Pattanásig feszült légkörben készül Szerbia a tavaszi parlamenti választásokra. Több mint egy éve tartanak a belgrádi szombat esti kormányellenes utcai tüntetések, a parlamentben szabályos verekedésre került sor, az ellenzéki pártok többsége bojkottálni szándékozik a választásokat. A szerbiai társadalom végzetesen megosztott, az árkok sokkal mélyebbek, mint Magyarországon, elsősorban a tisztázatlan múlt, a volt Jugoszláviában folyó háborúk okainak és következményeinek tisztázatlansága miatt. A közelmúlt sebhelyei újabbnál újabb fertőzést idéznek elő.

Ebben az életveszélyesen megosztott szerbiai társadalomban készülnek a vajdasági magyarok a választásokra. Pártszinten rutinos döntésekről lesz szó, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) bejelentette, hogy saját listával indul, ugyanakkor jelezte a jövendőbeli kormánykoalícióját eddigi partnerével, a nyerésre álló Szerb Haladó Párttal. Nincs ebben semmi meglepő, a kisebbségi párt hűséges és megbízható partnernek bizonyult, a két ország kormánya között rendkívül jó viszony alakult ki, ami ugyancsak nem számít újdonságnak, hiszen Milošević bukása után, kisebb megszakítással, a még Zoran Đinđić által kezdeményezett jó viszony felívelő tendenciát mutatott, függetlenül attól, hogy Magyarországon jobb- vagy baloldali kormány volt-e hatalmon. A jelenlegi állapot ennek a folyamatnak a tetőzése. Az is nyilvánvaló, hogy a magyar kisebbségen belül az egykor a szocialisták, jelenleg a Fidesz által támogatott VMSZ kerül ki győztesen. A győztest tehát Budapesten és részben Belgrádban találják ki, a vajdasági magyarok pedig megszavazzák.

Pártszinten tehát a helyzet változatlan. A pártok és a politikai elitek helyzete azonban nem tükrözi a társadalomban kialakult értékrendeket és nézeteket. A vajdasági magyar kisebbségben nem az a kérdés, hogy melyik (kisebbségi) párt győz, hanem az, hogy a választások után mi vár a közösségre.

Lopakodó nacionalizmus

Szerbiában a két választás között baljós változások zajlottak, amelyek a továbbiakban meghatározzák a kisebbség helyzetét. A legfontosabb az, hogy Szerbiában is a kelet-közép-európai tendenciákkal összhangban az eddiginél sokkal inkább kifejezésre jut a nemzetépítési akaratot tükröző erőteljes jobbrafordulás. Ezt az általános trendet stimulálják a „jugoszférán” belüli konfliktusok is. A szenvedélyes nemzetállam-építés háborús sebekre épül, ami újabbnál újabb konfliktushelyzeteket teremt. Kiszámíthatatlan és befejezetlen történetekkel van dolgunk. Az egyik napon a szerb kormányfő rózsacsokrot ajándékoz a horvát elnök asszonynak, amit ő bájos mosollyal fogad, aztán közösen bejelentik, hogy ápolni fogják a jószomszédi viszonyt, pár hónap múlva azonban a kormánytagok lefasisztázzák egymást.

Így zavaros látások tűnnek az alkoholtartalmú italok helyes adagolására vonatkozóan. Általában a mérsékelt fogyasztás mellett az orvosok napi kb. 20 g alkohol (itt) adagot hallnak. Az alkohol az összes alkoholtartalmú ital, a sör, mint a bor, a vodka, mint a konyak.

