Világos beszédből ért az ember, márpedig Pásztor István 2018. június 19-én, a vajdasági tartományi képviselőházban világosan megmondta, hol áll ő és pártja a szerb koalíciós partnerrel fenntartott kapcsolatban: körülbelül ugyanott, ahol Görgei állt Világosnál. Azaz, hogy mégsem: míg a honvédség fővezére 1849 nyarán elegánsan letette a fegyvert az orosz túlerő előtt, addig Pásztorék beálltak az ellentáborba szekeret tolni. Vagyis megszavazták a száz évvel ezelőtti kisebbség akkori többséget kizáró döntésének örömünneppé nyilvánítását.

Görgeinek megkegyelmezett Bécs, csak tábornokait és miniszterelnökét végezte ki meg a népet nyomta el még jobban. Pásztor viszont joggal tarthat a vajdasági magyarság keserűségének lecsapódásától. Házelnöki tisztségéről azonban nem kell lemondania – hisz oda nem is a magyar szavazatok, hanem szerb partnerei, Slobodan Milošević országveszejtő politikájának egykori fegyverhordozói emelték. Márpedig világos, hogy a politikusok szemében a karosszék biztonsága a legfontosabb tényező. Annak tudatában lehet akár saját választóbázisa túlnyomó többségének érdekei vagy érzelmei ellen szavazni.

Mert az is világos – még ha nem is akarta vagy merte senki érdemben felmérni –, hogy

aligha van olyan magyar ebben az egyre zsugorodó Vajdaságban, aki lelkesen ünnepelné a Bánsági, Bácskai és Baranyai Szerbek, Bunyevácok és Más Szlávok Nagy Népgyűlésének kiáltványát, ami ráadásul nem is Vajdaság mai területére – és különösen nem akkori lakosságának egészére – vonatkozott. Pásztorék mégis segítettek „Vajdaság Napjává” ütni a döntésből kirekesztett magyarság gyásznapját.

Tapasztalt taktikusként Pásztor ezt is „elegánsan” megmagyarázta multikulturalizmusra hivatkozva úgy, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon. Egyrészt nagyvonalúan elismerte: „Ha ápolni kívánjuk a sokszínűség megnyilvánulásait, akkor azt is el kell fogadnunk, ha mások másként látnak egy-egy múltbeli dátumot.” Másrészt (nehogy már ne tartsák „igaz magyarnak”) hozzátette: „1918-ban kizártak bennünket a döntéshozásból, mert vesztesek voltunk, s a nemzetközi közösség cinizmusát jeleníti meg az évforduló”.

Csakhogy cinizmusért nem kell Trianonig szaladni: benne volt az minden álnokságával és gyávaságával a bánipalotás magyarázkodásban. Nem is csoda, hogy a döntésből most éppenséggel ki nem zárt – sőt házelnöki poszttal meg koalíciós partneri viszonnyal ékeskedő – magyar párt vezetőjének fejére nyomdafestéket nem tűrő gyalázkodások garmada zúdult a közösségi hálókon. Pásztor persze ezt is ügyesen megkísérelte hárítani, sőt eleve saját javára fordítani: „tisztában van vele, hogy a döntés miatt nemzetárulónak kiáltják ki egyesek, de meggyőződése, hogy ez a helyes politika, s különben sem érdekelték soha az efféle megbélyegzések, nem kíván kudarcra ítélt politikát folytatni”, írja saját pártlapja.

A „megbélyegeztetés” elleni előretolt állás egyértelműen szánalmas projekció. Pásztort eddig nagyon is érdekelték „az efféle megbélyegzések”: pontosan ő és pártkatonái, valamint kézivezérlésű trolljai azok, akik folyton a másként gondolkodókra sütik a nemzetárulás bélyegét. Gondoljunk csak a pártelnök elmúlt három évi megbélyegző mondataira a politikai vetélytársak lejáratása végett otthon és Budapesten, valamint a magyar kormány által is támogatott véleményportáljának kirohanásaira.

Világos továbbá, hogy Pásztor többségpárti magyarázkodásának első oka semmit sem magyaráz: senki nem vonja kétségbe, hogy „mások másként látnak egy-egy múltbeli dátumot”. Ettől még egy demokráciában nyugodtan lehetne „mások másként látása” ellen szavazni. Koalíciós partnerek között sem okvetlenül kizárt az ilyesmi, hiszen mindegyiküknek saját bázisára kell(ene) ügyelnie.

Pásztor második magyarázata („hogy tizenöt évvel ezelőtt a magyar közösség is szabadon megválaszthatta, melyek az ünnepnapjai, s úgy tartja igazságosnak, ha ezt lehetővé teszik a többségi nemzet tagjainak is.”) ugyancsak üres: senki sem vitatta el a szerbektől, hogy ünnepeljenek, amit akarnak. Csakhogy Pásztorék most nem a szerbek egyik ünnepét hagyták jóvá (azt is, mert kaptak azok egy csapásra még egy magyarellenes ünnepnapot a Kossuth-féle szabadságharc utáni „szerb Vajdaság” kikiáltásának napjával (amit a magyar pártlap 1948-ra helyezett át száz évvel korábbról).

