A hivatalos szervezők szerint a most zajló tüntetések nem politikai jellegűek, és az egység látszatát a tisztes polgárok méltóságára való hivatkozással igyekeznek fenntartani. Ám többen is azzal a szándékkal érkeznek a tüntetésekre, hogy politikai irányt adjanak a történéseknek.

A belgrádi kormányellenes tömegtüntetések decemberi hulláma végül 2019-re is átcsapott. Az első, december 8-i tüntetés közvetlen oka a Szerbiai Baloldal [Levica Srbije] vezetője, Borko Stefanović elleni támadás volt, amelyre a Szövetség Szerbiáért [Savez za Srbiju] kruševaci fóruma idején került sor. Az első tüntetést maga az ellenzéki pártok egyesülésével létrejött Szövetség Szerbiáért szervezte, „Megállj a véres ingeknek” elnevezéssel. Miután az egybegyűltek kinyilvánították, hogy az újévi szünet után nem kívánják folytatni a tüntetéseket, a szervezést egy függetlennek és pártonkívülinek mondott polgári csoportosulás vette a kezébe. Ettől kezdve a tüntetések az #1az5millióból elnevezést viselik. Ez az elnevezés reakció Aleksandar Vučić elnök kijelentésére, miszerint nem fog tárgyalni a tüntetőkkel akkor sem, ha 5 millióan lesznek [körülbelül ennyi szavazásra jogosult polgára van Szerbiának]. A szervezők úgy határozták meg a tüntetéseket, mint a polgároknak a Vučić uralmára, a mindennapos erőszakra és a hazugságokra adott válaszát.

Továbbra sem világos, egészen pontosan mit követelnek a tüntetéseken. Minden egyes tüntetésen újabb és újabb követelések hangzottak el. Követelték annak feltárását, hogy ki rendelte el a Szerbiai Baloldal vezetőjének, Borko Stefanovićnak és Milan Jovanović újságírónak a megtámadását, illetve, hogy ki a felelős Oliver Ivanović koszovói szerb politikus haláláért. Ugyancsak követelték, hogy a választásokat fair körülmények között folytassák le, hogy a Szerbiai Rádió és Televízió hírműsorában 5 percben számoljanak be a tüntetésekről, s egyáltalán, hogy az ellenzék több teret kapjon a médiában, valamint követelték Nebojša Stefanović rendőrminiszter leváltását.

Vučić rendszere, amely ellen a tüntetések irányulnak, 2012 óta épült ki fokozatosan, amikor a Szerb Haladó Párt került hatalomra az ún. demokraták évtizedes kormányzása után, amely jelentős részben előkészítette a mai helyzetet. Az SZHP és tekintélyelvű vezetője olyan dolgokért felelős, mint: a közszolgálatok privatizálása a pártgépezet javára, a szociális juttatások rendszerének további leépítése, a külföldi befektetők közpénzekkel való finanszírozása, a munkajog lefaragása, a bíróságokkal való visszaélés, a nacionalizmussal való manipulálás (leginkább Koszovó státuszával kapcsolatban), az adósságalapú gazdaság és az EU-tól való újgyarmati függőség folytatólagos serkentése.

Kétségtelen, hogy van ok az elégedetlenségre, s hogy ezzel a tüntetések valami autentikusat fejeznek ki. Mindazonáltal a tarthatatlan szerbiai helyzet miatt felháborodóknak nincs ellenőrzésük a tüntetések felett. A tüntetéseket nem csupán a tömeges elégedetlenség hatja át, hanem egyfajta rossz közérzet és a valahová tartozás hiányának felkavaró érzése is.

Mégis, mi a baj a most zajló belgrádi tüntetésekkel?

Hogy ezek távozzanak, amazok pedig ne térjenek vissza

Joggal gyanakodnak többen is arra, hogy a hivatalos szervezőváltás ellenére továbbra is a Szövetség Szerbiáért áll a tüntetések hátterében. Ezt a koalíciót többek között az alábbi ellenzéki pártok alkotják: a Demokrata Párt, amely éveken át részt vett Szerbia tönkretételében, a Szerbiai Baloldal, amelynek programjában, illetve vezetőjének megnyilvánulásaiban nehezen érhető tetten a következetes baloldaliság, az Oltárajtó Mozgalom (Dveri), amely ultranacionalista és idegengyűlölő jobboldali politikát képvisel, továbbá a szintén jobboldali Szerbiai Demokrata Párt, valamint más sötét ultrajobboldali pártok, mint az Egészséges Szerbia. Az ellenzéki blokk megteremtésének kezdeményezője és vezetője Dragan Đilas, a Demokrata Párt egykori elnöke és Belgrád ex-polgármestere, aki egyebek mellett arról ismert, hogy erőszakkal, markológépekkel űzte el a belgrádi romákat lakóhelyükről, és a szociális lakhatás új fajtáját vezette be fémkonténerek formájában.