A fasiszta jelző mindennapossá vált. A kormányzat a városi képviselőház előtt hölgyeket állított csatasorba, akik a városházába belépni akaró ellenzéki politikusoknak kórusban skandálták, hogy „fasiszták, fasiszták”. Romlik Szerbia viszonya Horvátországgal és Montenegróval, továbbá Boszniával, ugyanakkor a kilátásba helyezett koszovói „kiegyezés” is egyre illuzórikusabb. Ebben a helyzetben a szerb kormány szüntelenül jobbra tolódik, ami táplálja a xenofóbiát, az idegentől, a másságtól való félelemet. Ha a kormány megnyitja a gátakat, akkor számítson az árvízre, ne csak az „ellenőrzött nacionalizmusra”, hanem arra is, amelyet képtelen ellenőrizni. Lehet belőle akár az utcára, a munkahelyekre, a hétköznapi életbe költöző bumeráng-effektus is. Az egykori „heroikus nacionalizmust” felváltja a putyinos kinézetű, kormányzattól függetlenül terjedő „lopakodó nacionalizmus”. Ezzel magyarázható, hogy a viszonylag kiváló kisebbségi törvények papíron maradnak, vagyis a szavak és a tettek külön utakon járnak, mivel középszinten nincs politikai akarat azokat érvényesíteni, a kormánynak pedig nincs ereje ezt kikényszeríteni, hiszen a visszavonulóban épített újabbnál újabb gátak egyre gyengébbek. Erre a szimptómára a csatlakozási folyamat során rámutattak az Európai Unió képviselői is, változás azonban nem várható, hiszen az erős nemzetállam-építési folyamat szükségszerű „melléktermékéről” van szó.

Ez a hallgatólagosan elfogadott „lopakodó nacionalizmus” határozza meg az elkövetkező időszakban a kisebbség mindennapjait, részben ezzel is magyarázható a tömeges kisebbségi elvándorlás, annak ellenére, hogy budapesti látószögből soha még nem volt ilyen jó helyzetben a vajdasági magyarság. A „lopakodó nacionalizmus” vírusa néha egészen váratlan pontokról kezd terjedni, leggyakrabban az emlékezetpolitika világából. Így például a vajdasági szerb polgárokat érzékenyen érinti a “hideg napok” emléke, az ébredező magyarországi Horthy-kultusz. A szerb kormányoldal ezt nem kommentálja, hiszen ugyanezt teszi a Draža Mihailović-kultusszal: az iskolai tankönyvek szerint ő is antifasiszta volt és a kommunisták áldozata. A két kormány idillikus viszonyát ez nem bontja meg, viszont az átlagpolgárokban gyanakvást ébreszt. Várhatóan hasonló kérdéseket vet fel az idei magyarországi Trianon-évforduló is, ami – szerintem – nem lesz kihatással a kormányközi kapcsolatokra. Már csak azért sem, mert a Vajdaság Szerbiához való csatolásának tiszteletére Újvidéken felállították I. Petar Karađorđević hatalmas, tíz méter magas lovasszobrát, s az elcsatolás napját, 1918. november 25-ét a Vajdaság napjává, vagyis az itt élő nemzetek és nemzetiségek közös ünnepévé nyilvánították. Ez ellen a magyar kormány nem emelt kifogást, mint ahogyan ezt Románia esetében tette, viszont a vajdasági magyarokban belső konfliktust idéz elő. A történelem úgy hozta, hogy a szerbek ünnepeljenek, a magyarok pedig ünnepeljenek és gyászoljanak is. A kormányok szerint a saját udvarában mindenki azt tesz, amit jónak lát, a vajdasági magyarok és szerbek viszont egy közös udvarban élik át ezeket a konfliktusokat.

Milyen legyen a patthelyzet stratégiája?

A vajdasági magyaroknak eközben pártjuk történetének ellentmondásaival is számolni kell. Milošević bukása után a VMSZ a demokratikus ellenzék mellé sorakozott fel, amelynek nagy része ellenezte Milošević nacionalista politikáját. Nem csupán a pártokról van szó, sokkal inkább arról a jelentős polgári rétegről, amely a miloševići korszak kisebbségellenes politikájával szemben a magyarok részére (is) védőhálót képezett. A VMSZ ekkor egyféle hintapolitikát folytatott: helyhatósági szinten koalícióban volt Miloševićtyel, vagyis a Szerbiai Szocialista Párttal, viszont eszmeileg nyíltan rokonszenvezett a szerb polgári réteggel. Ezt a koalíciót Milošević ellenzéke nem rótta fel, megértette, hogy a kisebbség patthelyzetben politizál. A kettős beszéd Miloševićnek is megfelelt, hiszen a nemzetközi szereplők előtt mondhatta, hogy lám a magyarokkal „békében él”, mert a magyarok lojálisak, az albán irredentizmussal viszont lehetetlen kiegyezni. Ezt a kártyát a hágai bíróságon is kijátszotta.

