Hagyjuk a magyarországi választásokat, a legyűrt ellenzék temetkezőhelyét. Nem érdemes túl sokáig halászni a választások zavarosában, gondolkodni kellene.

Még a félelemre való hivatkozás sem világít meg mindent. Hiszen a félelem irányítása nélkül nem is lehet uralkodni. Az uralmon lévők sajátja amúgy is a gőg, és a hatalomnak fenn kell tartania a félelem okait annak érdekében, hogy uralkodjon – ezt még Spinoza írta, aki azt latolgatta, hogy mennyi félelem gerjesztése kell a hatalom fenntartásához. De ezt tudnunk kellene, hiszen már több mint három évszázaddal ezelőtt íródott. Ráadásul nemrégiben egy sztárszociológus, Zygmunt Bauman azt találta mondani, hogy a jelenlegi államok nem is nagyon foglalkoznak mással, mint az állampolgárok elrettentésével.

Arra figyeljünk, ami meghaladja a rövid távot, és szélesebb összefüggéseket villant fel. Szembeszökő ugyanis, hogy a magyarországi állapotok értelmezései milyen sokszor félrevezetnek, a makulátlannak és elmésnek hitt nyugat-európai sajtó esetében is. Miért ilyen sok a félrebeszélés Orbán Viktor kapcsán? És honnan a személyét illető lenyűgözöttség – ne feledjük: még a gyűlölet is a lenyűgözöttség egyik formája.

Példának okáért az amerikai gyökerekkel bíró, ám az európai politikai és gazdasági forgatagot is élénken taglaló Politico, a magyarországi választások előtt, egy közép-kelet európai körkép megrajzolásának az igényével lépett fel. És úgy vélte a mélyenszántó cikk írója, hogy Európa ezen régiójában megtalálta a végső magyarázat alapját, amely minden homályt eloszlat, miszerint Orbán és Kaczyński, és egyáltalán az európai belső lázadók, lennének az új kommunisták. A cikkben megszólalt még egy önmagát konzervatívnak nevező magyar közgazdász is, aki arra volt hivatott, hogy alátámassza a tézist: lám, lám, az Orbán-féle retorika gátlástalanul pereli vissza a régi kommunista elképzelést, jelesül a munka társadalmának nagyszerűségét, amelyben minden a szorgalmas munka felől mérettetik meg.

Ám az a feltételezés, hogy Orbán Viktor, akár saját retorikája ellenében is, de visszacsempészte a kommunizmus munkaközpontú gondolkodását, mégiscsak sekélyes gondolkodásra vall. Illene tudni, ha már valaki cikket akar írni, vagy éppen véleményt akar formálni idevágó kérdésekről, hogy a kommunizmus éppenséggel a munka megszüntetésén, a munka társadalmának lebírásán fáradozott, legalábbis értékelhető pillanataiban.

Az ora et labora, azaz az „imádkozz és dolgozz” bencés szólamát idéző Orbánt új kommunistának nevezni egyszerűen badarság, és a lehető legtávolabbra vezet bennünket a lényegtől: a magyar miniszterelnök, aki minden bizonnyal stratégaként, ideológusként és nem ügyintézőként kíván bevonulni a történelemkönyvekbe, a vérbő antikommunizmus nélkül teljesen érthetetlen lenne.

Ideológiai jellegű fellépése nemcsak azért irritálja a Lajtától nyugatra működő politikusokat, mert hangsúlyozott illiberalizmusával kihívja a napnyugati önértelmezést, és állandóan bökdösi a politika nyugati szereplőit, hogy enerváltságuk okán nem tudnak folytonosságot biztosítani Európának, hanem azért is, mert közép-kelet-európai létére ideologizál, és nem az ezerszer kipróbált mintákat követi. Azt hangoztatni, hogy ő, mármint Orbán, jobban érti az európaiakat, mint azok önmagukat, hogy európaibb, mint ők, valóban provokáló erejű. Mások az elvárások a közép- és kelet-európai politikusokkal szemben az effajta fellépéshez képest, nevezetesen, hogy lándzsát törjenek a magasra srófolt nyugati eszmék mellett, és kiálljanak amellett, amit a Nyugat sajátjának hisz, nevezetesen a kapitalizmus, a liberalizmus és a demokrácia harmóniája mellett.

