitaszituációban, ahol a vitapartner akár az „áldozati”, akár a „terrorista” paradigma felé húz, az ellenvélemény megfogalmazása szinte automatikus polarizációt vált ki.

Ha például a menekültek által hátrahagyott szemetelést többek között az irreguláris tömeg viselkedésével magyarázzuk, a másik fél könnyedén sorol minket az „ellenkező térfélre”, és van elég tennivalónk, hogy onnan kikerüljünk. A bonyolult társadalmi folyamatok sztereotipizálása nagyban segíti ugyan a (lényegében látszólagos) tájékozódást egy összetett világban, de ez nem megy anélkül, hogy ne váljon „szemellenzővé” is egyben. Ugyanakkor szögezzük le: a sztereotip gondolkodásmód, a „laikus” véleményalkotás nem ördögtől való dolog, egész egyszerűen így működik az emberi elme egyéni és közösségi szinten is, nem áshatja bele magát mindenki minden témába.

A probléma főleg abból adódik, ahol a sztereotipizált érzelmi és értelmi világ találkozik a komplexebb megértési módokkal, és nem ismerik fel egymást.

BESZÉLJ A MENEKÜLTEKRŐL, ÉS MEGMONDOM, KI VAGY

A menekültválság tudományos megértésének azonban van egy meglehetősen provinciális belső problémája is a mi tájainkon: közép-európai és balkáni kutatók ezidáig leginkább csak kivételes módon foglalkoztak ezekkel a kérdésekkel. Viszonylag kevés itteni szociológus, antropológus és néprajzkutató beszél például arab, pashtu vagy éppen yoruba nyelveken, és sokszor talán a szándék is hiányzik a kutatáshoz. Mindenesetre azonban a MTA-n és az ELTE-n felállított kutatócsoportok jól jelzik, hogy ezt a kérdést nem szabad figyelmen kívül hagyni, különböző szerb, főként a SANU-hoz kötődő kutatók pedig már régebb óta készülnek egy interdiszciplináris migrációkutatásra összpontosító csoport megalapítására.

A naprakész kutatás egyik legjobb külföldi követendő példájának az oxfordi Refugee Studies Centre számít, amelynek keretében Dawn Chatty antropológus vezetésével már 2014 ősze óta számos helyen végeznek terepmunkát a menekültválság színhelyein. Készülő kutatásukból már össze is állt egy gyorsjelentés. Az ilyen típusú tudásszerzés kardinális kérdés, főként a különböző (párt)politikák által uralt közvéleményben! „Nem tudjuk, hogy kik ők és mik a szándékaik” – így fogalmaz a magyar kormány által működtetett információs honlap. Erre cinikusan csak az a válasz adható, hogy ha ennyire nem tudnak a menekültekről abszolúte semmit – ami a legkevésbé sem valószínű, tehát csúsztatnak –, akkor finanszírozzanak kutatásokat, és biztosítsák, hogy az eredményeket a közvélemény is megismerhesse.

Ugyanígy óriási szerepe lenne a közszereplők részéről legalább az elemi fogalmak pontos használatának. Itt nem pusztán a „menekült” több vitára okot adó fogalmáról van szó, hanem már a sokkal semlegesebb „migráns” terminus is kétséges lett. Tudományos szempontból legalábbis felhorkanásra adhat okot, amikor a magyar kormányfő azt mondja, hogy „mi nem migránsok vagyunk az Egyesült Királyságban”. A legnagyobb szellemi erőfeszítések mellett sem fogunk olyan definíciót találni a szakkönyvekben, amely alapján a Nyugat-Európában élő magyar munkavállalókat nem migránsokként jellemezhetnénk… Egy egyszerű egyetemi vizsgán nehezen szerezne ezzel a megállapítással legalább egy elégséges jegyet a miniszterelnök. A politikai küzdőtéren viszont kifizetődő lehet ez a stratégia. Riasztó a két dimenzió közti ellentét, és ez természetesen nem csak a jobboldalon és nem csak Magyarországon van így.

Végül gyakori érv lehet a tudományos elemzés ellen, hogy az lassú, amit nem fog megvárni egy-egy terrorcselekmény. Ez igaz, de a kutatásoknak egészen egyszerűen ilyen a természetük.

Beszéljünk bármilyen társadalmi/kulturális kérdésről, a beszéd- és gondolkodásmódunk csak részben fog szólni a tárgyról magáról – emellett legalább annyit fog elárulni saját magunkról, legyen az akár az egyéni vagy a közösségi szint. A beszédet és gondolkodást hajlamos a közvélemény a cselekvéssel szemben alsóbbrendűnek tartani, holott ez nagyon kétséges szembeállítás. Nem csak azok vagyunk ugyanis, amit teszünk, hanem az is mi vagyunk, amit gondolunk és mondunk. Alapvetően meghatározza a világhoz és önmagunkhoz való viszonyt az, hogy minek minősítjük a mostani menekülteket. Beszélni és gondolkodni pedig szeretünk ezekről, egész egyszerűen véleményre vagyunk ítélve. A lényeg tehát, hogy a menekültválságról való gondolkodásunk, beszédünk és cselekvésünk önmagát leplezi le – a nevezett példák differenciált megértése pedig állandó, időnként szinte reménytelen erőfeszítést jelent, ahogy nyugodtan vagy épp kétségbeesve próbáljuk meglátni, megérteni az emberi világ jelenségeinek sajátos rendjét és káoszát.

(Autonómia)

[1] Patrizia Riso, Caterina Mazzili – The Integration of the Asylum Seekers and the State of Permanent Emergency of the Immigrants in Calabria. In Jadranka Đorđević Crnobrnja (szerk.) – Glasnik Etnografskog instituta SANU. LXII (1). Beograd, Etnografski Institut SANU, 52-53. o. Interneten is elérhető: http://www.doiserbia.nb.rs/img/doi/0350-0861/2014/0350-08611401049R.pdf

[2] Elég csak átlapozni a 2014-ben megjelentetett oxfordi kényszermigrációról szóló kézikönyv tartalomjegyzékét és végignézni a bibliográfiát. Hosszú ideig tart, míg keresztülrágja magát rajta az ember: Elena Fiddian-Qasmiyeh et al. (szerk.): The Oxford Handbook of Refugee and Forced Migration Studies. Oxford University Press, Oxford, 2014.

[3] Duško Petrović – Fenomen izbjeglištva u modernom političkom sistemu. In Jadranka Đorđević Crnobrnja (szerk.) – Glasnik Etnografskog instituta SANU. LXII (2). Beograd, Etnografski Institut SANU, 49-65. o. Interneten is elérhető: http://www.etno-institut.co.rs/files/gei/62_2/Petrovic%20srb.pdf