A tüntetések üzenetei és követelései a Szövetség Szerbiáért 30 programpontjában olvashatók. Ezek a pontok, amiként maguk a tüntetések is, jól tükrözik annak a politikai elitnek az általános ideológiai zavarodottságát, amely a post-vučići Szerbia kormányzására pályázik. Egyfelől a legmagasabb európai mércékkel összhangban levő társadalmat követelnek, míg másrészt nem hajlandók államként elismerni Koszovót. A gazdasági nehézségekre való ellenszerként a hazai vállalkozók előnyben részesítését javasolják a külföldi befektetők ellenében. A szegénységre adott válaszként a fenyegetettségben élők szolidaritását ajánlják, nem pedig egy világos szociális politikát. Voltaképpen egy nacionalista kapitalizmusért szállnak síkra, olyan szociális elemekkel, amelyek nem szolgálhatnak tényleges gyógyírként az évtizedek óta zajló, katasztrofális tranzíciós folyamatokra. A Szövetség Szerbiábért az egységre játszik rá, annak reményében, hogy üzenete eljuthat a választókhoz, s a most zajló tüntetéseket is arra használja, hogy bekerülhessen a médiába.

Tehát többek között az ezer sebből vérző ellenzéki koalíció az oka a belgrádi tüntetésekkel kapcsolatos rossz közérzetnek. Kellemetlenül érzik magukat a koalíción belüli irányzatok szimpatizánsai és potenciális szavazói, amiként kínos ez a helyzet mindazok számára is, akik a koalíciót semmilyen módon nem támogatnák.

Tovább növelik a feszültséget az ellenzéki vezetők azon zsaroló megnyilvánulásai, miszerint „ha nem tartatok velünk, akkor őket támogatjátok”.

Megállj a véres munkásruháknak

A szervezők, annak érdekében, hogy megőrizzék a tüntetések egységének illúzióját, megpróbálják elfedni a belső feszültségeket és ellentéteket azáltal, hogy a tisztes lakosság méltóságának védelmét helyezik előtérbe. A politika helyett a „szebb Szerbia”, „a tudás”, a „kulturált Szerbia” kifejezéseket hívják segítségül. A súlyosbodó feszültségeket azonban nem lehet leplezni a korhatag apolitikus és nemzeti előjelű (kis)polgárisággal, amely a kifinomult belgrádi középosztály érdekeit képviseli.

A Belgrádban sétáló, nem fogyatkozó tömegben zajló súrlódások olykor erőteljessé váltak, és sikerült átütniük a tüntetések hipernormalizáló működtetésének membránján. Először is Mirjana Karanović színésznőnek és Duško Vujošević edzőnek megtiltották, hogy a szónoki emelvényről az egybegyűltekhez forduljanak. Ennek az oka a nacionalista Szerbiai Demokrata Párt tiltakozása volt, akik szerbellenes elemekre ismertek a fölszólalókban. Már az első tüntetés alkalmával a belgrádi Pride kirakatára támadtak, utána pedig rendszeresen félelmet keltettek a transzparenseikkel, melyeken például az állt, hogy „A buzik és a leszbik eladták Koszovót”.

A szervezők összetűzését a Közös Cselekvéssel Tetőt a Fej Fölé [Združena akcija krov nad glavom] kezdeményezéssel fontos külön is hangsúlyozni, hiszen kifejezi, hogy tulajdonképpen milyen erőszak működik ezeken a tüntetéseken, s hogy kinek van joga az áldozat szerepére. A Tetőt a Fej Fölé a lakhatási jogért való küzdelemhez állít maga mellé egyéneket és szervezeteket. A csoport a közvetlen akcióiról ismert, amelyekkel szolidaritási harcot vív mindazokért, akiket az a veszély fenyeget, hogy elvesztik a tetőt a fejük fölül. A kényszer-kilakoltatások problémája nekik köszönhetően vált közismertté a nyilvánosságban. Miután a szervezők megtiltották a kezdeményezés tagjai számára, hogy a szórólapjaikat osztogassák, a csoport egy különálló blokk megszervezésével válaszolt, és a következő tüntetéseken az „Elég a véres munkásruhákból” üzenettel vonult az utcára. Az üzenet arra a két munkásra utalt, akik a rossz munkakörülmények miatt vesztették életüket a Belgrád a vízen épületegyüttes építkezési területén. A befektetők érdekeinek védelme miatt a munkások halálát a saját felelősségüknek minősítették, csaknem öngyilkosságnak állították be. A tüntetésen a kezdeményezés kihirdette a követeléseit: a kényszer-kilakoltatások moratóriumát és a munkások biztonságának garantálását az építkezéseken. A tüntetések után Borko Stefanović, a Szerbiai Baloldal vezetője a következőt írta a Twitter-oldalán: „Csodálatos volt a molinótok, hogy »Elég a véres munkásruhákból«, mert ugyebár az én betört fejem koszos, egy tolvaj feje, és ráadásul sárga [utalás arra, hogy Stefanović korábban a Demokrata Párt tagja, sőt frakcióvezetője volt], így aztán egyáltalán nem lényeges”. A Baloldal vezetője ezen a módon megmutatta, hogy a tüntetés nem az a hely, ahol az igazságosságért küzdhetnének azok is, akik a leginkább szenvednek az elnyomás miatt, és hogy az egyetlen „legitim” erőszak az ellenzéki politikusokat sújtja.