A TÉNYLEGES HATALOM NEM „BRÜSSZEL”; SOROS FELNAGYÍTÁSA FÉLREVEZETŐ

Ám Orbán fellépése nagyon is európai gyökerekből fakad. Ideológiája nem a konzervativizmust hívja vissza, hanem afféle posztmodern patchworkot képez, valójában a már létező elemek egy sajátos kombinációja. Ez a fellépés a neoliberális kapitalizmus félperifériás magyarországi változatának szemszögéből magyarázható, valójában annak a ténynek a kifejeződése, hogy az orbáni politika a későkapitalizmus uszályában képzelendő el: ellenfelei, kétségbeesett bírálói eltévednek a maguk által keltett ködben, amikor képtelennek bizonyulnak ezt felfogni.

Több mint tünetértékű, hogy a 2010 után felívelő új Orbán-éra a neoliberalizmus egyik atyjaként számon tartott, antikommunista amerikai elnök, Ronald Reagan tiszteletére felállított szobor felavatásával veszi kezdetét, méghozzá a budapesti Szabadság téren. Ez sok mindent kifejez.

Mindeközben ellentmondások is vegyülnek az említett gesztusba: igaz, hogy egy radikális antikommunista, a Szovjetunióval is leszámoló politikus, Reagan személye kerül itt piedesztálra, ám ugyanezen amerikai elnök ténykedéséhez hozzátartozik azon pénzügyi fékek fellazítása is, amely lehetővé teszi az olyan találékony szereplők felfelé törekvő pályáját, mint a mostanság diabolizált Soros György – aki a nyitott társadalom gondolatát illetően valóban rendelkezik ideológiai-politikai ambíciókkal.

Igen, azt a tényt, hogy a civil társadalom szereplője politikát is gyakorol, beleavatkozik a politika folyamataiba, egy a liberalizmus mellett hitet tevő embernek nehéz elfogadnia. Számára ez maga a határátlépés. De ez a liberalizmus illúziója, hiszen azt előlegezi, hogy a politika és a gazdaság, a civil társadalom és az állam gondosan elválaszthatók egymástól. A kapitalizmus ugyanis kíméletlenül felülírja a liberalizmus ezen hitét.

Csakhogy Soros személyének különös kiemelése félrevezető. Mintha akadna a tőkés világnak olyan szereplője, amely nem befolyásolja a politika alakulását! Mintha a Sorosnál nagyságrendekkel potensebb, a világba rendszeresen beleröhögő tőkés-mogul, Warren Buffett, aki rendre-módra elszórakozik azon, hogy a titkárnője több adót fizet, mint ő, nem irányítaná a politikát! Mintha az európai ipari tőkések egyesülete, amelynek lobbikapacitása az egeket verdesi, hiszen ők még azelőtt formálják a döntéseket, mielőtt a Bizottság elé kerülne, nem hatna perdöntő módon arra, hogy hogyan alakul a migránsok dinamikája!

Brüsszel? A brüsszeli bürokraták hatalma? Nem. A komolyabb szakirodalom amúgy is már régen darabokra szaggatta a „brüsszeli” bürokrata ethoszt, néha bizony keményebben és mélyebben, mint azt Orbán bármelyik követője teszi. „Demokratikus deficit”, ez amolyan bejáródott fogalom „Brüsszel” kapcsán. Igaz, ezek az írások nem a liberalizmus többletét kárhoztatják, mint Orbán, hanem a demokrácia hiányát panaszolják, ami mégsem ugyanaz. Ám, rögzítsük, hogy

a tényleges hatalom helye nem ott van, vagyis nem „Brüsszelben”. És Sorost szertartásszerűen spekulánsként aposztrofálni – igazolhatatlan dolog.

Mert ugyan lehetnek gondjaink az elburjánzó pénzügyi spekuláció negatív fejleményeit illetően, a válság kapcsán tényleg sokan értekeztek erről. Csakhogy ezen tevékenység különös kiterjedéséhez, ismétlem, a Fidesz által istenített Reagan tevékenyen hozzájárult. Nem beszélve arról, hogy az, aki a spekulációt mint torzulatot óhajtja kiiktatni, és naphosszat a spekulációt szidja mint pazarló-terméketlen tevékenységet, magával a kapitalizmussal perlekedik. Aki a kapitalizmust választotta, és aki a kapitalizmus áldásaiban reménykedik, az igent mond a spekulánsokra is.

