VATAŠČIN PÉTER: Magyar Nemzeti Játékok

2017 Sep 27

Mikor írják fölül a Kárpát-medencei magyar közvéleményben mélyülő szakadékok az ügyeskedést és a szűk értelemben vett pártpolitikai hasznot?

Hamarosan bőven lesz alkalmunk gondolkodni a ‘nemzet’ eszméjének mibenlétéről, és bármennyire furcsa is, erre a 2018-as magyar országgyűlési választás szolgáltat majd jó alkalmat. Felettébb fontos lesz, hogy a nemzet – annak is elsősorban az etnikai alapú – ideáját felhasználva mit eredményez a határokon fütyörészve átszivárgó kampány. Hosszabb távon pedig majd arra lehet keresni a válaszokat, hogy a 2010 utáni, még nem lezárult Orbán-korszak milyen örökséget hagy maga után ezen a téren.

NEMZETI KLIENSRENDSZEREK

Mára már közhelyszámba megy az a megállapítás, miszerint a jelenlegi magyar kormány különösebb gondok nélkül képes a közpolitikai témákat és eszközöket saját hatalmának szolgálatába állítani. A 2010-ben elindított egyszerűsített honosítás intézménye és az ezt keretbe foglaló „nemzetdiskurzus” kapcsán sokáig nem lehetett látni, hogy ezek miként instrumentalizálhatóak. Ma már markánsan látszik néhány alapvető jellegzetesség.

Az első és legfontosabb funkció a Fidesz szavazótáborának bővítése, és habár ez korántsem volt titkos cél (emlékezzünk csak Mikola István több mint egy évtizeddel ezelőtti szavaira), azt valóban homály övezte, hogy miként próbálják majd ezt elérni. Mint bebizonyosodott, az egyik legfontosabb építőelem itt a helyi partnerek, vagyis azok a politikai pártok, amelyek helyi beágyazottságuknak és terepismeretüknek köszönhetően korteskednek a Fideszért. Nélkülük tényleg csak az újsütetű állampolgárok meggyőződésére lenne bízva, hogy akarnak-e voksolni vagy sem, hiszen a Fidesz Magyarországról aligha tudna hatékony mozgósító kampányt indítani köreikben Mátyusföldtől kezdve Kalotaszegen át Dél-Bánátig. Szerte a Kárpát-medencében ezen a téren talán a Vajdasági Magyar Szövetség bír a legjobb pozíciókkal: fejlett struktúrákkal rendelkezik, gyakorlatilag egyeduralkodó erő a maga kis birodalmában, és nem mellesleg minden szinten partnere az országot uraló Szerb Haladó Pártnak.

Pásztor István minden jel szerint maradéktalanul élvezi Orbán Viktor bizalmát még akkor is, ha 2014-ben és 2016-ban csak megközelíteni, de elérni nem sikerült a 20 ezer vajdasági szavazatot, amely rendkívül csekély mennyiség a szerb-magyar kettős állampolgárok 180 ezres abszolút számához képest.

A szavazatmaximálás egyelőre sem Szerbiában, sem máshol nem egy nagy sikertörténet, de a kampányra eddig is nagy energiákat fordítottak, és ahogy a Vasárnapi Hírek megállapította, a Fidesznek bizonyos helyzetekben szüksége lehet a mégoly csekély számú külhoni szavazatra is. És nem lesz ez másképp ezúttal sem: elég csak megemlíteni, hogy a magyar miniszterelnök már júliusban – 10 hónappal a választás előtt! – személyre címzett levéllel környékezte meg külhoni „honfitársait”.

orban levele

A szavazótábor növeléséhez szervesen hozzátartozik egy másik funkció is, nevezetesen a különböző – köztük az eddigi támogatói gyakorlattól különböző – pénzmozgások beindítása, amelyek szoros összefüggésben vannak az egyszerűsített honosítással, illetve az említett helyi partnerekkel. A jelenség újdonsága miatt még nincs teljes körű képünk minderről, a magyar kormány kísérletező kedve viszont nyilvánvaló, tudniillik Vajdaság és Kárpátalja után Szlovákiában is elindul a gazdaságfejlesztési program az ősz folyamán. Még mielőtt szó érné a ház elejét, szögezzük le: számos olyan vállalkozás – a „csókosoktól” most nagyvonalúan tekintsünk el egy pillanat erejéig – tesz szert támogatásra, amelynek erre elemi szüksége van különböző és nyilvánvaló okok miatt. Nem ez a baj.

A gondok ott kezdődnek, amikor – egyébként egy elég régi trükkel – a politika a pozitív hatásokra építi rá a maga alig-alig álcázott trójai falovát.