Ennyit Pásztor magyarázkodásáról. Lássuk inkább az eset belső logikáját és tegyük fel a lényeges kérdéseket, amiket – sőt az azokra adandó válaszokat is! – illett volna a magyarság érdekeinek képviseletére hivatott legfontosabb politikustól hallani.

Először is:

amennyiben az 1918 őszén a bánsági, bácskai és baranyai lakosság egyharmadánál is kisebb nemzetiségnek joga volt kikiáltani az elszakadást és az „anyaországhoz” való csatlakozást, akkor milyen jogon vitatja el tíz éve ugyanaz a nemzet a koszovói lakosság több mint 90 százalékát alkotó albánok jogát?

Ez korántsem szónoki kérdés, hanem Szerbia (meg a sajnálatosan vele együtt sínylődő Vajdaság) mai szánalmas állapotának Belgrád által konokul fenntartott tényezője, tehát nagyon is egy parlamentre és házelnökére tartozna.

Másodszor, milyen koalíció, milyen multikulturalizmus az (vajon olvassák-e a hűbérurak Pásztornak erre a Budapesten kiátkozott fogalomra való vajdasági hivatkozását?), amelyben még annyit sem lehet kicsikarni, elvárni, de legalább megengedettnek vélni, hogy ilyen alapvető érzelmi kérdésben más véleményen legyen a junior partner? Ne feledjük: Pásztor és mindkét fővárosbeli nagyurai egyaránt remekül navigálnak az érzelmek nemzetpolitikai tengerén.

Még azt sem okvetlenül várta el a vajdasági magyarság, hogy Pásztor és a VMSZ a túlerővel szemben ki tudja harcolni az elcsatolás ünneplésének elutasítását. De azt minden bizonnyal igen, hogy legyen merszük legalább szimbolikusan ellene szavazni, szép csendben kivonulni, vagy legalább tartózkodni – noha már az is gerinctelenséggel lett volna határos – ahelyett, hogy hangosan támogassák, sőt még alá is támasszák a „többség jogát”. Mivel egyikhez sem volt erejük vagy bátorságuk, fel kell tennünk a kérdést, hogy mit kaptak érte cserében. Vagy ha netán titokban megpróbáltak ellenállni, de durván el lettek utasítva, akkor merjék azt ki is mondani, hogy legközelebb olyanokat válasszon a magyarság érdekképviseletre, akik nem rettennek meg Milošević volt hírminiszterének „magaslataitól“.

Negyedszer, felmerül a kérdés, milyen „történelmi csúcsra járatott barátság” az Szerbia és Magyarország között, amelynek leple alatt a szerb hatalom olyan új ünnepet vezet be, amely egyértelműen semmibe veszi a magyar kisebbség nemzeti érzelmeit – vagy esetleg éppen így akarja a maradékot végleges távozásra serkenteni, hogy végre tövisek nélkül virágozhasson Belgrád és Budapest szerelme.

Végezetül, de a legutóbbi kérdés kapcsán arra is rá kell kérdeznünk,

megpróbálta-e vajon Pásztor István megszerezni Orbán Viktor közbenjárását, hogy a nagy államközi barátság szellemében elkerüljék a délvidéki magyarok fájdalmas sebeinek tartományi ünnepnapba burkolt feltépését. Ha igen, mi volt arra Orbán válasza, és ha a szerbiai gazdaságba egyre többet beruházó, tehát vélhetően befolyással, sőt a szerb uniós csatlakozást megakadályozni képes vétójoggal is bíró magyar miniszterelnök netán tett is erre kíséretet, vajon min bukott az el?

Mindezt tudniuk kell a magyar szavazóknak ahhoz, hogy tisztán lássanak – nem utolsósorban az őszi nemzeti tanácsi választások előtt, amikor azt kell majd eldönteniük, hogy a Pásztor-párt kezébe helyezik-e – hamarosan tovább nyirbálandó – nemzeti tanácsi jogaik gyakorlását.

Azért is fontosak mindezek a kérdések, mert ha a hiányzó – de sajnos eleve borítékolható – válaszok rejtik a valóságot (bárcsak ne lenne igazam!), akkor nagyon is világos, hogy ennek a politikának minden nemzetiszalagos cicomája álságos maszlag csupán. Pásztor István és a VMSZ nemcsak letette a (politikai) fegyvert, hanem fel sem vette azt. Helyette pusztán a nemzet porait hinti nemzeti szavazóbázisa szemébe. Ameddig az utóbbi hagyja magát – és amíg marad szülőföldjén élő szavazója.

(Szabad Magyar Szó)