ORBÁN NEM ANOMÁLIA, HANEM KORJELENSÉG

És ott van még az a másik vonatkozás is, amellyel sokáig nem tudtak mit kezdeni azok az elemzők, akik nekiveselkedtek a neoliberalizmus értelmezésének: hogyan lehetséges egybehangolni a minden dolog-áru töretlen mozgását hirdető neoliberális alapgondolatot azzal a neokonzervativizmussal, amely az említett reagani fellépésnek a tartozékát jelentette? Hogyan lehetséges egyszerre hirdetni a fékevesztett piac háboríthatatlan mozgását dicsőítő beállítottságot és a fundamentális evangéliumi értékvonzatokat? Nem lehetséges.

És mégis. Tudniillik a kapitalizmus sokat dicsért innovativitásához igencsak hozzátartozik az a tény is, hogy képes keretet biztosítani széttartó/szétrajzó tendenciáknak is, érvényre juttatva ezzel a viszonylagosítás legvadabb válfajait is. Orbán örökli, átveszi a neoliberalizmus ezen kiélezett ellentmondását, és átgyúrva ezeket, magyar talajból fakadó válaszokat kínál. Innen ered hatalomtechnikája, amely egymásnak ellentmondó elemeket olvaszt egybe.

A neoliberális kapitalizmus, és a nemzeti közvetítettségek rendszerének orbáni összepárosítása nem elhajlás, hanem illeszkedés a szélesebb körű tendenciák sorozatába, magyar–közép-európai körítéssel.

Akkor lenne anomália, ha elhinnénk azt, amit ideológusok, értelmezők hada állít Magyarországon, mármint hogy a fő konfliktus a globális erők és a lokális, nemzethű alanyok között húzódik. Mintha a globalizáció nem a nemzeti keretek közvetítésével érkezne Magyarországra vagy más országokba! Mintha a globalizáció és a nemzeti keretek között árkokat lehetne ásni!

Továbbá tragikomikusnak bizonyul, amikor Orbánt a nyugati sajtó populistának nevezi, ez csak része a fogalmi káosznak: régebben Orbánt a neoliberális tekintélyelvűség dinamikájába próbáltam besorolni, arra gondolván, hogy személyét a válság kirobbanása utáni korszak különféle fegyelmező tendenciáihoz lehet kapcsolni.[1] Mert, például, rendszere neoliberalizmusának számlájára írható a csillapított, ám búvópatakként újra és újra előtörő magyar egyenlőtlenség, vagy az egyenlőtlenséget generáló egykulcsos adó, vagy, ha más területre lépünk át, a nincsteleneket-vagyontalanokat megvető retorika, amelynek alkalomadtán durva módon adtak hangot a rezsim meghatározó szereplői. Amúgy ezzel a gyúanyaggal a botorkáló ellenzék semmit sem tudott kezdeni. Aztán az érvényre juttatott közmunkaprogram még véletlenül sem jelent újdonságot, régi gazdaságpolitikai eszköz ez, a leglátványosabban a múlt század harmincas és negyvenes éveiben vetették be megmentő mechanizmus gyanánt a világválság keretein belül. Ma nem utolsósorban célzott eszköz arra vonatkozóan, hogy megfegyelmezze azokat, akik a neoliberális fejlemények okán peremre kerülnek.

AKÁRMIT TESZ EURÓPA, AZ ROSSZUL SÜL EL

Nincs Orbán/Fidesz a magyar történelem nélkül. A 2010 után kikerekedő nemzeti politika bőségesen kamatoztatja a magyarok negatív történelmi tapasztalatából eredő érzületet, a feltorlódott neheztelést a Nyugatra, hogy cserbenhagyta a magyarokat, mint pl. 1848-ban és 1956-ban, vagy megalázta őket, mint 1919-ben. A szabadságharcos-jelentéseket forgató, rettenthetetlen Orbán képe, aki karizmával rendelkező karmesterként a Kossuth-nótát éneklő fideszeseket és az ünneplő tömeget vezényli, és egyúttal felidézi a harcos múltat, innen adódik. Valójában, a nemzeti lényeg/szenvedés/szuverenitáskeresés nevében bolygatta meg a hatalom megosztásának liberális elvét, valamint erősítette fel a politika azon értelmezését, amely a Mi és az Ők, a barát és az ellenség erős szétválasztásán alapul. Ráadásul a 2008-as általános válság utáni átalakuló helyzetben, amely véget vetett a külföldi adósság által gerjesztett fejlődési képletnek, valamint leterítette azt a modellt, amelybe Gyurcsány minden porcikájával kapaszkodott, Orbán megszervezi a nemzeti fogantatású nagytőkét, és újfajta hegemóniát hoz létre. Egyúttal maximális lojalitást követel: csak így lehetséges. A politikai lojalitás persze a rendszer alapelve.

