Vessünk egy pillantást a Magyar Mozgalom profiljára, amely lassan, lépésről lépésre épül! A helyi szervezetek megalakulása, a bemutatkozások, a Mocorgó családbarát rendezvény, a Jogbogozó, a vitaestek szervezése mind a következetesség és az aprómunka benyomását keltik. Érdekességszámba megy azonban, hogy ennek ellenére az eddigi leglátványosabb akciójuk a Pásztor István elleni fegyelmi indítvány beadása volt, amely vizuálisan különösen hatásosan festett: egyértelmű kezdeményezőkészséget mutatott a szabadkai Magyar Háznál január 25-én felvonuló tömeg. Maga a Pásztor-ellenes gesztus pedig a fanyar humortól sem volt mentes, különösen, hogy az érintett 50 ember (akiket néhány tucat társukkal együtt azóta de facto ki is zártak a pártból) ezt az akasztófa árnyékában tette meg. Mindezek megfelelően tematizálják a közbeszédet, szapora életjeleket küldenek arról, hogy az MM él és virul, készen áll a megmérettetésekre.

Ugyanakkor ez még kevés. Nem csak azért (ami nyilván világos a szervezet számára is), mert számos más téren is új kommunikációt és tevékenységeket kell még felmutatni az említett eredmények mellett, hanem mert nem minden egyértelmű jelenleg.

Ezen a ponton mindenképpen fel kell vetni az MM identitásproblémáját, amely kétségtelenül fennáll a közvélemény szemében. „Pártszerű képződményről” beszélt a választási együttműködést beharangozó VMSZ-MEP-VMDP-s közös közlemény, amely jól mutatja, hogy a Mozgalom talán legnagyobb támadási felületét épp a hibrid mivolta eredményezi: sokan sem pártként, sem civil mozgalomként nem képesek beazonosítani őket. A közéleti sikerhez azonban kell egy pontos, gyorsan bemérhető és elfogadott identitás az esetleges gyanakvások elkerülése céljából. Az emlegetett aprómunkák ugyan hitet tesznek az alulról való építkezés és a közvetlenség civil credoja mellett, de számos hangsúlyosabb médiabeli megjelenésben ez máshogy fest. Korhecz Tamás, Maglai Jenő, Varga László vagy Joó-Horti Lívia igen sokat szerepelnek, és

egyes választópolgárok nehezen szabadulhatnak attól az érzésüktől, hogy itt VMSZ 2.0-ról van szó.

Ennek a többi között lehetnek kézenfekvő okai, főként ha például olyan eseményeket nézünk, amelyeknél ezek a személyek az illetékesek/érintettek, de emellett kitapintható a taktikázós jelleg is. Ha ezt a külső szemlélő gyanakvással vagy akár ellenségesen fogadja, akkor az összes többi, pártos vagy pártközeli múlttal nem rendelkező MM-tag inkább csak a díszlet benyomását fogja kelteni, és a Vajdasági Magyar Szövetség vádja, nevezetesen hogy itt a sértődött, lehetőségektől elesett pártbeli ellenzék aktivitásáról van szó, termékeny talajra lelhet.

Úgy tűnik tehát, hogy a fő dilemma a következő: az említett konkrét személyek akkor erősíthetik meg pozícióikat, ha az MM elindul a pártosodás biztos útján, ellenkező esetben (vagy ehelyett!) olyan tagokat kellene előtérbe tolniuk, akik teljesen világossá teszik a szervezet innovatív jellegét, azt, hogy itt a politikait és a civilséget újfajta módon vegyítő szervezetről van szó (mint amilyen pl. a mostanra már lényegében világos szerepkörrel és autoritással rendelkező Szlovákiai Magyarok Kerekasztala), ahol Korhecz és a többi „veterán” politikus nem elsők az egyenlők között.

Ha a Mozgalom inkább pártszerű vonásait és pártpolitikai viszonyrendszerbe ágyazódó helyzetét nézzük meg, akkor fontos kiemelni azt, ahogyan korábban a szinte kizárólag szakpolitikusi szótárat használó Korhecz vagy Varga elkezdtek sokkal közkeletűbb, elsősorban a VMSZ-szel szemben vádaskodó hangnemet használni. Nem kevésbé jelentős fejlemény az „Építkezünk” feliratot viselő plakátok felbukkanása Vajdaság-szerte két hete, amelyen február elejére aztán végül megjelent az építőkockákból összeálló Magyar Mozgalom név is.