Miközben a tüntetések szervezői kimutatják ellenérzéseiket a rezsimmel szemben, egyben elutasítják a szerbiai munkások jogos dühének kifejeződését is. Ezt a dühöt el kell fojtani a kifinomult polgári tüntetéseken, a szép és normális Belgrádban, amely hagyományosan kizárja azokat, akik a leginkább szenvednek a rendszer következményeitől.

Van valami új a láthatáron?

Sajnos a belgrádi és általában véve a szerbiai tüntetések nem árulkodnak semmilyen új politikáról. Ahogyan a dolgok állnak, nincsen sok remény arra, hogy valamilyen váratlan politikai újdonságot vagy megoldást eredményezzenek.

A tüntetéseknek sikerült megbolygatniuk a hatalmat, amely munkába állította a ködgépeit és a látványmasinériáját az utcára vonulók számolgatásával és a tömeg nagyságára vonatkozó spekulációkkal, amellyel elterelték a figyelmet a lényegi kérdésekről. Azonban az ideológiai/politikai zavarodottság, amely a tüntetések során az abszurditás új szintjét ütötte meg, csak a rendszer kezére játszik.

A tüntetések kimenetele a „legjobb” esetben Vučić államfő leváltása lehet valaki olyan részéről, mint Đilas, noha pillanatnyilag ez sem igazán valószínű. Vučić már be is jelentette az előrehozott választásokat annak érdekében, hogy a képtelen választási feltételek által ismét igazolhassa hatalmának törvényességét.[i]*

Végezetül fontos megjegyezni, hogy a tüntetések nem valamiféle önmaguktól sarjadt események, és nem is egy szerbiai felkelésnek a jelei, amiképpen azt néhány ellenzéki politikus szeretné bemutatni. Szerbiában a szociális, gazdasági és politikai feszültségek már régóta önszerveződő tiltakozásokban fejeződnek ki. Dühödt édesanyák tiltakoztak a gyermekes családok támogatásáról szóló vitás törvény ellen, tüntettek az újságírók és a média más területein dolgozók, sztrájkoltak a járműgyártó Goša vállalatban, tüntettek a belgrádi gördülőcsapágygyárban (IKL), az IMT traktorgyárban, tiltakozott a posta, a Szerbiai Villanygazdaság (EPS), a [kilencvenes évek háborúiban elesettek családtagjainak szállást nyújtó] Bristol Hotel lakói, továbbá a Szabad Lakóközösség Egyesült Mozgalma tiltakozott a niši repülőtér magánkézbe adása ellen, és a diktatúra elleni általános tiltakozásokra is sor került az áprilisi választások után. Ezek és más kezdeményezések hozzájárulnak egy szélesebb körű mozgalom felépítéséhez azáltal, hogy felismerik és hangsúlyozzák a jogsérelmeket, hangot adnak a társadalmi igazságosságnak, valamint mozgósítanak a politikai befolyás megszerzésének és a párhuzamos intézményi infrastruktúra kiépítésének érdekében egy olyan pillanatban, amikor a közforrások nem hozzáférhetőek. Ezen csoportok közül számosak azzal a szándékkal érkeznek a tüntetésekre, hogy a beavatkozásukkal más politikai irányt adjanak a történéseknek. Mindazonáltal az utolsó dolog, amit ezeknek a helyi szintű kezdeményezéseknek tenniük kellene, hogy lemondanak az autonómiájukról a politikai törtetők javára.

(A cikk eredetileg a Mašina  portálon jelent meg – fordította Kocsis Árpád és Losoncz Márk)

[i] A közép-szerbiai Lučani községben tartott helyhatósági választások híven tükrözik, hogy a jelenlegi hatalom milyen mértékben antidemokratikus és veszélyes játékos. A községet megszállták az SZHP aktivistái, és nyomást gyakoroltak a szavazókra, hogy rájuk adják a voksukat. Az aktivisták házról házra járva ellenőrizték a választókat (emiatt a lakosság bujkált az otthonaikban) és megfélemlítették mindazokat a megfigyelőket és újságírókat, akik dokumentálni próbálták volna a folyamatokat.