Egy végtelenül cinikus álláspont fölvázolása következik a tavasszal esedékes szerbiai választás bojkottjával kapcsolatban, politikai kiskáté formájában. Tehát semmi kifejtő érvelés, pusztán egy gondolatvázlat, amely nem foglalkozik a célhoz vezető utat szegélyező dilemmákkal, elvi megfontolásokkal, kizárólag az ország (általam vélt) legfontosabb (nemzet)politikai, gazdasági és civilizációs érdekéből indul ki és arra összpontosít, ez pedig Szerbia csatlakozása az Európai Unióhoz. Kezdjük!

Mi az ország legnagyobb megoldatlan politikai problémája, amelynek rendezése nélkül biztosan nem veszik fel az Európai Unióba? (Próbáljunk koncentrálni a kérdésre, és ne kekeckedjünk mindenféle bővítési fáradtsággal, Macron-tervvel meg az EU küszöbön álló szétesésére vonatkozó víziókkal.)

Koszovó ügye.

Mit vár az EU Belgrádtól és Pristinától? (Igen, hivatalosan mit vár, most mellőzzük a találgatásokat, sejtéseket arra nézvést, hogy elismerést, felosztást vagy valami harmadik dolgot követelnek ilyen-olyan uniós/nyugati csinovnyikok négyszemközti megbeszélések alkalmával.)

Egy mindkét félre nézve kötelező érvényű egyezményt.

Van-e akár szemernyi realitása egy olyan egyezmény megszületésének, amelynek értelmében Koszovó területe egészében Szerbia fennhatósága alatt maradhatna?

Nincs.

Vannak-e arra utaló jelek, hogy a jelenlegi hatalom hajlandó volna egy olyan kötelező érvényű egyezményt aláírni, amelyben lemond Koszovó területéről vagy legalább a terület egy részéről?

Vannak.

Ha vannak, melyek ezek a jelek?

A külügyminiszter és az államfő is többször használta az „elhatárolódás” kifejezést. Az államfő többször nyilatkozta: kompromisszumos megoldásra van szükség, és nem jöhet létre olyan egyezmény, amelyben az egyik fél mindent visz, míg a másik mindent elveszít; ebből az következik, hogy az általa képviselt fél hajlandó legalább valamit elveszíteni.

Vannak-e arra utaló jelek, hogy a jelenlegi hatalom készül egy olyan kötelező érvényű egyezményt aláírni, amelyben lemond Koszovó területéről vagy legalább a terület egy részéről?

Vannak.

Ha vannak, melyek ezek a jelek?

Figyelemelterelő hadműveletek, elbizonytalanító és relativizáló kommunikációs sémák egész sorát indította be a hatalom az utóbbi időben: mind erőteljesebb támadások a „belső ellenség”, elsősorban a kritikus újságírók ellen, mini-Schengen, az orosz kémügy kezelése (kirobbantása?); de a legfontosabb jel, hogy hajlandó volt tárgyalásokba kezdeni az ellenzékkel a választási feltételek javításáról, ami arra utal, hogy tart az ellenzéki bojkottól, vagyis attól, hogy egy relatív sikeres bojkott, azaz egy relatív alacsony választási részvétel esetén nem lesz elég erős legitimitása neki ahhoz, hogy Koszovó ügyét rendezze.

Van-e annak realitása, hogy az ellenzék, akár egységes fellépéssel, a bojkott ötletét sutba dobva megdöntse a tavasszal esedékes választáson a Szerb Haladó Párt és a Szerbiai Szocialista Párt alkotta koalíció országos hatalmát?

Rendkívül csekély.

Miért?

Mert a jelenlegi hatalom – az előző választások alkalmával már bizonyította – nem riad vissza nemtelen eszközök bevetésétől a választási kampány és a választások lebonyolítása során, továbbá mert rendkívül redukált médianyilvánosság áll az ellenzék rendelkezésére – vagyis mert „meredeken lejt a pálya”, ahol ennek az eleve harmatgyenge és megosztott ellenzéknek labdába kellene rúgnia.

Mi a helyes ellenzéki döntés ebben a helyzetben: a bojkott vagy a részvétel?

A részvétel.

Miért?

Azért, mert a legfontosabb feladat, ami az országban megoldásra vár, az Koszovó ügyének rendezése. Erre pedig csak egy újonnan megválasztott, erős legitimitással rendelkező, tehát viszonylag magas részvétel mellett megtartott választáson győzedelmeskedő hatalom lesz képes. Ha úgy tetszik (dehogy tetszik, kimondani is rossz!): szükség van az ellenzék parlamenti statisztaszerepére ahhoz, hogy a hatalom megtegye, amit meg kellene tennie: hogy aláírja a kötelező érvényű jogi egyezményt és ezzel lezárja Koszovó ügyét.

Hozhat-e egyáltalán bármiféle politikai hasznot az ellenzéknek a választáson való részvétel?

Hozhat.

Ha hozhat, mifélét?

A köztársasági választásokkal párhuzamosan önkormányzati és tartományi választást is tartanak Szerbiában. Ha az ellenzéki pártok és egyéb szervezetek képesek volnának relatíve széleskörű összefogást produkálni, az szinergikus hatást váltana ki, minek köszönhetően néhány várost és községet megcsíphetnének maguknak. S noha minden szinten listás szavazásra kerül sor, a kampányuk során önkormányzatonként megnevezhetnék a közös polgármesterjelöltjüket, akinek mindenképp egy helyi szinten ismert és hiteles személynek kellene lennie, olyannak, akire rá lehet építeni a lokális kampányt. Hasonlóképp ért el sikert az ellenzék másfél hónapja Magyarországon, valamint a szerbiai ellenzék 1996-ban – mindkét esetben rendkívül hasonló körülmények és erőviszonyok közepette – és a jó szereplés az önkormányzati szinteken egyáltalán nem lebecsülendő kiindulási alap a jövőbeni, országos sikerek szempontjából. Az ellenzéknek el kell tudni fogadni, hogy ez most nem az ő nagy menete lesz. Ez most a móré, akinek kötelezettségei vannak, ezért még nem mehet.

(A cikk nyomtatásban a Családi Kör című hetilapban jelent meg.)