Hajnal Jenő a július 27-ei közleményével gyakorlatilag hivatalosan is megkezdte a magyar kormánypárt 2022-es választási kampányát Vajdaságban.
Színházi előadás után általában olyasmiket szoktunk egymástól kérdezni, hogy „Neked tetszett? – Érdekes volt, de ennél azért többet vártam” – hangzik a válasz, vagy valami hasonló. A Tanyaszínház idei, Ödön von Horváth Kazimír és Karolina című műve alapján készült előadása miatt felvert por után azonban ezeket a fecsegéseket minden kisebb-nagyobb társaságban felváltották a „Te érted? – Nem, pedig direkt kerestem benne a kivetnivalót, de nem találtam semmit”-típusú párbeszédek.
A vajdasági magyar közösség hagyományos júliusi uborkaszezonját ugyanis néhány napja teljesen felkavarta az a közlemény, amelyben Hajnal Jenő, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke elítéli a Tanyaszínház idei előadását, pontosabban azt állítja, hogy most érzi tetőzni azt a többéves tendenciát, amely a Tanyaszínház munkáját évek óta jellemzi, és gyakorlatilag arra utasította a társulatot, hogy mondja le az idei körútját.
A Tanyaszínház részéről elsőként Lénárd Róbert, az Újvidéki Színház művészeti vezetője, az idei darab rendezője reagált, majd a Tanyaszínház is kiadott egy közleményt. A tájékoztatás szerint a turnét felfüggesztik, ám a kavillói művésztelepen minden este eljátsszák az előadást, amennyiben a közönség – a politikusok véleményével ellentétben – mégis kíváncsi lenne rá.
Nem sokkal később Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke nyílt levélben veregette meg Hajnal Jenő vállát, illetve ezzel együtt legitimálta a társulat kavillói szereplését is.
Miután Hajnal követelésére a Tanyaszínház visszavonulással, illetve a bázison tovább folyó munkával reagált, a közösségi oldalakon azon nyomban beindult a mozgolódás, és (egy azóta közel ezer főt számláló) csoport szerveződött, hogy megkönnyítse a telekocsi szervezését Kavillóra azok számára, akik fuvart, illetve útitársat keresnek. A Tanyaszínház működése tehát lényegében nem szenvedett csorbát.
Na de akkor mégis miért volt szükség erre a látszólag teljesen felesleges, repülőből is öngólnak látszó mellérúgásra?
A Kazimír és Karolina című előadás alapvetően egy groteszk darab, és mint ilyen, mindent felnagyítva, kifordítva, a végletekig sarkítva ad elő, de véletlenül sem sugallja azt, hogy a világ önmagából való kifordulásával az értékek is megváltoztak volna. Kétségtelenül erős társadalomkritikát fogalmaz meg, amelyben a közember, a politikus, a talpnyaló, a gyáva vagy a megalkuvó archetípusát ismerhetjük fel, ám az is csak a mindenkori jelen illúziója, hogy ez valamiféle új keletű romlás, amely a modern ember erkölcsi züllésével jelent meg, mert „bezzeg régen ilyen nem volt”.
Ödön von Horváth műve a sokadik bizonyítéka annak, hogy ezek a karaktermintázatok száz vagy éppen ezer évvel ezelőtt is, amióta világ a világ, éppúgy léteztek, akárcsak napjainkban. És éppen az ilyen vagy ehhez hasonló műveknek köszönhető, hogy a mai értékrendünk szerint ugyanúgy gyarló vonásoknak számítanak, akárcsak a mű száz évvel ezelőtti megszületésénél.
A Lénárd Róbert rendezésében bemutatott darab sem téveszti el, hogy merre mutasson az erkölcsi iránytűje, egyszersmind látványos, szórakoztató, igényesen színpadra állított előadást láthattunk.
Kavillóról hazafelé tartva Szabadkáig (kb. 40 km) volt időnk sorra venni a legkritikusabb, legkifogásolhatóbb momentumokat, (egykezünkön) megszámolni az elhangzó káromkodásokat, de arra jutottunk, semmi olyan kirívóan döbbenetes nem volt az előadásban, amit ne látna a televízión vagy a közösségi oldalakon bárki.
