CZÉRNA Ágnes: Engedelmet kérünk most a mulattatásra!*

Avagy a Tanyaszínház színházesztétikai arculatának a vándorszínház történeti kontextusában való áttekintése Hajnal Jenő és tsai a Kazimír és Karolina betiltását „megalapozó” kifogásainak és kívánalmainak tükrében

04. Aug 2021

„Értő szemmel nézzétek e víg komédiát,

Lássátok az erdőt is és ne csak egy-egy fát.

Ha bárki magára ismer, véletlen csupán,

Ne mondja el senkinek se, tűnődjék magán.”

/Részlet a Tanyaszínház historikus nézőcsalogató dalából/

A Magyar Nemzeti Tanács elnökeként szignált közlemény szerint „Sajnos az elmúlt években többször is tapasztaltuk, hogy [a Tanyaszínház] repertoárjára olyan darabok is kerültek, amdelyek a fölszabadult öröm és kacagás, az okos gondolkodás és a népmesei bölcsesség helyett az öncélú közönségességet, a parttalan ízléstelenséget, a közönség alpári provokálását és a színpadi megszólalás vállalhatatlanságát jelenítették meg.” Hajnal Jenő megítélésében a Lénárd Róbert rendezte előadás „a Tanyaszínház fényes múltját, örökségét” kérdőjelezi meg.

Nos, a Tanyaszínház fényes múltja első harminc évadának krónikásaként kötelességemnek érzem a betiltás fönt nevezett „argumentumait” a színháztörténet eszköztárával megcáfolni és a Tanyaszínház lehetséges örökségére rávilágítani. Külön kitérek a szekundánsként föltűnő Pásztor István „érvrendszere” néhány aspektusának kommentálására.

Ne nézzük már hülyének a nézőt!

Hajnal Jenő „a fölszabadult örömet és kacagást, az okos gondolkodást és a népmesei bölcsességet” kéri számon a Tanyaszínházon, és Ödön von Horváth Kazimír és Karolina című darabja mellett az „elmúlt évek” előadásaira is hivatkozik, amit a Pásztor István névjegyével ellátott, vállpaskoló „barátsággal” írt levél számszerűsít is: az elmúlt öt-hat évben „özönlenek” az „elégedetlen és fölháborodott vélemények”, és „vállalhatatlanság felé csúszó produkciók” kerülnek bemutatásra „lassan egy évtizede”.

Akkor hát nézzünk egy kicsit vissza az időben: micsoda örökséget hagyott ránk a „régi” Tanyaszínház?

A vándorszínház több mint négy évtizedes története alatt számos bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy az előadások szórakoztató funkciója nem kizárólagosan értelmezhető: mulattatni az „örökérvényű” vagy éppen aktuális mondanivaló megfogalmazása mellett is kiválóan lehet. Sőt! Amennyiben a színház felnőttként kezeli a nézőjét, nem nézi le és nem akarja „kultúrnevelni”, csak eljátssza, hogy számára mi a lényeg, miközben partnerként kezeli, együtt gondolkodásra hívja – miközben a saját nyelvén szól hozzá! –, és meghagyja a befogadás rétegeinek mindig egyénileg választható szabadságát, akkor az előadás egyszerre tud kacagtatni – és ülni (de még ütni) is.

Ha egy előadás autentikus, de önazonossága mellett a környezete rezgéseire és a jelenre is figyel, akkor ilyen érzéseket, gondolatokat válthat ki a nézőből:

Ez nekem szól. Valamiről, ami most fontos nekem. Ami mindannyiunkat foglalkoztat. Ugyanolyan nyelvet beszél, mint amit mi beszélünk. Jelen idejű, élő, aktuális. Ha tudok vele azonosulni, ha meg tudom mosolyogni magam, a körülöttem levő világot, nevetek. Ha megérint, elgondolkodom, vagy éppen elszomorodom. Ha fölháborít, bekiabálok, ha nem tetszik, elmegyek. (Innen aztán tényleg könnyű lelépni, még a belépőjegy árát se kell utólag sajnálni.) Ha viszont árnyaltabban és nyilvánosan ki szeretném fejezni a nemtetszésem – az adott előadással kapcsolatos ellenérzéseim tárgyszerű taglalásával – kritikát írok.