Az a kitétel, hogy Orbán opponáló illiberális politikájával valójában Európát védi, hogy Magyarország őrhely, mégsem puszta szólam egy egyébként csupán tízmilliós ország miniszterelnökének részéről. Orbán európacentrizmusa nagyon is európai tőről fakad: a miniszterelnök európázása valójában érintkezik ellenzéke európázásával, noha persze az irányulások másfajta indítékokkal jutnak érvényre. (Orbán kvázi-ellenzéke naiv módon abban reménykedik, hogy az európaiak, mint a liberális demokrácia igazi képviselői, majd kikaparják helyettük a gesztenyét: várhatnak ítéletnapig.) Aki újraolvassa mondjuk Charles de Gaulle 1959-es, sokat inkriminált beszédét a franciák és az arabok viszonylatáról, felismer egyes orbáni fordulatokat. Nem is véletlen a hangoztatott nagy tisztelet az egykori francia elnök iránt. Ráadásul aki továbbmegy és útirányt váltva kiköt a néhai baloldalnál, mondjuk a brit laburistáknál, akik 1948-ban megszólaltak migráns-ügyben, azt figyelheti meg igencsak gyorsan, hogy rímelnek az érvek.

Orbán fellépésének kontextusa az az Európa, amely tétova módon próbálta összeegyeztetni a kapitalizmus folyamatait valamifajta bizonytalan humanizmussal, majd megrettenve attól, hogy az áruk bőségére támaszkodó európai-nyugati életforma mégsem asszimilálja azokat, akik odaátról jönnek, bejelentette a multikulturalizmus végét.

Értsd ezt, ahogy akarod, azaz ezzel az értelmezések tömkelege nyílt meg.  Lehet azt hinni, hogy az önértelmezés szilárdsága, mármint a liberális demokrácia intézményei kezeskednek azért, hogy a dolgok bár nem eszményi, ám mégiscsak tűrhető módon alakulnak. Ám azt is lehet képzelni, hogy az asszimilációs erejének csődjét látva, Európa kénytelen-kelletlen visszajutott elnyomott rasszista pozícióihoz.[2] Hannah Arendt fejtegette néhány évtizeddel ezelőtt, hogy a gyarmatosítás egyszer bumerángként üt vissza Európára. Nem tudni, hogy pontosan mire gondolt, de mintha ezt látnánk viszont: akármit tesz Európa, rosszul sül el. Minden lépését, még a jó szándékúakat is, fonák dimenziók övezik. Olyan csomó keletkezett, amit nem lehet kibogozni. Ne feledjük, a gyarmatosító Európa nem múltba vesző tény, nem áporodott, történészeknek való téma: akadnak még mondjuk afrikai országok, amelyek, dacára a felszabadulásnak, most is tetemes összeget fizetnek a gyarmatosítónak, hogy felszabadulhattak egyáltalán. És az orbáni észjárást leképező média alaposan eltéved akkor, amikor azokon a 68-asokon tölti ki a dühét, akik annak idején szóvá tették az európai gyarmatosítás kísértetjárását, és úgymond fellobbantották az eltúlzott európai bűntudat szikráit. Helyesen beszéltek, ők csak felvették a mégiscsak létező, ám gyengélkedő európai önkritikai hagyomány elejtett fonalát. És

minden közép-kelet-európai országot, beleértve Magyarországot is, kísérti az ellentmondás: lakosai-polgárai „nyugati életminőséget és életszínvonalat” akarnak – nyakukba véve a sokfelé ágazó, hódító-asszimiláló-pacifikáló jólétet ígérő európai történelem minden dilemmáját.

HUMANIZMUS PALÁSTOLTA KIZSÁKMÁNYOLÁS

Mindenesetre a migránsokra ráfér az emberség és a gyengédség: a kilencvenes évek óta a szabadság és jólét nevében indított, nyugati vezérlésű háborúk három-négy millió áldozatot szedtek, és közben kegyetlenül szétromboltak nemzeti-etnikai közösségeket, vagy éppen ezeket fenntartó állami kereteket. A vérbe fojtott Líbiánál, ahol, a nyugati politikai-gazdasági konglomerátummal a háttérben, rituálisan kivégezték a francia elnökségi versenyt finanszírozó Kadhafit, aligha lehet jobb példát találni.