Idézzük fel például azt, ahogyan idén márciusban a VMSZ a szabadkai Sportcsarnokba buszoztatta az egyik pályázaton nyertes 3.700 embert, hogy egy politikai rítus önkéntelen résztvevőivé tegye őket. A párt által maradéktalanul kontrollált Prosperitati Alapítvány működtet egy irodahálózatot Vajdaságban, a racionális megoldás így az lett volna, ha a nyertesek ezeken a helyeken, tülekedés nélkül intézhetik el a „papirológiát”, mégsem így történt. Ehelyett Pásztor István, továbbá a magyar és a szerb kormány képviselőinek „fellépésén” is részt kellett venniük az embereknek, amit nyilván nehéz elutasítani, amikor pl. a régóta áhított mezőgép hamarosan ott állhat majd az udvarban.

Emellett a Prosperitati léte már régóta kampányfogás. E sorok írójához 2016 tavaszán egy VMSZ-aktivista lépett oda a szerbiai köztársasági választások előtt, és már az első mondatában azt tudakolta, hogy mit tudok „Orbán Viktor és Pásztor István gazdaságfejlesztési programjáról”. De megemlíthetjük az egy évvel ezelőtti októberi népszavazási kampányt is, ahol a VMSZ legfőbb érve az volt, hogy „illene időnként valamit vissza is adni a sok jóért” (értsd: az állampolgárságért és a pénzbeli támogatásért), amit kapunk, noha a népszavazás migrációpolitikai témájához éppen semmilyen tematikus köze nem volt ennek az érvnek, sőt, gyakorlatilag „bársonyos” zsarolásnak volt tekinthető abban a Vajdaságban, amely nem épp a forrásgazdag régiókhoz tartozik. Említsük meg, hogy mindegyik érintett régióban folynak oknyomozói kutatások is, és ha máskor nem, néhány év múltán az esetleges pénzügyi visszaélésekre is fény derülhet, még ha ez akkor már talán nem is fog érdekelni túl sok embert.

Abban tehát alighanem megállapodhatunk – még akkor is, ha történetesen Fidesz- és VMSZ-szimpatizánsok vagyunk –, hogy a vaskos pártpolitikai szempontoktól korántsem mentes a határon átnyúló nemzetpolitika, illetve a nemzetben való gondolkodás a hatalmat jelenleg birtokló politikai elitek részéről.

Nyilvánvaló, hogy amennyiben az említett pártokkal szimpatizálunk, akár még ki is békülhetünk a módszereikkel, sőt, szükségesnek és jónak tarthatjuk őket. Akár még azt is mondhatjuk: az erős nemzetnek erős vezetője és pártja van, még ha ez sokaknak nem is tetszik. De ha még ez is a helyzet, azt azért tudatosítanunk kell, hogy még ha legfeljebb 2-2,5 millióan így is gondoljuk, ez a szám még messze van a mitikus 15 milliós magyar nemzet víziójától. Ugyanakkor a jelenlegi hatalom kritikusainak is le kéne szokniuk arról, hogy a Fidesz szavazótáborát csípőből „agyhalottnak”, „kimosott agyúnak” és miegymásnak nevezzék. Így bajosan lehet megérteni egymást, és hol vagyunk még attól, hogy a társadalom eredendő sokféleségével kezdjünk valamit! Egyúttal – ahogyan azt a Kettős Mérce nem is olyan régen felvetette – azok a baloldali politikai pártok is kezdhetnének valamit a nemzet eszméjével, amelyek eddig ezt nem tették meg.

SÓT VAGY GYÓGYÍRT A NEMZET SEBÉRE?

Bárhonnan is nézzük, és legyen bármennyire is kézenfekvő az eszme, sem a politikai porondon, sem a társadalomban nincs arról konszenzus, hogy pontosan mi is a nemzet. Ez természetes, ugyanis a társadalom sokszínű, és amennyire van integratív ereje a nemzeteszmének, épp annyira találhatóak benne vakfoltok és nehezen racionalizálható elemek. Van azonban mindebben egy csavar: legyen bármennyire is széttartó és nehezen megfogható a nemzet, a társadalmi súlya, történeti beágyazottsága vitán felül áll. Csak a mi régiónkban milliók számára hús-vér valóság a saját nemzetük. Ezen felül az is nyilvánvaló, hogy politikai akarat és a nemzet víziója mágnesként vonzza egymást. Mérhetetlen hatalommal és népszerűséggel járhat, ha valaki a náció bokrétáját ügyesen tűzi a kalapjára. Ez még akkor is így van, ha bokrétás kalapú politikusunk egyébként hisz bizonyos magasztos eszmékben, mi több, kommunikálja is azokat. Őrületes hát a bonyolultság, végtelen számú ponton keletkezhet feszültség, főként a túlzott politikai mocorgás esetében. Keletkezik is, nincs ez másként most sem.

