Mi köt össze bennünket, vajdaságiakat? Akik szerte-széjjel vagyunk.

Tuggyafene. Tény azonban, hogy van valami — talán egy sajátos tükröződés-élmény. A lányommal és az anyámmal kapcsolatban szoktam arra gondolni, hogy na, itt most nem lehet füllenteni, ők aztán tudják, hogy ki vagyok – hasonló lehet a helyzet a földikkel is. Nem szükséges, hogy mélyebben ismerjük egymást, akkor is van néhány leplezetlen perc egymás közelében, percek, amelyek árulkodnak. Minden kiül a pofánkra. A hazugságok özönvizében ezek a percek elég drágák, akár örömmel, akár szorongással töltenek el.

A Tolnai Ottóval való irodalmi beszélgetés azért sikerült jól az irodalmi fesztiválon (a Margón), mert nem hazudoztunk össze-vissza. A hazugságot nem erkölcsi értelemben, hanem nietzschei értelemben fogom fel, mint elkerülhetetlen illuzórikusságot és mimikrit és a nyelv csalását. Ez a földik közt kevésbé fog sikerülni. Látjuk egymáson azt, amit magunkon sem, hogy honnan jöttünk, és hová megyünk. A kámforba, ahogy Tolnai fogalmaz a Gogol halála & Virág utca 3 új kiadásának utószavában. (Harminc-negyven év utáni új kiadás ez, Magyarországon az első.)

Engem mindig megrendít a földikkel – zemljaci – való találkozás, hiszen az érzelmek legváratlanabb és legkülönösebb nyalábjait löki fel. Sose az történik, amire számítunk, mindig valami más, hiszen ezekben a viszonyokban a számításokat elfújja a szél. Egy pillanatra „minden” kiderül. Nem demonstratíven vagy manifeszten, hiszen rejtettségben maradnak ezek a dolgok. Túl nehezek és komplikáltak azok.

Nagyon érdekes. Mi, földik, pontosan tudjuk, hogy porból lettünk, porrá leszünk, pláne ami a Vajdaságot illeti, ahol a por, a homok, a sár jelenlevőbb és áthatóbb, mint másutt, vaskosabb valóság, és ahol – erre Terék Annával beszélgetve jöttem rá – csehovi világsüllyesztőben éldegélünk. (Meg is beszéltük, hogy fel kell fedeznünk Csehovot.) Tudjuk, hogy honnan jöttünk, Sziveri egy helyütt ki is mondja, hogy bizony nagyon mélyről.

Gátlástalanul mélyről jöttünk,

akár egy felszakadt köhögés.

Amint megérted, minek lettünk –

arcodra fagy a röhögés.

(Sziveri János: Múlt, alakít, ás)

Paraszti sorból vagy mezővárosból, őseink a földet túrták, vályogot vertek, állatokkal éltek, mi földből vagyunk. És szarból, minket szarból gyúrt az Úristen, mondta egyszer Tolnai. Amikor találkozunk, akkor az eredetünkbe is belegázolunk, a forrás körüli átnedvesedett talajba. Ki ide, ki oda ingázott, indázott, széjjelmentünk, fejlődtünk – és Tolnai mégis fölteszi a kérdést az új utószóban: „Miért hagytuk abba… az iskolapadban kezdett csínytevéseinket. Miért tengettünk külön-külön az életünket.” Ez a költői kérdés, amit most kiemeltem, fontos gondolatot rejt. Abbahagytuk, szétszéledtünk, leginkább kényszerek hatására, külön mentünk – ez az élet rendje, mondaná nagyanyánk –, külön-külön tengetjük az életünket, „akcióink” elfulladtak. Ki sikeresebben, ki szerencsétlenül járt, szinte mindegy, az eredet a fontos. Azok a hihetetlen földek, amelyekre én mindig rácsodálkozom, a rónaság arra mifelénk, az a misztikus vízszintes – és a nép szája.

Kislánykorában egyszer, meséli unokáinak, egy szál szép virágot kapott a szomszédasszonytól. És boldogan futott vele haza. De otthon, a kapu alatt, az albérlő cipész kikapta a kezéből, és ráfingott. Ráfingott a virágra.

(Tolnai a Gogolban)

Ez is a Vajdaság. Egyszer egy pesti barátom azt mondta, hogy neki nem tetszik a mi balkáni humorunk, ez a mi rusztikusságunk, mulatérozhatnékunk. Éreztem, mire gondol. Lehet, hogy nekem sem tetszik, de minden nevetésemben benne van. Vályogot nem tudunk már verni, de a vajdaságiasságot nem lehet kiverni belőlünk.

A balkáni beütés. A balkáni emberben megvan a vadság, a nyerseség íze, ámde van bizonyos plebejus nagyvonalúság is. Tolnai egyik érdekes története, amit a most a fesztiválon a beszélgetésünk során elmondott, arról szólt, hogy amikor nehéz helyzetben volt a hetvenes években, a bíróság feltételesen elítélte a Sympo miatt, se keresete, se perspektívája, mégis akadt egy nagyfőnök az újvidéki rádióban, aki hagyta, ajde, hadd dolgozzon úgy, ahogy akar, szabadságot adott neki.

Terék Anna

A szerb lányok

 

Uram, már csak azokat

a hosszú lábú

szerb lányokat

óvd meg az elkeseredéstől.

A nevetésükbe kapaszkodok,

a szép arcuk irigylésébe.

Bár tudtam volna valaha

szép lenni.

Tavaszig legalább az óvna meg

a lelket

aránytalan darabokra cséplő,

szibériai téltől.

Terék Anna, aki a kisebbségi lét legjobb vajdasági költőnője most, itt megragadta azt, ami bennünket, vajdmagyarokat elvarázsol, amiben ott van a „többségi” – egyáltalán a saját „hosszú lábán” megálló – lét utáni beteljesíthetetlen vágy is. Maga a vágy. A tavasz.

(radicsviktoria.blog.hu)