Ez lenne a civilizált módja a színházhoz való akár pozitív, akár negatív viszonyulásnak. Számomra ez jelenti azt a „civilizációs” minimumot, amit a Pásztor szignója alatt megjelent levélben megemlített „vajdasági magyar közösség értékrendje” megkövetel. És nem egy tollvonással betiltom az előadást (pardon, „kérem” a turné lemondását – lehetetlen helyzetbe hozva nemcsak a színházat, de a fogadó helyszíneket is).

„Édes gyerekem, hát te mirólunk beszélsz, te az én nevemben beszélsz.”

[1]

A Tanyaszínház régebbi előadásai zömében korántsem csupán a „felhőtlen szórakozásról” szóltak.

Az aktuálisan társadalmilag értelmezhető színház úgy fogalmaz meg klasszikus darabokat, jelenít meg klasszikus hősöket, hogy azt a XX. század végi vagy az ezredforduló utáni ember is sajátjaként tudja értelmezni. Így az 1982-es shakespeare-i drámákból összedolgozott, az ötödik évfordulóra készült Falstaff című előadás Hernyák György rendezésében az előző évekhez képest kifinomultabb irónia hangján szólalt meg. Először itt került előtérbe a vándortársulat repertoárjában a dráma komolyabb tónusa és a gondolatébresztő mondanivaló a mulattatás szándéka mellett, és a közönségsiker továbbra is osztatlan volt. Csakúgy, mint a következő évi, Soltis Lajos rendezte Don Quijote ’83 esetében, amikor a humor még az előzőnél is sötétebb tónust öltött, és kortárs alteregókkal utalt az akkori közélet, politika szereplőire.

Soltis az addigi legsikeresebb turnénak nevezte az ő rendezésében „kocsiszínpadra” kerülő 1988-as Csongor és Tündét, ahol a „gondolati, apollóni emelkedettséget át- meg átszőte a dionüszoszi vérbő életszerűség…”[2]. De talán az 1992-es Állatfarm tűnik ki leginkább az aktualizálás és élő társadalomkritika tekintetében. Soltis Lajos rendezése az áldemokrata önkényuralmi rendszerek sajátságait figurázza ki a szatíra maró gúnyával, ahol „a keserűen nevettető”[3] előadásban „az eddig kimondhatatlan kimondásának izgalma érződött”[4].

Részlet az 1992-es Állatfarm című előadésból (Fotó: Dormán László)

Hát igen, akkoriban a színpadi élc és kifigurázás tárgya a mindannyiunk közös ellenségei, a kommunista rendszer csinovnyikjai meg az erősödő délszláv nacionalizmus rémes figurái voltak. Ja, hogy a mai freak show torzszülöttei köztünk élnek? Nos, ez lehet igen kellemetlen felismerés, akinek inge…

De folytatom is a (színház)történetet. A következő évben a Tanyaszínház két doyenje, Hernyák György és Soltis Lajos közös alkotószínházi folyamat során hozták létre a Csantavéri passiót, azt a meghatározóan tragikus hangvételű, kortárs profán passiójátékot, amiben Soltis szavai szerint megpróbálták „bemutatni a vajdasági magyar ember kínjait, keservét, elűzetését”[5].

Csak emlékeztetek: itt aztán nyoma sincs felhőtlen szórakoztatási szándéknak vagy a megkövetelt „örömmel eltölteni kívánó színházi csodának” /Pásztor/. Hovatovább, a pásztori levél a történettudó bizonyosságával szögezi le, „hogy a Tanyaszínházat nem szerzői színházként és nem kísérleti színházként hozták létre az alapítói.” Arról, hogy az alapítók milyen szándékkal hozták létre a Tanyaszínházat, még később.

Viszont az alapítók egyike (Hernyák) és másik, hosszú ideig szilárd tartóoszlopa (Soltis), akire a Hajnalnak címzett levél név szerint is hivatkozik, pont egy nagy volumenű, a Tanyaszínházra írt szerzői színházként hozta létre a Csantavéri passiót, ami a kísérleti színház formanyelvének több elemét is magán hordozta, és nyers, keresetlen kifejezésekkel bőven meg volt tűzdelve.

Hernyák György egy interjú alkalmával az alapítók szándékát és a színház esztétikai alakulását így írta le: „– Mi a Tanyaszínház lényege? – Azóta is töröm a fejem, mióta megalapítottuk. Az egyik az, hogy azért alapítottuk meg, hogy kimenjünk a tanyára. Semmi másért. […] Nem is hittem, hogy meg fogja érni a második évet. A Tanyaszínháznak kialakult egy esztétikája az évek folyamán.” Szóval még az  alapító se követeli magának a Tanyaszínház kőbe vésett esztétikáját.