Aztán ott van a kérdések kérdése, a klíma-menekültek robbanékony problémája, a majdani, apokaliptikus méretekig terjedő menekültáradat, s ezt nem állíthatja meg Orbán kerítése, s nem szívhatja fel Merkel/Macron rugalmassá tett munkaerőpiaca. Egyszóval, nagyon is elkelne a humanizmus a migránsok kapcsán, ám Európa aligha tudja letagadni, hogy közben az olcsó munkaerő kizsákmányolásán, a tőke megtermékenyülésén (is) jár az esze.

Mint ahogy azt sem tudjuk mellőzni, hogy a békére, a nyitottságra, a földi javakra, a szépre és a jóra esküvő Európa mindig ott ténykedik serényen, ha háborús profitot neszel meg, és közben szerét ejti annak is, hogy fegyvereket juttasson azoknak, akik éppen szegény országokban szándékoznak gyilkolászni. Dehogy akar Orbán innen távozni, ellenzékének riogatása, hogy exodust készít elő az idealizált Európai Unióból, semmit sem ér. A bizonytalankodó, lankadó, világszinten állandó súlyvesztésben szenvedő Európa hatalomkonfigurációja képlékeny, még ha köti is a liberális demokrácia intézményrendszere.

Nemrégiben a magyarországi média idegesen, nyugtalanul tárgyalta azt a kézenfekvő állítást, hogy a Magyarországra beáramló nemzetközi, különösképpen európai/német tőke által keltett egyenleg negatív: tetemes az ugyanehhez a tőkéhez köthető kiáramlás. A neoliberális képzet hordozóját nyilván mélységen bántja ez, hiszen így zátonyra fut az az elképzelés, hogy a piac mindent rendbe tesz, és oda viszi az erőforrásokat, ahol az észszerűség teljesedik ki. Viszont a legminimálisabb radikalizmusra is fogékony baloldalinak ez evidenciát jelent, mármint, hogy a külföldi tőke nem szeretetszolgálatot gyakorol, és nem egy ideális Európa nevében jelenik meg Magyarországon: ő az, aki tudja azt, hogy a nemzetközi tőkének tett komoly engedmények nélkül Orbánt, illiberalizmusa okán, valószínűleg exkommunikáció fenyegetné. Így viszont, belemerülve a tőke érdekvilágába, akár fölényhelyzetben is lehet ellenfeleivel szemben, azaz átlát rajtuk.

Mondom, az európai önértelmezés harmóniát lát a kapitalizmus/liberalizmus/demokrácia hármasában. Ehhez az kellene, hogy a kapitalizmus semleges legyen, azaz egyformán nyisson ajtót balnak és jobbnak, valamifajta elképzelt versengés szellemében. De nem az, és nagyon nem az. Ez persze egy újabb csapás a liberalizmusra nézve. Voltaképpen az a legfontosabb, hogy ez a tény magyarázza a rendszerkonform baloldal világszintű botladozását, akár hosszan tartó haldoklását. Azaz, a kapitalizmus igazi párja a jobboldalon van. Ez a tendencia, és a neoliberális kapitalizmusra ez hatványozottan érvényes. Baloldalon inkább enerváltság van, több az invenció amott, ha tetszik ez, ha nem. Az, hogy Orbán egy elképesztő hatalom birtokában kezdhet újra, bizonyítja, hogy felismerte és kihasználta e tényt. Felemelkedése nem pszichológiai, hanem kormeghátorozta jelenség.

(Autonómia)

[1] A. Lošonc, Da li „populizam” objašnjava otpor spram autoritarizma? In DEMOKRATSKI OTPORI NORMALIZACIJI AUTORITARIZMA U EVROPI/Democratic Resistance to Authoritarian Trends in Europe Today, Fakultet političkih nauka, Beograd, 2017 (ed. M. Simendić), 9-29.

[2] A. Losoncz, Late capitalism, Europeanization: Dusk of Multiculturalism, or Something Else? In Challenges Of Multiculturalism, https://rs.boell.org/sites/default/files/multikulturalnost.pdf.