Szubjektív benyomás, de mintha az idén jóval többen eljöttek volna a Dombos Festre, mint az előző években, mintha sokkal többen lettek volna kíváncsiak a Tanyaszínház előadására, mint két vagy három évvel ezelőtt, a vajdasági magyar gyermek- és diáktáborokban pedig órák alatt beteltek a szabad helyek. Ha helyes a megfigyelésem, akkor ez valószínűleg azt is jelentheti, hogy hiányoztunk egymásnak, a tavaly nyári „böjt” után alig vártuk az alkalmat, hogy újra találkozzunk és megéljük azt a közösséget, amelyet leginkább vajdasági magyarságként lehet meghatározni.

Olvasom Potápi Árpád Jánosnak, a magyarországi Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkárának nyilatkozatát, miszerint a Fidesz-kormány „az elmúlt tíz-tizenegy évben közös erővel újraegyesítette a magyar nemzetet”. Nagyképű kijelentés valós tartalom nélkül. Annyit biztosan tudok, hogy a vajdasági magyarság sohasem volt egységes, ma sem az, Fidesz-kormány ide vagy oda, következésképp a magyar nemzet sem lehet az, ha egyik nemzetrésze nem az. De kár is az ilyen lózungokra az időt fecsérelni és az „egység” meg az „újraegyesítés” fogalmát boncolgatni. Maradjunk mi csak a vajdasági magyar közösségnél.

Történelmi, földrajzi, kulturális, nyelvi, demográfiai paraméterek mentén lehet minket körvonalazni, de ez édeskevés ahhoz, hogy „egységes közösségként” lehessen minket definiálni. Ám nincs is ezzel semmi gond: teljesen természetes, hogy vannak különböző ideológiai vonzalmaink, politikai áramlataink, hogy különböző módokon és intenzitással kötődünk a közösségen belül egymáshoz, illetve más közösségekhez, hogy vitáink vannak egymással, beszólunk egymásnak, csalódunk egymásban és katartikus élményben részesítjük egymást.

Ám van egy mindennél fontosabb identitásképző erő, amely összetart bennünket sokszínűségünkben is: léteznek közös kulturális tereink. A magunkénak érezzük a Dombos Festet, a Tanyaszínházat, a sok-sok tábort és fesztivált, a KMV-t, a Gyöngyösbokrétát, a Desirét… hosszú a sor, hálisten. Büszkeséggel tölt el bennünket a tudat, hogy ezek a tereink léteznek; az otthonosság érzését adják nekünk.

Ám egyre többször, egyre többen tapasztaljuk azt, hogy az otthonunkat jelentő kulturális tereinkről is ki akarnak bennünket rekeszteni a vajdasági magyar politikai és gazdasági hatalom letéteményesei. El akarják venni tőlünk az otthonosság érzését, ki akarják sajátítani maguknak és szűk köreiknek ezeket a tereket, a közösségi élmény megélésének fórumait. Holmi szellemiségre hivatkozva azt sugallják, hogy nekünk ott semmi keresnivalónk, mert az általunk képviselt értékek összeegyeztethetetlenek azzal a szellemiséggel, amelyet az adott kulturális tér képvisel. Általában persze nem ennyire elvontan fogalmaznak, hanem azt mondják: nemzetellenesek, idegenszívűek, közösségrombolók vagyunk.

Ők, a politikai és gazdasági hatalom letéteményesei – magyarországi recept szerint – a média leuralásával, propagandafegyverré tételével kezdték, ezzel megteremtve a teljes pályás letámadás elengedhetetlen feltételét. Utána következett a politikai pluralizmus felszámolása, az új klientúra kiépítése, valamint ezzel párhuzamosan a „nemzetellenes”, „idegenszívű”, „közösségromboló” elemek egzisztenciális ellehetetlenítése.

A kulturális terek és fórumok tekintetében viszont először párhuzamos rendszerek kiépítésébe fogtak mérhetetlen pénzeket bevetve, így próbálván elsorvasztani az organikusan létrejött, de forráshiányos tereket, ám mivel ez felemás sikert eredményezett, stratégiát váltottak: egyre-másra veszik át a hagyományos, organikus kulturális terek felett az irányítást, ami egyúttal azt is jelenti, hogy igyekeznek kilúgozni onnan mindent, ami nem illeszkedik a szűken értelmezett, kisszerű nemzetideáljukba.

A NER immár minden politikai és gazdasági hatalmat megszerzett magának határon onnan és határon túl, módszerekben nem válogatva, de vitathatatlanul racionális hatalmi logika mentén.

Ami azonban mostanság zajlik, az már irracionális és beteges. Kiszerelik az összes szelepet és szellőzőnyílást a rendszerből, nem hagynak egyetlen rést sem, ahol friss levegő áramolhatna be. Az ilyen-olyan indokkal megbélyegzetteket pedig a szimbolikus terekről is kiszorítják, egzisztenciális ellehetetlenítésük immár ugyanis nem elégíti ki aberrációikat.

„Mióta a politikai elnyomás, kisajátítás, leuralás, megalázás, kisemmizés tart, azóta vita tárgya, hogyan kell ellenállni. És egyre többször jutunk el a következtetésig: fizikailag. Fizikailag kell visszavenni az elorzott szellemi, anyagi, érzelmi, szimbolikus javakat. Lezárások, sztrájkok, élőlánc: ez az egyetlen járható út” – írta Parászka Boróka erdélyi újságíró a minap egyik Facebook-bejegyzésében. Mert nemcsak Vajdaságban és Magyarországon, hanem Erdélyben is ez zajlik.

Sokszor mondtuk már, hogy „ennél tovább nem fognak elmenni, mert fölösleges erőfeszítés, nincs értelme, semmi hasznuk nem származnék belőle”. Aztán mégis, egyre tovább s tovább merészkedtek.

Tévedtünk, mert racionálisan ítéltük meg a motivációikat. De ők is tévednek, ha azt hiszik, ez az ámokfutás is kivitelezhető lesz ellenállás nélkül.

Mert a magyar nemzet és a vajdasági magyar közösség nem egységes, hanem sokszínű, a szellemi közösség pedig nem helyettesíthető politikaival.

Egy dologgal nem számoltak a nagy „újraegyesítők”: az érzelmeinkkel. Túlságosan fontosak nekünk azok a kulturális terek, amelyek belakásától is megfosztanának bennünket. Ha kell, fizikailag ellenállva vesszük vissza az elorzott javakat.

(A nyitóképen részlet látható a Kazimír és Karolina című tanyaszínházas előadásból. Forrás: a Tanyaszínház hivatalos Facebook-oldala)

* A cikk nyomtatásban a Családi Kör című hetilapban jelent meg, és a hétfői leadási határidő miatt még a Tanyaszínház előadásának betiltása előtt íródott.