TOMA Viktória: Szép új világ – új arcok nélkül

A közelgő választások margójára

14. Jun 2020

Nem vagyok még nagyon öreg. Pont középkorú. És nő. Mikor háborúk dúltak itt felettünk, és a jók harcoltak a rossz ellen, még gyerek voltam. Akkor azt hitték a harcosok, ha ököllel verik szét a miloševići rezsimet, az nem térhet vissza. Mostanában, hogy megkezdődött a választási kampány, eleinte amiatt örvendeztem, hogy végre egyszer nekem nem kell róla tudósítanom. Csak annyit és akkor olvasok róla, amikor és amint úri kedvem tartja. Mégis, még így is szemet szúrt valami.

(Fotó: Beta/AP)

Nem látok új arcokat. Ugyanazok az arcok néznek rám az internetes híroldalakról, a közösségi oldalakról (tévét nem nézek), mint négy éve, tíz éve… Mérhetetlenül unom.

Nem akarom hallani, hogy miket mondanak, mert tudom, igen, tudom, hogy miket mondanak. Mert ha lenne valami új, amit el lehetne mondani, lennének új arcok is.

Persze most mindenki arra gondol, az új arcok elmentek. Más országokba vándoroltak, hogy ott boldogan éljenek, amíg meg nem halnak. Mert ott normális esetben tudják, hogy mire számíthatnak – kivéve, ha a Covid-19 meg nem jelenik ott is újra meg újra, és létbizonytalanságba nem sodor mindenkit, akit éppen ér. De ne beszéljünk azokról, akik elmentek, hiszen van még azért néhány millió ember, aki itt maradt, ebben az országban. Hol vannak ők? Hol az ő hangjuk? Még Beli is eltűnt, pedig bármilyen ellentmondásos figura, most még őt is jólesne látni… De nem, eltűnt mindenki, csak a régi, jól ismert arcok ismételgetik a jól ismert szólamokat. Csak én unom ennyire? Vagy vannak ezzel még így mások is?

Megvitatják-e még az aktuálpolitikát a kocsmában egy sör mellett az emberek, vagy csak fásultan legyintenek, mondván, úgyis…? Úgyis – mi? Mi az, amit úgyis tud mindenki? Hogy hol rontottuk el?

Ott rontottuk el, hogy megengedtük, a pártoknak ne legyen programjuk. Ott rontottuk el, hogy megengedtük, ne legyen jobb és bal, csak jók és rosszak. Vagy velünk vagy, vagy ellenünk.

Talán ott rontottuk el, hogy egy vezért kerestünk, pedig nem kéne már újra és újra ugyanabba a hibába esni. Ott rontottuk el, hogy nem figyeltünk oda eléggé? Hogy elvette a Pink TV a maradék eszünket? Hogy nyugati modell szerint felépített valóságshow-kat nézünk, miközben egy egészen más típusú valóságshow-ban tengetjük napjainkat? Vagy nem is rontottunk el semmit, ennek így kell lennie? Bűnhődnünk kell azért, amit a szüleink elrontottak, ahogyan a gyermekeink is bűnhődni fognak ebben az országban mindazért, amit mi elrontunk most?

Beszélnem kellett volna talán a szomszédasszonnyal, hogy ne menjen Németországba öregeket ápolni? Hiszen ott láthatja, hogy milyen országban kellett volna megöregednie saját édesanyjának, akiről itt hiába is gondoskodna, senki nem fizetne érte ezer eurót. Igen, meg kellett volna mondanom neki, hogy maradjon itthon a fenekén, mert meg lehet élni negyvenezer dináros nyugdíjból. S aki most felszisszent, hogy neki huszonötezer van, üljön szépen vissza a fenekére: abból is meg lehet élni. Sőt, mi több, szépen meg lehet élni! Csak nem kell sokat utazgatni, mert az pénzbe kerül. Sőt, ha elutazunk talán láthatunk számunkra új, eddig ismeretlen dolgokat, és az nem tesz jót az idegrendszerünknek. Jobb inkább otthon maradni, ha van kertünk, hát ott, és rendben tartani a ház környékét. Nem baj, ha falvaink romos házakkal, elhanyagolt mellékutcákkal köszöntenek bennünket reggelente, útban a pékhez. Jobb kicsiny lakásunkban tengődni, esetleg néha sétálni egyet a városban, még ha az köztisztasági szempontból igen sok kívánnivalót is hagy maga után, mint valahol, messze innen, hontalanul bolyongani.

Mert itt vagyunk otthon. Itt érezzük jól magunkat, pont ebben a városban, ahol senki sem szedi össze a saját kutyája után, ha az odapiszkít, és ahol mindig a másik szomszéd nem nyírta le a füvet. Ahol a nagyon gazdagok útjából szégyenlősen félrehúzódnak a nagyon szegények. Ahol az ismerős arcok derűlátóak, közösséget építenek, mosolyognak és bátorítanak. A tévéből, a közösségi oldalakról, a kampányvideókból. Nagy lendülettel építkeznek, persze, ahol ők jónak látják, vagy ahol épp megfelel nekik. Mert hiszen tudjuk mi is, sajnos vannak dolgok, amiken nem lehet javítani. Vannak természeti kincsek, amiket nem lehet megvédeni, és vannak épületek, amelyeket nem lehet befejezni.

