Konszolidálódik. Így is jellemezhetnénk a Vajdasági Magyar Szövetség helyzetét, amely éppen két éve ingott meg, hogy aztán időnként hajmeresztő fordulatokat is produkálva elég hosszan ne találja meg a biztos egyensúlyt. Az elmúlt durván 24 hónap sommázata azonban afelé hajlik, hogy az egykori párton belüli ellenzék, néhány fontosabb ‘villanástól’ eltekintve, nélkülözi a kihívói mivolthoz szükséges fantáziát és erőt, a melléjük felsorakozott, javarészt párton kívüli emberek valahogy nem tudnak/akarnak új zászlóvivők lenni, míg egy képzeletbeli, teljesen új és külső csoportosulás fellépése utópikus vágy csupán. Nincs más. Csak a VMSZ. Meglehet, ezt a Korhecz Tamás alkotmánybírói kinevezéséhez kapcsolódó ‘ügy’ mutatta meg a legjobban.

A KORHECZI MAGYARÁZAT ÉS A MAGYAR MOZGALOM MEGHASADÁSA

Korhecz Tamásnak az Autonómia portálon megjelent december 20-i interjúja – együtt az egy nappal korábbi szabadkai sajtótájékoztatójával – képes magával ragadni az olvasót/hallgatót. Az alany kétségkívül tud kommunikálni, és nem nélkülözi az ehhez szükséges rezzenéstelen hangvételt sem. Erre mindenképpen szüksége volt, mivel a VMSZ-szel szembeni kritikus közvélemény esetében úgy tűnt, egyértelműen elítélik a Magyar Nemzeti Tanács volt elnökének lépését.

A magabiztos kommunikáció azonban nem képes elterelni a figyelmet a lényegről. A nyilatkozatokból világosan látszik, hogy az, amire a VMSZ feltehetően vágyakozva várt, bekövetkezett: Korhecz egyszerre sértődötten és letargikusan üzenget a Magyar Mozgalom prominenseinek, akik őt korábban lemondásra szólították fel. Névtelenül utal „több vezetőségi tagra”, akik „radikálisan csökkentették” a részvételüket a közös munkában magánéleti okok miatt, valamint azt is leszögezi, hogy „barátok nem esnek nyilvánosan egymásnak”. Ellenvádak és finoman sértődött, moralizáló bírálat. Soha rosszabbat – gondolhatja a Vajdasági Magyar Szövetség kollektív tudata.

Az MM sorain belüli zavart azonban nem csak ez mutatta meg, hanem talán még jobban az is, ahogyan az alkotmánybírói tisztségre való jelölés elfogadásának következményeit kezelték. A szervezet részéről december 9-én Maglai Jenő volt az, aki – társai sorfala előtt – lemondásra szólította fel minden MM-es tisztségéről Korheczet, majd később hozzátette, hogy ők „nem folytatnak boszorkányüldözést”, csak „jelezték” az egyik legtekintélyesebb alapítójuk felé az álláspontjukat. Logikailag ez azonban fából vaskarika, hiszen a „vonja vissza” és „mondjon le” szókapcsolatok a felszólító mód egyértelmű jelét mutatják, nem is beszélve arról, hogy vizuális nyomatékosítás útján ezt egy kollektíva tette meg, ráadásul hivatalos közleményük is napvilágot látott.

Innentől kezdve gyakorlatilag lehetetlen visszaterelni a dolgok folyását azok eredeti medrébe, a meghasadás véglegesnek tűnik, és még semmi sem látszik abból, hogy az egyébként is bizonytalankodó MM hogyan lesz képes magához térni.

Persze Maglai a szervezet „megerősödéséről” beszélt, mivel egységesen foglaltak állást, de az ilyesmi válsághelyzetekben nem több bizonygató válságkommunikációnál. Ez mintha ismerős lenne… Emlékezhetünk a VMSZ esetére az idei év elején, amikor többek között Pál Károly érezhetően önigazoló módon azt ismételgette a médiumoknak, hogy az MM-tagok kizárásával a párt „megerősödött”. Ez bevett lózung, de magabiztosság tekintetében az érv nádszálvékony, amely a választások árnyékában született, hiszen aligha lehetett előre tudni, hogy a kínkeservesen küszködő MM mennyi voksot ‘oroz el’ Pásztoréktól, illetve hogy mennyi új embert nyer meg az ügyüknek. Mostanra viszont megállapítható, hogy az MM meghasadása miatt a VMSZ valóban visszaszerezheti dominanciáját.

A KORHECZI HANYATLÁS ÉS A VMSZ ‘ÖRÖME’

Bizonyára sokan feltehették a kérdést az elmúlt két hétben, hogy vajon hány pezsgősüveget bontottak ki eddig Pásztor Istvánék? Nyilvános állásfoglalásokból kevés jutott, de az elmúlt hetekben a levegőben szinte tapintani lehetett a párt ‘jókedvét’.

A VMSZ ‘örömét’ semmi más nem bizonyítja jobban, mint amikor Korhecz nem talál lényegi – elsősorban politikai – kivetnivalót alkotmánybírói kinevezésében. Már személye pillanatnyi megítélésén is jól le lehet ezt mérni.

Olyan köztes térbe került, ahol mindkét szervezet idegenkedve tekint rá: az MM bizalmát elvesztette, míg a VMSZ nyílt, cinikus kárörömmel tekinthet személyére, így pedig, legalábbis az első időszakban, az ‘excellenciás úr’ megszólítás némiképp veszít majd a fényéből.