Egy ideig még azon tűnődtünk az autóban, mi a csuda verhette ki ennyire a biztosítékot a pártszékházban, végül arra fanyalodtunk, hogy ismét a közlemények, nyílt levelek alatti kommentszekciót bújjuk. Útitársam hangosan olvasta a Pásztor István Facebook-bejegyzése alatti kommenteket olyan személyektől, akik kivétel nélkül a VMSZ, illetve az MNT valamely hivatalában dolgoznak. Néhány idézet ezek közül:
„Számos emberi alkotás határesetet jelent a művészi szabadság megélésében és ami a (leg)fontosabb annak kiterjesztésében. Ha színházat látogatunk jogunk és lehetőségünk van eldönteni, hogy az adott színpadra megálmodott alkotás az általam megélt és elfogadott társadalmi normákhoz alkalmazkodik vagy sem. A jelenleg repertoáron lévő darabnál (hogy ne beszéljünk az elmúlt évek előadásairól) önerővel megfosztottak bennünket ezen jogainktól, hisz mi bíztunk, hittünk előadásaik szórakoztató jellegében, személy szerint tettem ezt olyannyira, hogy kiskorú gyermekem lelkivilágát kockáztatva együtt, családostul látogattuk előadásaikat. Ők hozzánk jöttek, kis közösségekhez, illendő fogadni »vendégeinket«, így választásom abban merült ki több esetben, hogy esetleg elküldöm gyermekem jégkrémért, (miközben a színpadhoz nem méltó megjelenítés zajlik), vagy eltakarom a szemét. A szórakozás/szórakoztatás értünk van, az attól való védekezés ellenünk! …Kezdjük el újraírni ezt a »történetet«, ÉRTÜNK!”
Kovács Elvira (a VMSZ köztársasági parlamenti frakcióvezető-helyettese)
„Amennyiben a stílus lenne családbarátabb, a szóhasználat lenne kevésbé obszcén, szóval, ha a Tanyaszínház újra Tanyaszínház lenne, mint volt évekkel ezelőtt, biztos nem itt tartanának! Konfucius után szabadon, …aki 100 évre tervez, nevelje és oktassa a gyermekeket! Ilyen célja is lehetne a gyermekek, családok, kiskorúak, azaz mindenki számára elérhető nagy múltú Tanyaszínháznak! Bízunk abban, hogy lehet még úgy felhőtlenül szórakozni, hogy mindeközben ne alpári, közönséges jeleneteket lássunk! Reméljük lesz változás!”
Fremond Árpád (a VMSZ köztársasági parlamenti képviselője)
„Nehéz kitörölnöm az emlékezetemből a pár évvel ezelőtti előadás momentumait: az alpári, nyomdafestéket nem tűrő, obszcén, öncélú megnyilvánulásaik után a színészek a kisgyermekes családoknál vidáman kalapoztak. Pedig az előadás egy pillanata sem szólt a gyerekekhez. Sőt! Ne hozzanak abba a helyzetbe a Tanyaszínház vezetői bennünket, hogyha a régmúlt idők egy szeletét a gyermekeinknek át akarjuk adni, át akarjuk örökíteni, akkor az igénytelenséget szó nélkül le kell nyelnünk! Azokat az önfeledt pillanatokat szeretném a fiammal megismertetni a nyári tanyaszínházas életből, amit anno, kiskoromban én is megtapasztalhattam.”
Erdődi Edvina (az MNT alelnöke)
Hallgatom a kommenteket, a ki-kiugró kulcsszavakat (gyerek, család, alpári stb.), és miközben azon gondolkodom, miért van az, hogy a magukat konzervatív erkölcsi értékeket képviselőknek vallók törvényszerűen magasabb rendűnek képzelik magukat, mint azok, akik elfogadóbban állnak a művészetekhez és ez által szélesebb spektrumon keresztül látják a valóságot, nem tudom nem észrevenni, hogy ismerős a séma. Láttunk már ilyen precízen szervezett kiberhadsereget a Szerb Haladó Párt szervezésében. 2019-ben a CINS írt arról, hogy az SZHP egy kifejezetten erre a célra létrehozott applikációt használ, amelybe a párt jóvoltából foglalkoztatott alkalmazottaknak napi rendszerességgel, akár többször is, kötelező bejelentkezniük, és eleget tenni az aktuális rendeleteknek, vagyis like-olni, kommentálni a különböző pártposztokat. Ezen a felületen megtalálják a szóban forgó cikk vagy poszt linkjét, illetve azokat a kulcsszavakat, amelyeket felhasználva támogatni vagy éppen – akár csak ebben az esetben – támadni kell a kérdéses témát.