A Publicus Intézet augusztusi felméréséből az derült ki, hogy óriási ellenérzések övezik a kettős állampolgárok szavazati jogát. Még a Fidesz-párti válaszadók 23 százaléka is arról számolt be, hogy szerintük a politikai haszonlesés motiválta a szavazati jog megadását, és ez csak a jéghegy csúcsa. Már a rosszemlékű 2004-es népszavazáskor megmutatkozott teljes pompájában az az akkoriban mind a Fidesz, mind az MSZP által elmérgesített törésvonal, amely nyugtalanítóan hathat mindenkire, aki épkézláb gondolatokat szeretne megfogalmazni a magyar társadalomról.

Nem mindegy, hogy mit kezdünk ezzel a kockázattal.

Vessünk fel néhány gondolatot, amely naivan ugyan, de a nemzeteszme „depolitizálását” szolgálná a jelenlegi helyzetben.

Számos magyar nemzetiségű ember kibékülhet azzal az gondolattal, hogy – ha már a náció eszméje, pontosabban annak változatai társadalmi jelentőségüknél fogva megkerülhetetlenek – üdvös lenne a nemzet valamiféle integrativitásában gondolkodni, számot vetve a társadalmi sokféleséggel, és hallgatólagosan megegyezni azokban a vörös vonalakban, amelyeket nem szabad átlépni.

Ide tartozhatna pl. az, hogy a „külhoni” magyarokat nem használjuk fel olcsó pártpolitikai poénszerzésre, hogy „nemzeti önmérsékletet” tanúsítunk ezekben a kérdésekben. Még ha szavazati jogot is biztosítunk nekik az egyszerűsített honosítás útján, nem nyúlunk utánuk a saját portájukon, nem használunk fel alantas érveket és technikákat a megnyerésükre. „Nemzeti nagyvonalúságot” tanúsítva bízzuk rájuk a döntést, és nem utolsósorban ugyanolyan lehetőségeket biztosítunk a voksolásra, mint pl. a Magyarországról származó és Nagy-Britanniában dolgozó személyek számára. De még azt is meg lehet fontolni, hogy ha a közvélemény jelentős része nem tartja összeegyeztethetőnek automatikusan az egyszerűsített honosítást és a szavazati jogot, akkor utóbbit – elégséges magyarországi érdekeltség hiányának címén – nem tesszük lehetővé pusztán azért, hogy a társadalmon belüli megosztottságot és idegenkedést mérsékeljük. Addig munkálkodjon a politika, míg a társadalmi kár úgymond csekély.

A jelenlegi magyar kormánynak az előbbiek alapján tehát iszonyatosan fontos kérdéseket kéne végiggondolnia.

Meddig érdemes kitolni a határokat, mikor írják fölül a Kárpát-medencei magyar közvéleményben mélyülő szakadékok az ügyeskedést és a szűk értelemben vett pártpolitikai hasznot? Észre lehet-e venni, amikor ez megtörténik? Esetleg már meg is történt? Érdemes-e lemondani a politikai haszonról ebben a kérdésben? Egyáltalán megengedheti-e magának egy magát nemzetinek és jobboldalinak tartó politikai erő, hogy ezen a téren a tűzzel (vagy inkább: a társadalom gennyes sebeivel) játszadozzon?

Margóra kívánkozik még egy utolsó gondolat: egykor maga Orbán Viktor is számot vetett a közvéleményt szétfeszítő erőkkel, és pl. bizonyos roppant jelentőségű változtatásokat a szocialistákkal való megegyezéstől tett függővé. 2006 elején mondta mindezt, tehát még azelőtt, hogy Arthur Finkelstein, illetve Habony Árpád nevével fémjelzett irányba indult volna el a Fidesz politikája, hogy aztán elveszítse érzékét a különféle társadalmi konszenzusok keresésére.

PÁRTNEMZET

Az eddig előadottakat fenemód könnyű volt papírra vetni, ugyanis nem túl nehéz bírálni a pártpolitikát racionális és elvi alapon. Amit pl. hazugságnak, a hatalommal való visszaélésnek tartunk, az a bársonyszékből nézve szükséges technika és eszköz. Úgy is mondhatnánk, egymástól idegen „kultúrákról” beszélünk.

Ha a nemzeteszmével való politikai sáfárkodás egyébként – minden racionális és elvi kifogásolhatósága ellenére – maga a kézzelfogható valóság, és ez egyben társadalmi támogatottságot is jelent, akkor ezt lényegi tényezőként kell kezelnünk. Más szavakkal:

a nemzeteszme a mindennapi valóságban – a többi közt – különböző kétes minőségű politikák terméke, vagyis a magyar nemzet jelenleg jelentős részben az, amit a Fidesz és partnerei kigyurmáznak belőle.

A „pártnemzet” léte immár folyamatos, és különösebben integratív erőt nem közvetít a (sokszínű) magyarországi és a (sokszínű) Kárpát-medencei magyar társadalom felé, ellenben a szavazótábor megtartása és bővítése miatt csak tovább növeli a társadalomban meglévő törésvonalak mélységét. Hogy ebben az egészben milyen sors juthat még a „külhoni” magyaroknak, arra alighanem hamarosan további példákat kapunk majd.

(Autonómia)