Kilenc év persze nagy idő, bőven van kifutása a felejtésnek, meglehet azonban végzetes csorba esett Korhecz Tamás mint közszereplő – eddig egyébként sikeresen építgetett – tekintélyén, még ha kutatói, oktatói és szakmai karrierje érintetlen is marad.

A Pásztor és a Korhecz nevek egészen mostanáig ‘brandként’ éltek a vajdasági magyar közéletben. Utóbbi, amely arculatot adott az MM elmúlt majd’ másfél évének (a választási listának szó szerint is), szertefoszlani látszik, vagy legalábbis komoly sérülést szenvedett, marad tehát egy. Hogy minek a számlájára írjuk Pásztor István diadalittas és rosszmájú kommentárját („egyszeriekről” és vezérükről) a VMSZ új, már-már jelképértékű(!) székházavatóján Szabadkán, azt csak találgathatjuk, de akár ez a szimbolikus győzelem is táplálhatta. Ő és a VMSZ jelenlegi formájukban megkerülhetetlen tényezők, és legyenek bármennyire is korruptak, tevékenységüknek a mi szűk, politikai váltógazdaságot nélkülöző kereteinken belül valódi hatalmi súlya van, mégha csak a vajdasági magyar szavazók egynegyede is az, aki rájuk szavaz. Ráadásul a VMSZ valódi befolyása a Fidesszel és a Szerb Haladó Párttal kialakított alárendelt szerepkörtől függ. Messzire vezetne, ha ezt mélyebben taglalnánk, ezért most ki-ki döntse el, hogy milyen társadalmi következményekkel jár mindez. Mindenesetre jó eséllyel új békeidők következhetnek a párt történetében, érdemes lesz megfigyelni, hogy a diadalittas magabiztosságból pontosan mi fog következni.

Itt érdemes megállnunk egy percre, és saját magunkra is gondolva visszatekinteni a Korhecz-ügyre, mégha alighanem soha nem is remélhetünk konkrét válaszokat: hogy miért ő, az politikailag és szakmailag is érthető, viszont honnan és ki(k)től ered Korhecz felkérésének ötlete? Az érintettek erről a vélhetően nem kevés politikai mélységet tartalmazó manőverről sosem fognak érdemben nyilatkozni, a kívülállók pedig, mint a valóban számító politikai lépések során máskor is, változó módokon állíthatják össze magyarázataikat – nem lehet elégszer elismételni – az őket egyébként húsbavágóan érintő közéleti kérdésekről. Nincs itt semmi látnivaló, mehetünk tovább…

MI LESZ VELED, MOZGALOM?

Most úgy tűnik, hogy – egy pillanatra engedjük meg magunknak ezt a gyors és felületes összehasonlítást – a történelmi VMDK és VMSZ közti egykori szakítópróba éppen fordított előjellel fog lejátszódni, ugyanis az ‘újszülött’ szervezet áll vesztésre. Ha az MM tényleg elindul a lejtőn, akkor számos, kevéssé lelkesítő forgatókönyv valósulhat meg, kezdve a lassú megszűnéstől a VMDK-VMDP-MEP-MPSZ-féle, nem túl érdekfeszítő sorba való beilleszkedésen, netán az MRM-szerű ‘önfelfüggesztésen’ át egészen – ahogy azt egyik barátom szinte biztosra veszi – a VMSZ-be való ‘visszaszivárgásig’.

Az MM eddigi létezését két szakaszra lehet felosztani. Az első a megalakulás idejétől kezdve egészen az idei április végi ‘szuperválasztásig’ tartott, amely során képes volt a szervezet felkészülni a voksolásokra, és több kisebb programmal próbált profilt építeni. A küszöböt, még ha az aláírásos botrány miatt nem tisztán is, de többé-kevésbé sikerült átlépniük, hogy aztán szinte hónapokig elhallgassanak – ezzel kezdődött a második szakasz. „Mintha megszűntek volna” – hallatszottak itt is, ott is vélemények, és habár lassan szaporodnak a közlemények különböző témákban, és az aktivitások különböző területeken, illetve egyes VKT-s képviselőcsoportok (Szabadkát és Zentát mindenképpen meg kell említeni) viszonylag aktívak, az összkép még így is nélkülözi a meggyőzés erejét.

Az MM olyan, mintha fegyverben, hangosan kivonult volna a harcmezőre, hogy aztán csak egyes egységei, és csak szinte kelletlen vonakodás árán vegyék fel a harcot néhány ponton. Igen, pontosan, ez még egy csata megnyerésére sem elég.

Nem számít, hogy ennek milyen okai vannak, hogy miért nincs meg a tagságban az átütő erő – a politikai porondon pillanatnyilag ez a valóság. Roppant erőfeszítésekre lenne szükség a részükről, szinte újra ki kéne találni az egész szervezetet, és a VMSZ-proteszt üzenetek helyett teljesen újszerű és autonóm ötletekkel kéne tematizálniuk a közéletet. Progresszív ellenzékiség kell tehát. Képesek rá?

Persze azt mondhatjuk, hogy ha köztársasági parlamenti választások – a szerbiai (vad)demokratikus szokásjogot meghazudtolva – ezúttal valóban három és fél év múlva lesznek, akkor az MM-nek még van ideje életet lehelni önnönmagába. Ahogyan azonban a VMSZ viselkedése is mutatja, a szokásjog itt farkasok ízlése szerint való, ilyen módon pedig három és fél év alatt épp felfalásra kerülhet a Magyar Mozgalom, hogy aztán pár bekezdéssé váljon a majdani vajdasági magyar politikatörténeti összefoglalókban.

(Autonómia)