Habár Korhecz leszögezte, hogy a választásokon való indulásról a szervezet közgyűlése fog dönteni, a „suttogó” plakátok mintha épp egy kampánynak készítenék elő a terepet.

Nem lehet elmenni amellett az információmorzsa mellett sem, amely szerint öt párt, köztük a demokraták és a Vajdasági Szociáldemokrata Liga támogatná Korhecz Tamás indulását a szabadkai polgármesteri posztért, gyakorlatilag a VMSZ és a haladók ellen. Ezt a lehetőséget az MNT volt elnöke utóbb határozottan cáfolta, azonban világos, hogy az ilyen megnyilatkozások nem alaptalanok, ha mást nem, azt biztosan jelzik, hogy több párt számol a személyével és ezzel együtt az MM-mel is mint lehetséges partnerrel.

Végül részben számításnak tartható az a nagy felhördülés is a mozgalom részéről, amely a kizárásokat kísérte. Nem tűnik alaptalannak azt feltételezni, hogy számukra a fegyelmi eljárás kétségtelen végeredménye sokkal látványosabbnak tűnt, Pásztorék önkényét mintegy bizonyítván több előnnyel kecsegtetett, mint az önkéntes kilépés. Ezt biztosan tudta az elnök és a pártvezetők is, viszont Pásztor István megtorlási vágytól sem mentes nyilatkozatainak tükrében egyszerűen elfogyott a türelmük, és ezzel együtt engedtek a „renegát” párttagok burkolt céljának.

A felsorolt példák javarészt az MM taktikai lépéseire utalnak, kívülről azonban még mindig korai megmondani, hogy pontosan milyen szándékaik lehetnek ezzel. Várhatóan annál több részletet megtudunk majd, minél közelebb lesz a választások időpontja, ha végül pedig tényleg az indulás mellett döntenek, érdekes lesz látni, hogy az összefoglalt lépéseket hogyan fogják utólag magyarázni, ha fogják egyáltalán.

Természetesen van egy teljesen ésszerű magyarázata is az MM kiforratlanságának. 2015 nyara óta egyszerűen túl kevés idő telt el, a szervezet alapjainak kiépítése még most is zajlik, túl ingatag még minden, és ha sikerül is a megvalósítás úgy, ahogyan az az MM alapvető dokumentumaiban szerepel, ahhoz még időre van szükség. Az említett identitásprobléma is korrigálható még, ha tényleg a leírt módon áll fenn.

Valószínű, hogy az idei év végére egy sokkal megfoghatóbb MM-ről beszélhetünk majd (főleg, ha tényleg indulnak a választásokon, és ki is harcolnak maguknak pozíciókat), amelynek köszönhetően sokkal nagyobb pontossággal lehet majd meghatározni a hiányosságait és erősségeit.

A másik oldalon a VMSZ az utóbbi hónapokban fokozatosan egyértelművé tette, hogy nem hátrál, és kész akár valódi pártszakadás árán is kenyértörésre vinni a belső feszültséget. Ennek a legvilágosabb tanúságtétele a tömeges kizárások. Az MM-et folyamatosan a magyar érdekképviselet szétverésével és bosszúvággyal/sértődöttséggel vádolják, akár még a szimpatizánsoknak alig tűnő emberekre is készek nyomást gyakorolni (mint ahogy ez megtörtént e sorok írójának teljesen MM-en kívüli barátjával). A hasonló lépések csak erősödni fognak az áprilisi választási dömping időszakáig.

Világos, hogy javarészt erőből, és a saját erejükben bízva próbálják meg megtartani a pártot. A nagy kérdés csak az lesz, hogy tagságban, hitelességben és erkölcsileg mennyi veszteséget szenvednek tavaszig, mert ennyi feszültség és nyílt konfliktus után ez nyilvánvaló következmény.

Érdekes (bár most már súlytalan) kérdés utólag, hogy vajon Pásztor, vagy a párt olyan erős emberei, mint Nyilas Mihály vagy Újhelyi Lukács, megpróbálták-e, (és ha igen, meddig) komolyan pacifikálni a helyzetet, visszaédesgetni a lázadókat az emlegetett veszteség elkerülése végett.

