„Vannak, akiket megdöbbent egy utcai zavargás néhány áldozata, de érintetlenül hagy százezer ember tengődő, lassú ínség-pusztulása. Ifjú intellektuelek, ne kövessétek ezeket. Tanuljátok meg jól, hová kell irányítani felháborodástokat. Drága fegyver, bűnt követ el, aki helytelenül és felületesen használja. Ifjú intellektuelek, legyetek igazságosak: ne mérjetek egyenlő mértékkel!”

Bálint György: Intelmek kezdő felháborodókhoz

Mit tehet a kezdő felháborodó, ha vajdasági magyar? Kire, mire zúdítsa a bírálatok özönét és kit, mit kíméljen meg tőle? Keressen-e magának támogatókat, ki legyen a közönsége? És mindenekelőtt: milyen távlati célokat tűzzön maga elé?

Csörgősipkát nyomni a hatalmasok fejébe, hogy minél nagyobb hangzavart csapjanak, ha gyanús mozdulatot tennének – ez a Második Nyilvánosság egyik módszere. A világhálós tanulmányok többek között ezt, a civil kontrollt értik sousveillance alatt: immár nem az állami intézmények, a fent levők felügyelik a polgárokat, hanem a polgárok figyelik kitartóan az őket kormányzókat. Így akik eddig a mindennapokban a hatalom tárgyai, elszenvedői voltak csupán, váratlanul a hatalom alanyaivá lehetnek az ötödik hatalmi ágban, az internetes nyilvánosságban. Részvételi web 2.0, cybertariátus, digitális aktivizmus, elektronikus disszidensek, online honpolgárság… akármint is írjuk le, mindez sokkal több a puszta „néma lájkok” közegénél.

A MNY-szerkesztőség nem hívott senkit az utcára (legfeljebb blöffölt vele), de tudatra ébresztett, és ez nem kevés.

A MNY nem csak a nevettetés és a gúny eszközével él, gyakran bámulatos retorikai tűzijátékok közepette, hanem ellenkező irányú csavarokra is képes, olykor éppen óvatos, körültekintő fellépésével lepi meg híveit. Néha Saul Alinsky lázadási szabályaival összhangban úgy vélekedik, hogy „a nevetségessé tevés az ember leghatásosabb fegyvere”, máskor pontosan a diplomatikus attitűdjével hökkent meg. Kritikai tevékenysége ezzel is nomád természetű: amikor végre megállapodni látszanék, kicsúszik a beskatulyázódás kényszere alól. Ma, amikor a fekete-fehér, bináris logikának megfelelően ide vagy amoda kell tartozni, a MNY-nek vigyáznia kell a színskála árnyalataira. Miként is létezne sokszínűség, véleménypluralizmus, ha csupán az egyik vagy a másik nyájszellem érvenyesülhetne?

Egy évvel ezelőtt, 2014. november 25-én jelent meg a szerkesztőség első posztja a Facebookon (s rögvest feltűnt a bárány erőteljes metaforája is), amely ezekkel a mondatokkal nyitott:

„Ha erre az oldalra kattintottál, annak oka van. Vagy magadtól keresed e fórumot, vagy más valaki tartotta fontosnak, hogy közénk invitáljon.

Oldalunk létrejöttének oka a felháborodás! Sokunknak már régóta elege van az itteni közéletből, de a pohár csak most telt be igazán!”

Két nappal később pedig így fogalmaztak:

„Még ha vannak is követőink között élesebb véleményt megformálók, kijelentjük, hogy a kezdeményezésünk nem egy párt, egy testület vagy egy személy ellen szól.”

Sorsszerű volt-e, hogy a MNY a Népszínház ügyére összpontosító single-issue kezdeményezésből kiterjedtebb kritikai tereppé váljék? Valószínűleg igen.