A Pásztor István Facebook-bejegyzése alatt látható kommentek gyorselemzésével viszonylag könnyen átlátható, hogy a körülbelül 35 fő kommentár (a többi zömmel az azokra érkezett válaszokat tartalmazza)[1] közül a gyerek/gyermek/kiskorú szó 16 alkalommal, a művész/művészet 11-szer, az évek óta/elmúlt évek/utóbbi évek szófordulat 13, a szabad/szabadság 10, az újraírni/újragondolni/visszatérni (a gyökerekhez) 8, az alpári/obszcén/trágár szavak pedig 14 alkalommal szerepeltek, ami aligha tekinthető véletlennek, sokkal inkább tűnik gondosan megtervezett, csatasorba állított pártkatonák által végrehajtott közvéleménymanipulációnak.
Arról nem is beszélve, hogy személyesen volt olyan ismerősöm, aki 12 alkalommal kedvelte Pásztor István ugyanazon bejegyzését különböző közéleti és magánszemélyek vagy helyi szervezetek oldalán, nyilvánvalóan azért, hogy erősebbnek tűnjön a támogatottsága. Ezek után nehéz lenne feltételezni, hogy organikus virulenciával bírt ez a poszt és egyáltalán a közlendője.
Annál is inkább, mert a fent említett (és nem említett) párttagok úgy bírálták az előadást, hogy nem is látták azt, legalábbis a szervezők sem a csantavéri bemutatón, sem a bácsfeketehegyi reprízen nem találkoztak sem Hajnal Jenővel, sem más MNT-s vagy VMSZ-es tisztségviselővel. De túl azon, hogy milyen jogon bírálnak látatlanban bármit, megválaszolatlan kérdés marad az is, hogy miért most, amikor új vezetője van a Tanyaszínháznak? Miért így, miután a kezdeti együttműködés teljesen korrekt volt az MNT és az új vezetés között? És ha az MNT-nek gondja van a Tanyaszínház koncepciójával, miért nem hajlandó tárgyalóasztalhoz ülni a szervezőkkel? Az egyetlen racionális magyarázat a fenti kérdésekre, hogy maga az előadás nem is lényeges, nem azzal van gond. Inkább gondoljuk át, mi lehet az az érdek, ami ezzel a történettel párhuzamosan meghúzódhat a háttérben.
Nagyon úgy tűnik, hogy a napok óta tartó (kenyér mellé tálalt) cirkusz célja nem annyira az előadással szembeni tényleges kifogás, mint inkább a hangulatkeltés, hogy a Vajdaságban is megágyazzanak annak a diskurzusnak, ami Magyarországon az úgynevezett pedofilellenes törvény címén – bár inkább nevezhetnénk LMBTQ-ellenes törvénynek – már hetek óta uralja a médiateret, és vélhetően az elkövetkező választási kampány egyik kulcstémája lesz, de itt csak elvétve kapott helyet a médiában. Eddig, mert, Hajnal Jenő a július 27-ei közleményével gyakorlatilag hivatalosan is megkezdte a magyar kormánypárt 2022-es választási kampányát Vajdaságban.
Az előadás betiltása szimbolikus gesztus volt. A vajdasági magyar politikai elit most épp a Tanyaszínházat áldozta fel a számításai oltárán, de ne legyenek illúzióink afelől, hogy a jövőben kíméletlenül megteszik ugyanezt bármely más intézményünkkel, ha az érdekeik úgy kívánják – feltéve, ha hagyjuk nekik.
[1] Az elemzés időpontja: 2021.07.31. 12:00
