MAJLÁTH Ronald: Ki volt Tito valójában?

A vajdasági magyarság körében 40 évvel Josip Broz halála után is óriási az ismerethiány

04. May 2020

A történelmi események sosem tekinthetők lezártnak azzal, hogy véget értek: a szerepük ennél jóval erősebb, így hosszú távon is meghatározzák egy nép attitűdjét és gondolkodását. Ilyen esemény volt a vajdasági magyarság történetében a ma éppen negyven éve, 1980. május 4-én elhunyt Josip Broz Tito jugoszláv miniszterelnök, majd államfő országlása, ami a jelek szerint sokkal erősebben rányomta bélyegét az itt élők gondolkodására, mint bárhol másutt az egykori délszláv államban.

A valamikori Jugoszlávia utódállamainak történettudománya mostanra általában a helyén kezeli Tito személyét, így a rendszer pozitívumai mellett felsorolják a negatívumokat is, függetlenül attól, hogy az adott országnak származott valamiféle haszna a jugoszláv szocializmusból vagy sem. Sőt, napjainkra több országban is megnyíltak a levéltárak, az elmúlt három évtizedben számos tömegsírt fedeztek fel, sőt még állami bizottságok is alakultak a titói rendszer áldozatainak számbavételére.

Ezzel szemben a vajdasági magyarság körében óriási az ismerethiány, és ezt ma már nem lehet a magyarok kisebbségi sorsának betudni. Ugyanis még a szerb történészek és történelemkönyvek is jóval kritikusabban illetik Titót, mint a magyarok, a szerb állam 2009-ben még külön bizottságot is létrehozott, hogy feltárja az 1944. szeptember 12. után meggyilkolt személyek titkos tömegsírjait. Így ma már a szerb igazságügyi minisztérium honlapján bárki megtekintheti a meggyilkoltak névsorát, akik között nem csak nőket, hanem egészen kis gyerekeket is nagy számban találhatunk.

A vajdasági magyar közfelfogás viszont ma sokkal inkább a boldog békeidőkkel azonosítja a titói évtizedeket, ami természetesen érthető annak fényében, hogy a jugoszláv kommunizmust háború előzte meg, de összeomlása után is véres háborúk következtek. Ez a kép azonban meglehetősen felszínes, ugyanis nem vesz tudomást azokról a történelmi tényekről, amelyeket a tények ismeretében ma már egyetlen épelméjű ember sem tagadna.

Mindenekelőtt azt, hogy a frissen berendezkedő titói rezsim népirtást követett el a magyarság ellen 1944 és 1945 fordulóján. Ma már azt is tudjuk, hogy az áldozatok száma 20 és 45 ezer közé tehető, de a témában publikáló Teleki Júlia szerint akár 50 ezer magyar is áldozatul eshetett a jugoszláv kommunista partizánalakulatok vérengzéseinek. A gyilkosságokat a legtöbbször olyan kegyetlenkedésekkel követték el, amelyre aligha találhatunk jelzőt, de ami még ennél is felkavaróbb: Vajdaságban a mai napig vannak feltáratlan tömegsírok, amelyek a meggyilkolt magyarok tetemeit rejtik.

Ugyancsak kevesen ismerik a kommunista rendszer által toborzott Petőfi-brigád valós történetét, amelyet szinte fegyvertelenül küldtek a szlavóniai csatatérre a háború végén. A szocializmus évtizedeiben minderről természetesen egy szót sem lehetett hallani (vagy ha igen, azt is súlyosan elferdítve), csak a túlélők elbeszéléseiből tudhattuk meg, hogyan született meg ez a rendszer. Ahogy arról is kevesen tudnak ma, hogy a második világháború után számos magyart ítélt el a diktatúra, a Magyar Szó első főszerkesztőjét, Kek Zsigmondot egyenesen a Goli otok-i munkatáborba hurcolták.

Ám napjainkban ez a hallgatás mintha továbbra is folytatódna, ami egyenes következménye annak a történelmi traumának, amelyet a magyarság a szocializmus összeomlása után is kibeszéletlenül hagyott.

Meglepően kevesen vannak tisztában azzal a ténnyel is, hogy Tito 1956-ban elárulta a magyar forradalmat. Habár a magyarországi események nem részei a szerb történelemoktatásnak, ma már bárki utánanézhet az interneten annak, hogy a jugoszláv kommunista vezető kezdetben még szimpatizált a magyar forradalommal, mert abban bízott, hogy ezzel újabb ország csatlakozik ahhoz a táborhoz, amely nem Moszkva bábáskodása mellett követi a kommunista utat (Jugoszlávia már 1948-ban szakított a Szovjetunióval). Októberben Tito még az új magyar kommunista vezetést is üdvözölte, azonban lassan mégis átállt a szovjetek oldalára, miután novemberben egyeztetett Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkárral. Amikor november 4-én megindultak a szovjet tankok, hogy letörjék a magyar forradalmat, a kommunista vezetők Jugoszlávia budapesti követségére menekültek, ahol Tito üzenete várta őket, hogy ismerjék el a Kádár-kormányt. A történet folytatása ismert: ugyan a jugoszláv vezetés írásos garanciát kapott Kádáréktól, hogy Nagy Imrét és társait nem fogják felelősségre vonni, Nagyot és társait a követségről való távozásuk után azonnal elfogták és elhurcolták a szovjet fegyveres erők.

És végül, ma már csak nagyon kevesek emlékezetében él a titói kommunizmus diktatórikus, represszív jellege. Ahogy azt már az ötvenes években megfogalmazta Tito nagy kritikusa, Milovan Đilas Az új osztály című könyvében, a jugoszláv kommunisták szovjet elvtársaikhoz hasonlóan csupán egy új osztályra cserélték le a burzsoáziát, ez az új nómenklatúra – amely a pártfunkcionáriusokból és a bürokráciából állt – ráadásul sokkal kizsákmányolóbb lett, mint az elődje (Đilas Titóról írt könyvében hosszasan részletezi, miféle luxusban élt egykori harcostársa a háború után).

Legalább ennyire fontos, hogy bár egy idő után Vajdaságban hivatalos nyelv lett a magyar, közösségi politikai jogokról szó sem lehetett. Így még a legapróbb nemzeti önszervezési kísérleteket is gyanúval kezelte a rendszer, amelyekre természetesen azonnal lecsaptak, ha abban valamiféle közösségi vonzerőt láttak. Így sikerült a vajdasági magyar gondolkodókat és művészeket rávenni az öncenzúrára, ami ugyan a többi kommunista országban sem volt ritka jelenség, de Jugoszláviában ez úgy történt, hogy mindez idő alatt az ország a Nyugat szimpátiáját élvezte.

E tényezők – vagyis a magyarokkal szembeni genocídium feldolgozatlansága, a magyar társadalom elárulása, illetve a magyar kultúra elsorvasztása – együttesen jelentik a titói örökséget a magyarok számára, ezek vezettek oda, hogy a vajdasági magyarság hosszú időre kohéziós erő nélkül maradt, szilánkjaira esett szét, amit sajnos mostanra sem sikerült orvosolni.

A szerb-magyar megbékélés ennek szükséges, de nem elégséges feltétele volt – a főszerep innentől az oktatásé, amely végre megtanítja Vajdaságban is, ki volt valójában Tito.


Majláth Ronald
(Autonómia)
Karikatúra
STUPS: Izborna mašina
KERESÉS AZ ARCHÍVUMBAN
Dátum szerinti keresés
Rovatok szerinti keresés
Google-keresés