A „prasnya” „hugyozás” /Pásztor/ rövid színháztörténeti és -elméleti áttekintése

S hogy a Pásztor István által kárhoztatott „prasnya”, azaz trágár beszéd mennyire nem újkeletű tanyaszínházi jelenség, a hangos kritikusi és közönségsikert arató 1998-as jubileumi Szentivánéji álom is „ékesen” bizonyítja (Hernyák ezt az előadást nevezte az első huszonöt év „legtanyaszínházibb” produkciójának).  A vagány, saját nyelven szólás bátorságával, a fekete humorral, groteszkkel aktualizáló előadásban a kritikus szavai szerint „néhány obszcén szó felszabadítóan hatott… […] A közönség vette a lapot, élvezte a helyenként túlburjánzó helyzetkomikumot… […] Érezhető volt, hogy a nagy, ódon, […] kanonizált író milyen közel áll akár a vulgáris fordulatokhoz is, ha azokban volt valami szellemesség vagy eredetiség.”[6]

De messzebbre is tekinthetünk az „ős-tanyaszínházasok”-ból merítve példát: nemkülönben volt „alpárian provokatív” a Hernyák György rendezte 1980-as Nagyszájú Kata, egy „vaskosan komikus”[7], „mocskosszájú darab”[8], amelyben a korabeli cikkíró szerint a játék „káromkodásokkal vastagon fűszerezett”[9] volt.

Részlet a Nagyszájú Kata című előadásból (Csantavér, 1980) Jobbról balra: Ábrahám Irén, Maronka Csilla, Soltis Lajos és Cígó(?), Soltis kutyája (Fotó: Dormán László)

Nem volt vulgaritástól mentes az Apám a szocialista kulák című metsző társadalomkritika sem, amit a másik alapító, Kovács Frigyes 1985-ben vitt színre, és ahol a kritikus szerint a „köznapi beszédet tükröző szövegnek frissességet és »sajátos ízt« a szaftos káromkodások”[10] adtak.

Részlet az Apám a szocialista kulák című előadásból. Balra jobbra: Bakota Árpád, Soltis Lajos, Banka János
(Fotó: Dormán László)

Az 1991-es, Soltis Lajos rendezte Vásári komédiák a commedia dell’arte jellegzetes stílusjegyeiből fakadóan volt szabadszájú és útszéli.

Ennek tükrében azon állítás, hogy „a Tanyaszínház közönsége van évek óta lelki abúzusnak kitéve a Tanyaszínházat foglyul ejtő, a soltisi crédót régen elfelejtő és betemető társaság részéről” /Pásztor/, a fönti kontextusban megmosolyogtató óvodai újjalmutogatásnak tetszik.

És hogy mért az a sok vulgaritás a Tanyaszínház színpadán? Lehet, sőt biztos, hogy több van, mint 10 évvel ezelőtt. Miért? Mert mindannyian így beszélünk, ha erős indulatok feszítenek bennünket. A színház reagálni igyekszik a jelen világra, és ha a valóság szélsőséges feszültségekkel terhes, akkor a nyelvezet is szélsőségesebb lesz. A művészet mindannyiunk életét feszítő problémákat vet föl, fogalmaz meg saját eszközeivel:

szar a helyzet, nincs mit szépíteni. Mindnyájan nyakig ülünk benne.

És zsigerből, érzelmileg reagálunk. S az nem mindig szalonképes. Viszont valódi. Aki föltartott kisujjal eltagadja, hogy körülöttünk feszültség van, külső és belső feszültség, aki azt szeretné láttatni, hogy a világ ideális és nincs disszonancia, az nem hiszem, hogy a valóságra reagál. A világ nincs rendben. De lehetne. A művészet eszközeivel (is) lehet megoldásokat keresni, vagy legalábbis a magas feszültséget enyhíteni. És az érzelmi szelep kiengedése közben erős kifejezések óhatatlanul kicsúsznak. Aki ebbe öncélúságot lát bele, az vagy nem néz tükörbe, vagy vak a körülötte levő, nagyon is valós világra. Én, Czérna Ágnes, mint magánember megfogalmazhatom, hogy nem az én ízlésemnek való a vulgaritás (és valóban nem), de nem leszek álszent, hogy ne vegyem észre: a szélsőséges élethelyetekre a szélsőséges (akár provokatív) válaszok igenis adekvátak és (színházi) kifejezésformában helyénvalók.