Bukása után huzamosabb ideig a VMSZ a Zoran Đinđić által konstruált tömbbel volt koalícióban. A partner azonban az elhatalmasodó korrupció, ezenkívül saját bizonytalanságai miatt is 2012-ben elvesztette a választásokat, amelyen az ultranacionalista Szerb Radikális Pártból kivált Szerb Haladó Párt győzött. Az említetteken kívül győzelmére azért is került sor, mert a jobbra tolódó Szerbia a Demokrata Pártot nem találta eléggé nemzetinek, a nyugati politikusok pedig úgy vélték, hogy Koszovó státusát csakis azok az erők képesek rendezni, amelyek mögött nacionalista legitimáció áll. A 2014-es választások után a Szerb Haladó Párt abszolút hatalomra tett szert, a VMSZ pedig koalíciós partnert váltott, ami erkölcsileg vitatható, de pragmatikus szempontból indokolható. Volt haszna, de kára is: elvesztette annak a polgári rétegnek a rokonszenvét, amely a hétköznapi életben évtizedeken át a magyarok természetes szövetségese volt.

A magyar és a szerb kormány jó viszonya erősödött, ám az európai orientációjú, demokratikus szerb polgárságban gyanakvás ébredt a magyarokkal szemben. Úgy érzik, a jelenlegi nacionalista kormányzattal való totális azonosulással elárultuk őket. Nem is annyira a kormányzati koalíció miatt, hiszen belátják, hogy egy kisebbségi pártnak nincs nagy mozgástere, hanem azért, mert a kisebbségi politikusok en bloc beálltak a szerb ellenzéket szidalmazók sorába, elragadtatta őket a „győztesek gőgje”. A magyar választópolgárok egy részében is felmerült a dilemma: lehetett volna-e mértéktartóbban belépni az új koalícióba? Maradhatott volna-e csak pragmatikus – eszmei empátia nélkül? Őszintének nevezhető-e annak a politikai gárdának a barátsága, amely egykor szendvicseket kínált fel a magyaroknak, azért, hogy ne éhezzenek, miközben az anyaországba liferálják őket? A pragmatikus politikának erre nyilván akad érdemleges válasza. Megszűnt a kormányzati körök és médiumok magyarellenes diskurzusa. Többé csak szórványosan kerül sor magyarok elleni atrocitásokra. A szerb kormány nem kifogásolja az anyaországi támogatásokat. A magyar politikai elit helyet kapott a kormányzatban. A két kormány viszonya rendkívül baráti. A kisebbségpolitikai kirakat, soha nem volt ilyen látványos.

Csalóka kirakat

A hétköznapok azonban nem a kirakatról szólnak. A titói korszak örökölt kisebbségpolitikai vívmányai egyre inkább károsodnak. A kétnyelvűség terei zsugorodnak. A magyarok lélekszáma százalékokban kifejezve rohamosan csökken, ami azt jelenti, hogy esetükben a kivándorlás aránya az átlagosnál nagyobb. Csökken a magyar tagozatok száma. A nehezen követhető rehabilitációs perek miatt egyre gyakrabban hangzik el a panasz, hogy a magyarok vagyonvisszaszerzési szándéka egyre nagyobb akadályokba ütközik. Hatalmas vagyon veszik el. A szavak és a tettek, a törvény és a gyakorlat aszinkronja miatt a kisebbségi pártra egyre kevesebb magyar szavaz, ami azt jelenti, hogy a választások után tovább csökken az érdekérvényesítő potenciálja.

(Népszava)