A szerkesztőség tagjainak azt is látniuk kellett, hogy „független” értelmiségünk milyen kevéssé hatékony, hogy milyen mértékben rosszul informált, hányszor csupán pozőrködik a „kritikai” magatartásával és kulturális elitizmusával. A függetlennek mondott értelmiségihez képest „A MÁSODIK NYILVÁNOSSÁG TI VAGYTOK!” jelszava fényévekkel demokratikusabb, részvételibb. A szerkesztőségnek olykor harcot kell vívnia önnön kommentariátusával is, máskor viszont belőle táplálkozik. Egyszerűen nem elefántcsont-toronyban él.

A MNY a látszat ellenére nem nemzedéki kezdeményezés. Az általa bíráltak között vannak fiatalok is, ahogyan az általa megbecsültek között is vannak idősebbek. Mindazonáltal valamiféle általános nemzedéki elégedetlenség és felelősségtudat is kifejeződik benne. Azon fiatalok felháborodása, akik egyre inkább azt tapasztalják, hogy a jövőnek nincs jövője, legalábbis nem a vajdasági magyar közösségen belül. Ennyiben

ha a MNY nem létezne, ki kellene találni. Vitathatatlan, hogy az elmúlt tizenöt évben nem volt vajdasági magyar társadalomkritikai kezdeményezés, amely többet tett volna le az asztalra.

És ha valaki nem értené, milyen rendkívüli erőfeszítést jelent napról napra posztolni közösségi dolgainkról, próbálja meg két héten át művelni azt, amit Stephen Bozhen / Bózsó István, Gyulai Zsolt, Pressburger Csaba, Vanger László és Vataščin Péter tesz immár egy éve. Boldog születésnapot a kollektívának!

Ám éppen a MNY-vel nem lenne összhangban, ha a születésnapi köszöntő mellől elmaradnának a kritikai kérdésfelvetések. Következzenek hát három pontban.

1. A világháló szerepe kétértelmű: új életet lehelhet a nyilvánosságba, ám tönkre is teheti. Az elmúlt évek a vajdasági magyar közbeszéd rendkívüli eldurvulását hozták magukkal, elsősorban pontosan annak következtében, hogy alapvető kérdéseink megtárgyalása immár jelentős mértékben a világhálón zajlik. A naiv hiedelmeket előszeretettel terjesztő világhálós folklór, a szervezett troll- és botseregek, az anonim karaktergyilkossági kísérletek és a műbalhékat műbalhékra halmozó közleménygyártók járultak hozzá ahhoz, hogy még kevésbé tudjuk megbeszélni igazán lényeges közös dolgainkat. A Facebook különösen veszedelmes ebből a szempontból. A privát szféra és a nyilvánosság között ingadozó felületként arra ösztönözhet, hogy a társadalomkritikus, valóban tartalmi jellegű politikai bírálat helyett személyek lejáratásával foglalkozzon, az olcsó örömökre is áhítozó kommentariátus legnagyobb örömére. Másrészt

a mérték elvesztésének veszélye fenyeget: hogy a közönség ingerküszöbét elérje a posztjaival, a világhálós aktivista hiszterizáló-alarmista megközelítésre kényszerülhet, a jelenségek aránytalan, kevéssé méltányos tálalására – ráadásul így a fontos, tágabb szempontokat igénylő kérdéseknek nem jut tér.

Sokan felrótták már a MNY-nek, hogy nem teljesen vétlen a fentebbiek egyikében-másikában. Így Šabić Norbert májusban egy kevés figyelemben részesült cikkben írta meg a kifogásait: „…néha sokallom a rengeteg negatív hangvételű cikket, néha a rosszindulatú véleményeket, néha pedig épp az általánosításokból vagy a személyeskedésekből lesz elegem. Kicsit olyan ez, mintha állandóan politikusaink következő rossz lépésére várnánk, hogy aztán kioszthassuk nekik könyörtelen véleményünket. … mindig bennem van az az érzés, mi van, ha átesünk a ló túloldalára, és leegyszerűsítjük a közösségi életet a politika állandó kritizálására. … nem vagyok benne biztos, hogy a sötétség jó termőföld a konstruktív ötletek számára, s ez a legnagyobb kritikám az oldallal szemben. … Igen, kell ezekről a problémákról beszélni, de erre nem elég, ha csak összegyűjtjük és kiteregetjük a VMSZ piszkos szennyesét egy helyen, mert addig a Második Nyilvánosság nem lesz több egy politikai szennyeskosárnál. Lehet, vannak, akik úgy gondolják, ez is elegendő az elemi változáshoz. Az emberek többsége viszont nem valami ellen megy ki tüntetni az utcára, hanem valamilyen cél érdekében. Ezért gondolom azt, hogy a jövő kihívása megfogalmazni azokat a közös célokat és értékeket, amelyek mellett elkötelezetten tud tovább tevékenykedni ez a közösségi oldal.”