A szándékos uszítás ellen erősen megfogalmazott verbális levizelés a megfelelő válasz.

Párbeszéd? De kik között?

Több helyütt is fölmerült a „felek” közötti párbeszéd szükségességének kérdése. Egy kerekasztal-megbeszélésre szólítás mindenképp demokratikusabb lépésként lenne értékelhető a Hajnal Jenő által kérésnek álcázott ukáz és az azt megfejelő Pásztor-írás helyett. (Nem beszélve annak, khm, illetlen időzítéséről – mintha Kreón még azelőtt zárná sziklabörtönbe Antigonét, mielőtt az teljesen véghez vinné az istenektől vezérelt „bűnös” tettét.)

Viszont óhatatlanul fölmerül a kérdés, hogy vajon ki legyen a meghívott ehhez az asztalhoz? Kinek van szakmai jogosultsága a Tanyaszínház mint folytonosan megújuló intézmény repertoárválasztását, esztétikai és előadóművészeti „ízlésvilágát” alakítani?

• Az alapítóknak, mint a Tanyaszínháznak 1978-ban életet adó (ennél fogva arra alanyi jogon számot tartó) „szülőknek”? És ezt, amíg világ a világ vagy csak alkalomadtán, az elkószáló gyerekre dörrenve? És ha az új időknek új dalai jönnének?

• Vagy a vándortársulatban (ha nem is a kezdetektől, de) huzamosabb ideig aktívan részt vevő tagoknak? És mennyi az annyi? Hány év „tanyázás” válthat ki egy (örökös?) tanácsadói tagságot? És melyik generációból? És kit nem hívunk meg? És miért?

• Esetleg valamelyik kőszínházból kölcsönzött szakmai grémiumnak? Nem lökné ez óhatatlanul a „magas” vagy urbánus kultúra esztétikai elvárásai irányába a Tanyaszínház szekérrúdját?

• Vagy talán az Egyszeri Vajdasági Ember generikus reprezentánsának lenne joga kimondani „mire vágyik a Nép”? És vajon hol találnánk meg a „bölcs paraszt” prototípusát? Magyarmajdány talán még működő kocsmájában? Vagy valahol lóháton Bácsgyulafalván?

• Netalán mindezen felülnevezett szereplők mívesen összeválogatott együttese lenne hivatott irányt szabni a Tanyaszínház műsorpolitikájának? És ki végezné a szelekciót? A Magyar Nemzeti Tanács? Nem lenne annak egy esetleges jó szándék mellett is politikai rezonanciája?

Esztétikai iránymutatás politikai aktoroktól? No, de ugyan!

Azt a teljességgel szakmaiatlan, mondhatnám, dilettáns fölvetést számba se veszem, hogy a „pénz beszél…” nagyurai bármilyen politikai-esztétikai direktívát próbáljanak adni bármiféle művészi megnyilvánulásnak, így akár a Tanyaszínháznak. Akkor se, ha azt a „párbeszéd” báránybőrébe bújtatják. Az okok faék egyszerűségűek: 1. nem értenek hozzá, 2. nem magánzsebből mecénások ők, csupán a Köz pénzét hivatottak becsületesen szétosztani.

Játszhat-e egy színház „megrendelésre”?

A színház nem egy szolgáltatás, mint egy masszázs vagy autómosás.

Az elvárások mindenek feletti szem előtt tartására, a nyíltan vagy burkoltan megfogalmazott értékítéletnek való megfelelési kényszer olyan művészi-kifejezési szabadságot fojt meg, ami a színház lényegét öli meg, és amire nem egy kőszínház(i produkció) is ráment már.

A művészet így nem tud beszélni. Nem lehet kiskorúsítani a művészetet (apropó: a Tanyaszínház nem gyerekszínház, de a gyerekek se itt hallanak először káromkodást vagy látnak hiányos öltözetet).

Ha gyereknek tekintjük a művészt, akinek meg kell mondani, mit csinálhat és mit nem, akkor nemcsak az alkotót, de a nézőt sem tiszteljük partnerként, aki adekvát módon tudná megítélni az előadást.

És a Tanyaszínház előadásai igenis széles körben rendkívül népszerűek. Ez nem tudható be pusztán a vendéglátó „illedelmességének” vagy a lila köd romantikus lelkesedésének. Mi sem bizonyítja jobban ezt a (vajdasági társadalom megannyi rétegét képviselő) támogató kommentrengetegnél, ami úgy általában a Tanyaszínházat, de az elmúlt napok eseményeit meg különösen körbeveszi.

