Ma, száz évvel a trianoni békediktátum aláírása után rengeteg cikk és elemzés szól arról, hogy mi vezetett a történelmi Magyarország feldarabolásához, és milyen messze ható következményei lettek ennek az eseménynek, amelyek ma is érezhetők. Kiterjedt és alapos kutatások tárgya így a határon túli magyarok helyzete, aminek kapcsán a legtöbbször a szomszédos országok jogállami viszonyait és nemzetiségi politikáját elemezzük, melyek nagyon sok esetben – főleg Ukrajnában – még nagyon sok kívánnivalót hagynak maguk után. Ám a trianoni tragédia utóhatásainak elemzésekor sokszor éppen arról feledkezünk meg, ami a legkevésbé sem külső erők eredménye. Ez pedig az, hogy a mai napig rengetegen élnek Magyarországon, akiknek kifejezett politikai érdeke, hogy a határon túli magyarok ne érezhessék még véletlenül sem azt, hogy nekik is van anyaországuk.

Akik a kilencvenes évek elején költöztek át Jugoszláviából vagy Romániából Magyarországra, pontosan tudják, miről van szó. Ez volt ugyanis az az időszak, amikor éppen azok a határon túli magyarok kapták meg a „jugó”, „szerb” vagy „román” jelzőt, akik a legnagyobb várakozással költöztek át anyaországukba, miután egykori otthonuk rossz mostohának bizonyult. Azt gondolták akkor, hogy Magyarországon minden más lesz. Ám sokaknak bizony keserűen csalódniuk kellett a kádári jólétből kizuhant magyarok vendégszeretetében. Így nehezítették meg több tízezer határon túli magyarnak a beilleszkedését azok, akiknek a kádári szocialista népnevelés nyomán semmiféle információjuk nem volt arról, hogy a határon túli országokban is élnek magyarok, akik nem önszántukból költöztek át oda. És pontosan ez az, amit ma egyetlen német, szerb, vagy bármilyen nemzet fia sem hinne el.

Ahogy Németországban mindig is elképzelhetetlen volt, hogy egy Vajdaságból kitelepített svábot „szerbezzenek”, úgy a mai Szerbiában is teljesen elképzelhetetlen lenne, hogy egy Koszovóból elűzött szerbet „siptározzanak”. Nem úgy Magyarországon, ahol a vajdasági és erdélyi magyarok „jugózása” és „románozása” teljesen természetes volt a kilencvenes években.

De az is az igazsághoz tartozik, hogy a határmenti magyarországi településeken jóval szolidárisabb volt a lakosság a határon túli testvéreikkel, így köttetett rengeteg barátság éppen a legvészterhesebb időkben. Másoknak viszont el kellett fogadni a tényt, hogy egyetlen ország sem tökéletes.

Ebből a keserű leckéből kapott aztán egy ízelítőt a határon túloldalán maradt magyarság is 2004. december 5-én, amikor a nem Magyarországon élő, nem magyar állampolgárok kedvezményes honosítását lehetővé tévő törvényről szóló ügydöntő népszavazás eredménytelenül végződött. Hiába voksolt ugyanis a szavazók 51,57 százaléka igennel, a megjelentek száma csupán 37,49 százalék lett, így sem az igen, sem a nem szavazatok aránya nem érte el az érvényességhez szükséges 25 százalékot. Akkoriban sokan elsősorban a Magyar Szocialista Pártot, a Szabad Demokraták Szövetségét, illetve személyesen Gyurcsány Ferenc miniszterelnököt tették felelőssé a tragikus végeredményért, a határon túl azonban az igazi fájdalmat az jelentette, hogy alig több mint másfél millióan vettük a fáradságot, hogy elmenjünk voksolni és igennel szavazzunk. És valóban, mikor a népszavazást követően a határon túli magyarok szomorúan kérdezték tőlünk, miért kevésbé magyarok ők, sokszor a lelki békéjük érdekében adósak maradtunk nekik az igazsággal. Nevezetesen azzal, hogy a gyurcsányi kettős állampolgárság-ellenes kampány bizony termékeny talajra hullott akkoriban, így az irigység erősebbnek bizonyult a szolidaritásnál.

És bár a 2010-ben elfogadott kedvezményes honosításról szóló törvény – melynek értelmében egyedi kérelemre kedvezményesen honosítható az a nem magyar állampolgár, akinek a felmenője magyar állampolgár volt, vagy valószínűsíti magyarországi származását, és magyar nyelvtudását igazolja – mostanra nagyban feledtette a korábbi sebeket, sajnos a mai napig vannak olyan elemek, akik előszeretettel csatornázzák be legirigyebb honfitársaink gyűlöletét politikai erőműveikbe. Aki ismeri az elsősorban a Demokratikus Koalícióhoz köthető facebookos csoportokat, az pontosan tudja, milyen gyakran célpontjai a határon túli magyarok az ilyen kis gyűlöletközösségek tagjainak. Az ő leggyakoribb fájdalmuk természetesen a határon túliak anyagi támogatásához köthető, amelyet egymás között egyenesen a magyarországi szegénység legfőbb okának tartanak. Mindezek után nem meglepő, hogy ezek a honfitársaink – mert bizony, ők is magyarok – elvennék a határon túli magyarok állampolgárságát. Gyurcsány pártja 2017 októberében még aláírásgyűjtést is indított azért, hogy a határon túli magyarok ne vehessenek részt a választáson. És csakugyan: az a talaj, amire 2004-ben hullottak a gyűlöletmagvak, nem változott sokat.

Egy 2018-as felmérésben a megkérdezetteknek mindössze az egyötöde értett egyet azzal, hogy a határon túl élők is voksolhatnak a parlamenti választáson, ám ennél is elkeserítőbb, hogy a megkérdezettek 40 százaléka el is vette volna a határon túli magyarok szavazati jogát, sőt egynegyedük még az állampolgárságtól is megfosztotta volna a 2010 óta honosított embereket!

De hogy a helyzet még ennél is rosszabb legyen, ezek a politikai körök továbbra is előszeretettel szórnak sót a Trianon által ejtett sebekbe. Teszik mindezt úgy, hogy a leghalványabb esélyük sincs egy választási győzelemre, így pedig tulajdonképpen nincs is mit veszteniük: ez a kis gyűlölködő, irigy tömeg éppen elég ahhoz, hogy ez a párt átlépje a választási küszöböt.

Ilyen módon fordul elő az az abszurd helyzet, hogy ma, száz évvel Trianon után már nem a szerb, román, ukrán vagy szlovák nacionalistáktól kell félteni a határon túli magyarokat, hanem azoktól a magyaroktól, akik a közösségi hálókon puszta kedvtelésből provokálják a határon túli magyarokat. Pedig ha olvasták volna az általános iskolai történelemkönyvüket, akkor tudnák, hogy az első világháború után csak hajszálon múlt, hogy nem kerültek ők is idegen országba.

(Autonómia)