MAJLÁTH Ronald: Orbán és Vučić – több mint barátság

Egyre ragadósabbnak tűnik a „magyar modell”, amelyet mostanra egyre több politikus használ sorvezetőnek a Balkánon.

27. Mar 2020

Aki az elmúlt években követte a magyar és szerb politikai eseményeket, annak aligha kerülte el a figyelmét, hogy a két ország berendezkedése egyre inkább hasonul egymáshoz. Ez a konvergencia természetesen egyáltalán nem jelenti azt, hogy Magyarország és Szerbia most már végre elindult volna az európai úton. Épp ellenkezőleg: inkább az illiberális jegyekben hasonlítanak egyre inkább egymásra – olyannyira, mintha mostanra egymásról vennének példát.

A két rendszer közös vizsgálatára okkal mondhatja az olvasó, hogy itt a politika általános természetéről van szó. Azonban – mint látni fogjuk – Magyarország és Szerbia esete ennél jóval specifikusabb, ezeket az eszközöket pontosan ilyen összeállításban máshol nem alkalmazzák. Ez pedig korántsem véletlen, hiszen

ma már nem telik el hónap, hogy Orbán Viktor magyar miniszterelnök és Aleksandar Vučić szerb államfő ne cserélne eszmét és ne demonstrálná a nyilvánosság előtt, mennyire megértik egymást.

Ha Orbán és Vučić politikai felfogását vizsgáljuk, akkor a legelső, ami feltűnik, hogy mindkét politikus esetében hiányzik a konzisztens politikai gondolkodás. Habár elsőre mindkét vezető a nemzeti érdekek leghangosabb védelmezője, a valóságban kifejezetten neoliberális gazdaságpolitikát folytatnak, erősen preferálva a külföldi nagyvállalatokat a hazaiakkal szemben. Ugyancsak az ideológiamentességhez tartozik a két politikusnál a múltjuk teljes tagadása. Így fordulhat elő, hogy Orbán, a Liberális Internacionálé egykori alelnöke mostanra szitokszóként használja a liberális jelzőt, Vučić, a Szerb Radikális Párt egykori főtitkára pedig előszeretettel fasisztázza az ellenzéket. Ezek után pedig már nem meglepő, hogy a két politikus a pávatánc nagymestere: míg otthon a Nyugat hangos kritikusai, addig Brüsszelben és Washingtonban rendre hűségesküt tesznek azok mellett, akiket odahaza szidnak.

A két politikus gondolkodásában azonban mégis akad egy stabil pont: ez pedig a jövőről való irracionális, megalomán gondolkodás. Eszerint az út végén egy idilli, boldog országban élünk majd – amelynek természetesen ők a vezetői.

De a politikai felfogáshoz tartozik a pártépítés is: legyen szó a Fideszről vagy a Szerb Haladó Pártról, mindkét esetben szigorúan hierarchikus felépítést találunk egyszemélyi vezetéssel, ahol az eszmei közösség egyáltalán nem kritérium, a vezetőhöz való hűség annál inkább.

Mindezek után nem meglepő, hogy az utóbbi években a két ország működése is egyre inkább idomult egymáshoz. Ami mindkét esetben feltűnő, az a demokrácia teljes kiüresítése áldemokratikus eszközökkel.

Míg Magyarországon az ún. nemzeti konzultációk hivatottak azt demonstrálni, hogy a népakarat is számít, addig Szerbiában a párbeszéd fogalmát használták a Koszovóról való „közös” gondolkodás illúziójának fenntartására.

És bár mindkét esetben már a kezdetektől teljesen nyilvánvaló volt, hogy szó sincs itt semmiféle megoldáskeresésről (ezek a konzultációk a legtöbbször teljesen értelmetlenek, mert vagy triviális kérdésekről szólnak, vagy pedig nincs ráhatásuk ezekre még az ország politikusainak sem), innentől hivatkozási alappá váltak, hogy mennyire demokratikus a két ország. Az ellenzékhez való hozzáállásban persze ez a legkevésbé sem mutatkozik meg: a két országban az ellenzéki gondolkodókat egyenesen a nép ellenségeinek bélyegzik, a parlamentben pedig egyáltalán nem vesznek róluk tudomást, csak ha le kell járatni őket. Ezt a működési mechanizmust aztán mindkét országban egy végtelenül egyszerű kormányzati kommunikáció fogja körbe, természetesen a legiskolázatlanabb emberek nyelvén – hogy mindenki megértse.

Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda (Benko Vivien Cher)

Ahol viszont egészen döbbenetes a két ország politikai berendezkedése közötti hasonlóság, az egyértelműen a média, itt már a nyilvánvaló másolásnak lehetünk tanúi. A közmédia elfoglalása természetesen más, korábbi kormányoktól sem volt idegen, sem Magyarországon, sem pedig Szerbiában. Ami itt újdonság, az a totális térhódítás, ahol a kormányétól eltérő vélemények csakis negatív megvilágításban szerepelhetnek. Mindemellett az olcsó bulvármédia bevetése is egyértelműen közös: míg Magyarországon többek közt a Ripost és a Lokál, addig Szerbiában az Informer és a Srpski telegraf szolgál elsősorban a lejárató üzenetek továbbítására. Közös emellett a kormánypárti „szakértők” rendszeres szerepeltetése ezekben a kormánypárti sajtótermékekben, akik aztán meg is kapják a fizetésüket a kormánypárttól, legyen az egy képviselőjelöltség (Georg Spöttle) vagy akár nagyköveti poszt is (Miroslav Lazanski). Nem meglepő módon ezeknek a kormánypárti lapoknak a tematikája rendkívül hasonló: a nem túl kellemes valóság (különösen a szociális problémák) teljes tagadása mellett óriási szerepet kapnak az álproblémák, legtöbbször közös ellenségképpel. Így lett Magyarország esetében Soros György az első számú országrontó, Szerbiában viszont inkább a külső hatalmak azok, amelyek el akarják törölni az országot.

A hangzatos címek persze itt egyáltalán nem a lapeladást szolgálják, hiszen kormányzati támogatásokból és hirdetésekből jut ezeknek bőven. A cél itt inkább a pánikhangulat fenntartása, ami politikailag nagyon is jövedelmező lehet.

Ha pedig a választásokról van szó, mostanra beérett a gyümölcs: ahogy a Fidesz 2011-ben úgy szabta át a választási törvényt, hogy az neki minél jobban megfeleljen, úgy most Szerbiában ugyanennek lehetünk tanúi: a 3 százalékos bejutási küszöb nem csak a bojkottpárti ellenzék megosztásának eszköze, hanem a kormány külső támogatóinak, a radikálisoknak is egy segítség, hogy azok bejussanak a parlamentbe. Ám hogy ez ne legyen elég, még a Fidesz és az SZHP kampánytechnikái is mintha ugyanabból a műhelyből származnának. A szavazók nyilvántartása, az ellenzéki kampányok ellehetetlenítése láttán már senki nem kapja fel a fejét egyik országban sem, de az agresszív pártaktivisták bevetésén sem, akik minden pillanatban készen állnak arra, hogy megvédjék a vezérüket – még akkor is, ha az a szöges ellentétét mondja ma annak, amit tegnap még a leghatározottabban állított.

Ezek a hasonlóságok – a politikai gondolkodásban, az állam működtetésében, a médiában, illetve a választásokban – persze korántsem jelentik azt, hogy ezekkel eredményesebben lehetne működtetni az országot, s így a „legjobb gyakorlatok” jegyében történne a másolás. Sokkal inkább jelenti azt, hogy egyre ragadósabbnak tűnik a „magyar modell”, amelyet mostanra egyre több politikus használ sorvezetőnek a Balkánon.

Nyitókép: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda (Fischer Zoltán)


Majláth Ronald
(Autonómia)
Karikatúra
STUPS: Izborna mašina
KERESÉS AZ ARCHÍVUMBAN
Dátum szerinti keresés
Rovatok szerinti keresés
Google-keresés