A (kényszerűségből) Kavillóra zarándokló tömegekről nem is beszélve. Az emberek szolidaritásukat fejezik ki az igazságtalanság ellenében. A művészet felelőssége, hogy a mindenkori propagandával szemben kritikát fogalmazzon meg. És akinek füle van erre, az hallja.

Ne maradjunk csöndben, nehogy az „amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna” drámája megismétlődjék.

Akkor mégis ki az úr a Tanyán?

Akármerről is nézem, nem találok egy olyan egyetemleges plénumot sem a vajdasági ég alatt, amelyet teljeskörű kompetenciával rendelkezőnek tudnék elképzelni a Tanyaszínház „jövőjét, jövőbeni működési irányait és céljait meghatározó, stratégiai döntések” meghozatalára, mint amire Pásztor (milyen minőségben is?) utal.

(A ’kompetenciát’ nem csak a ’hozzáértés’, de még inkább ’illetékesség’ és ’jogosultság’ fogalomkörében értem, mint azt fönt kifejtettem.).

Így arra a következtetésre jutok, hogy a Tanyaszínháznak mint folytonosan megújuló intézménynek nem lehet más „művészeti vezetője”, mint a mindenkori trupp maga.

Egyet kell értsek Lovas Idikóval, aki egy 1995-ös, a Tanyaszínház „jövőjét tervező”, színházi emberek, közéleti és politikai szereplők által folytatott kerekasztal-beszélgetést összefoglaló cikkét így zárja: „A csantavéri megbeszélés teljes értékű akkor lett volna, ha mindazok ott vannak, akikről szóltak, akikről a jelenlevők úgy gondolták, hogy együtt kellene körülülni az asztalt. Mert minden beszélgetés, biztatás vagy elfordulás után a fiatalok, a tanyaszínházasok és a többiek azok, akik magukra maradnak…”[11]

Határozza hát meg az évről évre alkalmilag összeverbuválódott csapat épp aktuális művészi közlésszándéka, jelen idejű kifejezési igénye és alkotói szabadsága azokat az irányvonalakat, amelyek nyomán a Tanyaszínház képzeletbeli szekérrúdja a mindenkori jövőbe mutat.

A művészet legyen szabad! A Tanyaszínház legyen szabad!

És nem utolsósorban legyen szabad elvinni a tanyákra!

Mert akik itt igazi áldozatai Hajnal és tsai kultúrkampfjának, azok a dűlőutakról este hazatérő és a fejés után kissámlit ragadó falusiak, akiknek a „dallal, tánccal, játékkal” való meglátogatására a Tanyaszínház valódi öröksége kötelez(ne).

(A nyitókép Dormán László fotója.)


* Az eredeti, a szerző által jóváhagyott címet (Engedelmet kérünk most a „prasnya hugyozásra”!) a cikk publikálását követően, a szerző nyomatékos kérésére módosítottuk.

[1] Hernyák György visszaemlékezése a Tanyaszínházat vendégül látó falusiakat idézve. Czérna Ágnes: Tanyaszínház (1978–2008). A harminc évad története, Forum, 2009., 156.

[2] Uo. 66.

[3] r-R [Fehér Rózsa]: Keserédes tündérmese. Magyar Szó, 1992. júl. 20., 12.

[4] Gerold László: Állatfarm. Híd, 1992. 8. szám, 704.

[5] r-R [Fehér Rózsa]: Passiójáték az emberi szenvedésről. Magyar Szó, 1993. júl. 25., 10.

[6] Mihájlovits Klára: Shakespeare kiharcolta a színpadot. Magyar Szó, 1998. júl. 9., 11.

[7] Gerold László: Sártócsáink. Híd, 1980. 9., 1089.

[8] Uo., 1088.

[9] Dudás Károly: Bokáig érő sárban. Képes Ifjúság, 1980. júl. 23., 13.

[10] Bartuc Gabriella: Apám, a szocialista kulák. Magyar Szó, 1985. júl. 9., 13.

[11] Lovas Ildikó: A házigazda Vajdaság legyen. Magyar Szó, 1995. aug. 6., 21.


Czérna Ágnes esztéta, a Tanyaszínház monográfusa (Autonómia)

Karikatúra

The post STUPS: Gozba appeared first on Autonomija.

STUPS: Gozba
KERESÉS AZ ARCHÍVUMBAN
Dátum szerinti keresés
Rovatok szerinti keresés
Google-keresés