Egyébként rengeteg választási lehetőségünk van. Főleg nekünk, nőknek, akik annak idején a magas és jóképű Borisra szavaztunk, és akik a férfiaknál is lelkesebben építettük a szocializmust. Most ismét választhatunk! Mi, akik gyerekeket szülünk ennek az országnak, mert tudjuk, értük van itt minden!

A gyerekeinkért (lásd a legnagyobb párt mottóját!), igen, értük épül ez a sok (gyógy)fürdő és bűzlik a Krivaja. Értük szépülnek iskoláink, és lehetetlenül el az iskolai fegyelmezés. Miattuk aggódnak és félnek (a dühös szülőktől) a tanárok. Értük megyünk külföldre dolgozni. Értük maradunk itthon. Igen, értük, a gyerekekért történik minden. A mi gyermekeinkért! A kampány is! Hiszen még szerepelhetnek is egy-egy kampányvideóban! Még a büntetést is bevállalja a legnagyobb párt, csak hogy ők, a gyerekek is teret kaphassanak ebben a minden véleményt befogadó, plurális médiatérben!

Részlet a Szerb Haladó Párt betiltott kampányvideójából

A gyermekeinkért hallgatunk, amikor belépünk a gyermekorvoshoz, és elcsodálkozunk, hogy kong a rendelő az ürességtől. A Covid-19 miatt, vagy azért, mert a következő terminus valamilyen rejtélyes oknál fogva csak jövő szerdán szabad? Hallgatunk, amikor rákbeteg hozzátartozóink órákat várakoznak egy-egy vizsgálatra, mert vírushelyzet van? Hallgatunk, mert úgy érezzük, nem tehetünk semmit. Tehetetlenek vagyunk, de ezt megpróbáljuk palástolni. Erre kell, hogy megtanítsuk gyermekeinket is, hogy felkészítsük őket az életre?

Nézem az amerikai rendőrök erőszakcselekményeiről készült felvételeket a közösségi oldalakon. Nézem, ahogyan öt rendőr ver egy tüntetőt, és arra gondolok, hogy jó lenne inkább, ha befognám a számat. Hiszen mit tudok én a világról? Egy senki. Egy vajdasági nő. Igaz, nem fekete. Csak kisebbségi. Csak egy fehér nő, aki unja a régi arcokat, és újakat szeretne látni. Micsoda elkényeztetett majom! Nem tudja szegény, hogy az új arcok ezt hozzák! A káoszt, a rendbontást és a rendőri erőszakot.

Akkor tehát mit tegyünk?

Mit kell tennünk abban az esetben, ha szavaznunk kell a demokrácia diktálta szabályok szerint egy olyan közegben, ahol a hétköznapok ellentmondanak a demokrácia legalapvetőbb eszméinek? Mit tehetünk akkor, ha a szabadság fogalma ilyen-olyan okok miatt teljesen átértékelődött?

Mit tegyünk? Ne tegyünk semmit? Maradjunk otthon és nézzünk tévét? Verjük a gyerekünket? Vagy inkább meséljünk neki egy szebb jövőről? Ne járjunk boltba se? (Hátha megint bevezetik a kötelező maszkviselést, igény szerint, vagy még jobb megfogalmazással: saját belátásunk szerint!)

Még mindig abban reménykedem, hogy megjelennek új arcok. Új arcok alatt értem az olyan arcokat, akik nem szélsőjobbosok, nem egy nagyobb párt megbízásából állítottak listát, és a lista nem tartalmaz tucatnyi ismeretlen minipártot és polgári egyesületet, mozgalmat. Tudniillik utóbbi szerveződések programjában elég nehéz kiigazodni, tekintve, hogy már a nevekből ítélve sem lehet találni egy közös vezérfonalat, ami alapján logikus lenne, hogy közösen, valamilyen közös céllal indulnak a parlamenti választásokon. Még azt is elfogadom, hogy az új arcok valamelyike nő legyen, nem ragaszkodom a férfiakhoz a politikában, habár mondjuk a férfiak azért okosabbak, mint mi, nők, főleg ebben a térségben. És ha már nő, még az sem fontos, hogy hirtelenszőke legyen. Csak azért mondom, mert a kormányfőn kívül minden nő, akinek a szavára hallgatnak a legfelsőbb szinteken, hirtelenszőke hajjal és hangsúlyos sminkkel álcázza politikai rátermettségét. Szóval nekem mindegy, milyen színű a haja, és mindegy, hogy néz ki, csak várom. Kíváncsian várom az új arcokat.

(Autonómia)

Karikatúra
STUPS: Kuda?
KERESÉS AZ ARCHÍVUMBAN
Dátum szerinti keresés
Rovatok szerinti keresés
Google-keresés