Kétségtelen, hogy a MNY sokban fejlődött a kezdetekhez képest. Így például a szerkesztőség tagjai problémacentrikus cikkek sorával álltak elő a Családi Körben vagy az Autonomija.info magyar oldalán, s ezzel a virtuális folyamban hamar eltűnő posztok mellett sikerült távlatosabban megnyilvánulniuk. De elégedettek lehetünk-e a konkrét ellenjavaslatok, az építő gondolatok arányával?

2. A MNY nomád kritikai tevékenysége azt jelenti, hogy ellenáll a beskatulyázódásnak. Ha szükségét látta, a Magyar Nemzeti Tanács előző vezetőségével kapcsolatban is szókimondó volt, majd később a Magyar Mozgalom alakulásakor úgy nyilatkozott, hogy a kezdeményezés „alapító tagjai között számos olyan politikus és más, fontos pozíciót betöltő vagy betöltött személy van, aki az elmúlt évek, sőt évtizedek során tevőlegesen vagy passzívan hozzájárult a vajdasági magyar közösség szempontjából tévesnek, károsnak vagy kifejezetten rossznak bizonyult döntések meghozatalához. E tettek fölött nem tudunk szemet hunyni.” Más szóval: nem ragaszkodik minden áron a “Keep your message consistent“ mantrájához.

Az alapvető kérdések e tekintetben ugyanazok, mint augusztus végén, szeptember elején. Vajon mindössze régóta tartó klikkharcok alakulnak át politikai pluralizmussá? Vajon felülről vagy alulról jövő megújulást látunk majd? Vajon autentikus újjáéledésnek vagyunk a szemtanúi, vagy az elitek politikai és gazdasági tőkéje újratermelési kísérletének?

Akármint is alakul a tavasz vajdasági magyar szempontból, a MNY önnön lényegét vesztené el, ha lenne olyan politikai vagy gazdasági elit, amelytől nem tartaná a kellő, kritikai távolságot.

Vajon milyen utat választ majd a jövőben?

3. A vajdasági magyarság a kései eurokapitalizmus kelet-európai peremvidékének része, és osztozik a térség alapvető nehézségeiben.

Igazán meghatározó gondjaink nem az Ago Mamužić utcából erednek, azaz megoldhatatlanok az etnikai mikroverzumunkon belül.

Akármilyenre sikeredik az észak-bácskai politikai középosztály belharcának kimenetele, csakugyan rendszerszintű változásokat biztosan nem hozhat.

A MNY-nek ezért felróható, hogy még a VMSZ-nek a kulturális-perszonális önkormányzatiságunkon túlnyúló (belgrádi, illetve vajdasági) tevékenységére is kevéssé tudott kitérni, a vajdasági magyarságon túlmutató problémák pedig (a menekültválságot kivéve) végképp minimális figyelemben részesültek.

Csak a belterjes bajaink megtárgyalására lenne igény? Pedig a MNY-ben talán megvan a potenciál ahhoz, hogy változtasson magán a látószögön is. Azaz, hogy ne pusztán másként szóljon a politikai elitek szokványos témáiról. Hanem egészen más, kevéssé vagy egyáltalán nem észlelt témákról – és másokról is, azokról, akik nem részesülnek rivaldafényben (és talán internetes hozzáférésük sem lesz soha). Hiszen a vajdasági magyarságnak nem „jobb elit” kell, hanem elsősorban offline, hús-vér szociális fordulat.

(Autonómia)