A VMSZ pozíciói egyébként még mindig jók: a negyed évszázada építgetett pártszervezet, a belgrádi és budapesti támogatottság, az 50 milliárd forintos gazdaságfejlesztésre előlátott támogatás mind jó ütőkártyák, de ha mélyen belegondolunk, valami még mindig hiányzik, leginkább a megnyugtató mértékű autoritás és erkölcsi tőke, vagy legalábbis az a nyilvános kép, amely 2014 végéig kifelé nehezen kikezdhetőnek mutatta a pártot. Ha a veszteség egy kicsit is eléri a kritikus szintet, akkor az akár Pásztor István elnöki székébe is kerülhetne (emlékezhetünk: a Kasza-korszaknak is egy félresikerült választás vetett véget), bár nem feltétlenül rövidtávon, a politikai agónia igen hosszúra is elnyúlhat.

A bizonytalanságot növelheti az Orbán-kormány által folyósított pénzek kezelése is, amely mennyei manna, de valóságos aknamező is a párt számára, hiszen a legkisebb hibák és visszaélések kivesézésére is sokan ugrásra készen állhatnak, itt érdemes lesz majd figyelni az oknyomozó újságírást.

A harc egyre elkeseredettebb, és ezzel együtt egészen biztos, hogy a pártvezetés az előttünk álló feszült kampányidőszakban nem tudja kiszámolni minden lépésének következményét, magyarán szólva kockáztat, de a választások kontextusában lépéskényszerben van a mozgalom is. A kampánytól függetlenül is pedig az az egyik legfőbb kérdés, hogy a VMSZ és az MM, illetve a mögöttük felsorakozó szervezetek mennyire tudják egymást hitelesen bírálni, és ha nem megfelelő hangnemet ütnek meg, az mennyire kelt majd visszatetszést a közvéleményben.

A párt részéről az elmúlt időszak legfurcsább lépése az volt, ahogyan néhai elnökük, Kasza József halálát kezelték felemás módon. Gyakorlatilag a VMSZ utolsóként, egynapos késéssel adott hírt (egy fekete keretes szövegben, majd két régi harcostárs, Kern Imre és Dudás Károly írásaiban) az egykori politikus eltávozásáról, mintha nem lettek volna biztosak abban, hogy mit is tegyenek. A szabadkai Városházán később szervezett emlékülésre senki sem ment el a pártvezetésből, csak később, a temetésen jelentek meg. Pásztor István pedig személyesen egy mondattal sem búcsúztatta el elődjét, noha sokkal kisebb horderejű ügyekben is adott már ki közleményeket korábban. A párt tulajdonképpen két lehetőség között ingadozott: sem a teljes ignorancia, sem a teljes tiszteletadás mellett nem kötelezték el magukat, hanem furcsa módon ingáztak a kettő között, amely legalábbis valamilyen mértékű zavarra utal körükben – már csak azért is, mert a teljeskörű és gyors kegyeletadásnak semmilyen hatása nem lett volna a legerősebb vajdasági magyar politikai formáció népszerűségére.

Kasza József emlékét azonban nem csak a VMSZ kezelte sajátosan. Egyes emlékezésekben, kommentárokban teljesen kívülállók, vagy akár MM-tagok is kizárólag csak magasztalták Szabadka egykori polgármesterét úgy, hogy egyáltalán nem nézték a kilencvenes években valóban megkerülhetetlen eredményeket felmutató politikus nyilvánvaló rossz lépéseit is. Ez nem csak a kegyeletadás „elhunytról jót vagy semmit” jellege miatt lehetett így, amely magától értetődő dolog, hanem azért is, mert így a VMSZ Pásztor-féle vezetését bírálhatták közvetett vagy akár közvetlen módon. Jegyezzük meg: ehhez a leírtak alapján számos támadási felületet tálcán kínált fel nekik a párt. Összességében tehát úgy áll a dolog, hogy

egy fontos vajdasági magyar közéleti személyiség még holtában sem lehet a kívánatos mértékig „semleges”, különböző emberek és csoportok jó- vagy rosszszándékból, illetve öntudatlanul, de a legtöbbször különféle markáns értékítéletek szerint fogják felhasználni az emlékét még ekkor is.

Az elmúlt hónapok eseményei közül ez az egyik legjobb példája annak, hogy továbbra is nyílt, sőt, egyre jobban szétnyíló seb tátong a vajdasági magyar közélet kellős közepén, amely egy ideig még biztosan nem fog behegedni.

(Családi Kör)