Néhány napja volt egy éve, hogy meghalt Đorđe Balašević, és az egész volt Jugoszlávia megrendülve énekelte többek között azt, hogy „Samo da rata ne bude” (Csak háború ne legyen). Egy éve meg sem fordult a fejemben, hogy ez, 31 évvel a balkáni háborúk kitörése után Európában más is lehet, mint egy szép, szomorú dal, és hogy a gyász másnak is szólhat, mint annak az énekesnek, aki már nem fog több szép, szomorú dalt írni és énekelni.

Néhány napja naponta többször éneklem magamban ezt a dalt. Néha magyarra is lefordítom a refrént magamnak, és mormolom, mint egy imát. Imádkozni is próbáltam, mert az jutott eszembe, hogy mikor nálunk tört ki a háború, akkor a becskereki katolikus templomban az esti mise előtt összegyűltek az emberek, főleg nők – talán mert a nők többet szoktak imádkozni, talán mert a (magyar) férfiak nagy hányada már nem volt Becskereken – rózsafűzért imádkozni, hogy ne legyen háború, vagy ha már lesz, minél kevesebb ember haljon meg. Talán mert nem vagyok hívő, a gondolataim egyfolytában elkalandoztak ima közben, úgyhogy föladtam.

Próbáltam azt is, hogy úgy teszek, semmi sem történik. Dolgoztam, barátkoztam, filmeket néztem, főztem, és ha közben a rádióban hírek mentek, lehalkítottam.

Az interneten nem nyitottam meg hírportálokat, ha a közösségi médián szembejött velem valami Ukrajnával kapcsolatos hír, nem kattintottam a linkre. Jól is ment, majdnem két teljes napig.

Aztán úgy voltam vele, hogy ha szinte egyfolytában ezen jár is az agyam, nem kell semmit mondani. Azt hittem, megtanultam, megtanultuk már, hogy ha az embernek nincs okos mondanivalója, a legjobb, amit tehet, az az, hogy hallgat. Nem kell Kishegyesről, Nagybecskerekről, Szabadkáról, Tornyosról vagy Székelykevéről szörnyülködni az eseményeken, és főleg nem kell megmondani, hogy kinek mit kellene tennie (a Nyugatnak, a NATO-nak, az EU-nak, Amerikának, az oroszoknak, az ukránoknak) olyan helyzetben, amelyben más emberek élete a tét. Tudom, tudjuk milyen az, ha a fejünk fölött okoskodnak, még 23 év sem telt el azóta, hogy a világ tudta, hogy mi a jó nekünk. Azt hittem, tanultam, tanultunk ebből.

Aztán szembejött velem az interneten egy képsorozat, alatta szerb nyelven a szöveg: „Ukrajnai polgárok a magyar határra érkeznek”. Valamiért az a benyomásom volt, hogy a képen látható emberek kárpátaljai magyarok. Kellett néhány perc, hogy rájöjjek, miért vontam le ezt a, valószínűleg téves, következtetést.

Jártam néhány menekülttáborban az utóbbi években, beszéltem közel-keleti menekültekkel, volt olyan, hogy az arabról angolra tolmácsoló hölgy, hogy mindannyian követni tudjuk a négy nyelven folyó kommunikációt (a kolleganőm és én szerbül, a tolmács és én magyarul, a kolléganőm és a tolmács angolul, az interjúalanyaink és a tolmács arabul), sematikusan rajzolta a menekülés útvonalát, amelyről az interjúalany mesélt. A rajzokon volt teherautó, vonat, erdő, rendőr, kerítés, ház, gyaloglást ábrázoló láb (a „sukrán”-on kívül a „mási” az egyetlen szó, amit megtanultam arabul, olyan sokszor hallottam a „gyalog” kifejezést), de nem volt bőrönd, főleg nem gurulós.

Sok képet láttam boszniai és Horvátországból származó menekültekről a 90-es években, több barátom is ebből a két valamikori tagköztársaságból települt Szerbiába vagy Nyugatra. A fotókról, fölvételekről, barátaim elbeszéléséből tudom, ők vagy szervezett konvojokban, buszokon, teherautókon vagy saját autóval érkeztek Szerbiába, illetve repülőkkel menekítették őket Nyugat-Európába vagy Amerikába. A buszon, teherautón, repülőn utazók szinte semmi poggyászt nem hoztak magukkal, az autóval érkezők telepakolták az autót mindennel, amijük csak befért.

Az ukrajnai menekültek a fotókon gyalog lépik át a határt. Arcuk a helyzethez képest friss, ruházatuk rendezett, egy-egy sporttáskával vagy gurulós bőrönddel érkeznek Magyarországra. Pont, mint mi, amikor határbusszal jövünk Magyarországról, vagy valaki kivisz minket autóval a határra és átgyalogolunk. Csak az ukrajnai menekülteket, ha ki is vitte valaki a határra, nem tudják, hogy mikor látják újra, és nem várja a túloldalon őket senki.

Az ukrajnai menekültek a fotón mintha nem akartak volna sok mindent becsomagolni, abban a reményben, hogy hamarosan hazatérnek majd. Mintha csak rokonlátogatóba mennének, egy hétvégére, egy hétre, esetleg kettőre.

Pont, mint a gyerekkori barátaim, osztálytársaim, szomszédaim közül sokan: magyarországi rokonokhoz, barátokhoz, vagy a békéscsabai menekülttáborba. Onnan Szegedre, Budapestre, Sidney-be, Göteborgba, Torontóba, nagyon kevesen haza. És nem egy hosszú hétvége után.

Szerbiában nem kell félni újabb menekülthullámtól.

Nem fognak ide jönni sem pravoszláv, sem katolikus, sem szláv, sem magyar testvéreink, nem kell nekik kenyeret és vizet adnunk, nem kérnek majd szállást, nem fognak kárt tenni gyümölcsöseinkben. Hiszen olyan országban élünk, amely Európában szinte egyedüliként (Fehéroroszország mellett) még lagymatagon sem ítélte el Oroszország agresszióját egy független ország ellen. Annak ellenére, hogy Koszovó. És azért, mert orosz gáz.

1991-ben nem voltak gurulós bőröndök meg mobiltelefonok. Minden más ugyanaz. Elvégre is csak 31 év múlt el, egy generáció. Miért is tanult volna meg bárki bármit?