Őszintén szólva, egy kicsit feszélyez ez a párhuzam Willy Brandttal – folytatta az elnök. – Jó, mondjuk államférfiúi bölcsesség tekintetében lehet, hogy én is ott vagyok valahol. Az is lehet, hogy a szónoki képességeimmel is a nyomába léptem. Csak a térdelés kicsit kínos.
Az elnöki kabinetben izzásig feszült a légkör. A levegő megtelt elektromossággal, mint vihar előtt a gomolyfelhő. Még a fikusz is lekókadt a sarokban, pedig a klímaberendezés maximumon dolgozott.
Az elnök bal kezének mutatóujjával ingerülten feltolta az orrára csúszott szemüvegét – ebből mindenki tudta, hogy nagyon ideges és bármikor lecsaphat a villám. Ha a jobb mutatóujjával tolja, az azt jelenti, hogy jó kedvében van, és valamilyen nagy történelmi igazságot készül közölni a nemzettel.
– Már megint levizsgáztatok előttem – dörögte az elnök, és nyomatékként akkorát csapott az asztalon szétterített újságokra, hogy csupa verzálra váltottak az őt idéző tudósítások első oldalas címei. A munkatársak pedig úgy összehúzták magukat, mintha tényleges villámcsapástól tartanának.
– Szépen meghirdettem a belső dialógust Koszovónkról, felszólítottam a nemzet rangos képviselőit, hogy mondják el demokratikusan a véleményüket, s erre ti mit csináltok? Hagyjátok, hogy mindenki összevissza fecsegjen. Még az ellenzékiek is! Nézzétek meg az újságokat! Tele vannak ellenzéki nyilatkozatokkal. Nem tudjátok ráncba szedni a szerkesztőket? Nekem kell megmondani, hogy kinek van helye egy újságban, és kinek nincs?! Hogy miként tegyék helyre az ellenzéket, és tudassák velük, hogy akkor járassák a szájukat, ha majd egyszer hatalomra kerülnek? Vagyis soha napján!
– De Ácó, te magad nyilatkoztad, hogy érdekelnek a különböző vélemények, meg hogy demokratikus dialógust akarsz – próbált mentegetőzni a belügyminiszter. – Azt hittük, hogy a sokféle vélemény csak hasznára lesz a párbeszédnek. Meg hogy ezzel a külföldöt is meggyőzzük, hogy micsoda nagy demokrácia van nálunk, mindenki beleszólhat az országos ügyekbe. Hiszen tudjuk, hogy mondhatnak, amit akarnak, úgy is az lesz a végeredmény, amit te fogsz bejelenteni.
– Így igaz, Nebojša, de nem szeretem, ha nálamnál okosabbnak képzelik magukat. Azt meg egyenesen utálom, ha a nagyközönség esetleg okosabbnak képzeli őket nálamnál. Egy álló hétig törtem a fejemet, amíg kiokoskodtam azt a mondatot is, hogy többé nem viselkedhetünk úgy, mint a strucc, nem dughatjuk fejünket a homokba. Ilyesmi másoknak sose jutott volna eszébe.
– Igazi zseni vagy, Ácó! – szólt közbe a külügyminiszter. – Nahát, nekem például tényleg sose jutott volna eszembe. Én csak egyszer találkoztam vele, a moszkvai állatkertben, de ott nem volt homok, amibe bedugta volna a fejét. Meg akartam simogatni, de úgy belém csípett, hogy máig emlegetem!
– Az ember olvas, műveli magát, Ivica – folytatta az elnök. – Néha egész éjjel művelem magam, mert nappal lefoglalnak az államférfiúi teendők, az üzemavatások meg a töprengés a nemzet sorskérdéseiről. Előfordul, hogy huszonöt órát is ébren vagyok naponta. Nem úgy, mint ti, akik csak a folkzenét meg a pevalykákat hallgatjátok. Meg dallikáztok a külföldi vendégek előtt.
– Mit csináljak, főnök, ha imádok dallikázni – hajtotta le a fejét bűntudatosan a külügyminiszter. – A vendégek meg követelik tőlem. Különösen a Miljacka tetszik nekik, de az O sole mióval is nagy sikerem volt! A múltkor csak azért nem énekeltem el New Yorkban Guterres ENSZ-főtitkárnak az O sole miót, mert állítólag fájt a feje, meg sietett, kezdődött a közgyűlés.
– Lehet, hogy tetszik a vendégeknek a dallikázásod, de így sose oldjuk meg a koszovói gubancot – figyelmeztette az elnök. – Sajnos, ezt is nekem kell elintézni, mint mindent ebben az országban. Kitalálnom a megoldást, például a struccot a homokkal. Tudom, hogy az ilyen állati hasonlatok nagyon hatásosak, az egyszerű emberek is megértik, s ez a legfontosabb. Én az egyszerű emberek elnöke akarok lenni! A Milojkáé meg a Jovicáé. Ők látják lelki szemeikkel, amint a buta madár bedugja a fejét a homokba, és rögtön megértik, hogy így sose oldjuk meg a problémáinkat. Szóval, nem viselkedhetünk úgy, mint a struccok. Ez olyan alapigazság, mint az, hogy a Nap forog a Föld körül…, vagy fordítva, már nem is tudom, annyi a gondom. Valószínűleg javasolni fogom, hogy foglaljuk bele az alkotmányba. Mármint a struccot.
– Tényleg zseniális hasonlat! – fejezte ki elismerését a kabinet főtitkára is. – Nem csoda, hogy a külföldi sajtó felkapta a dialógust bejelentő szerzői cikkedet, a németektől a franciákon és a svédeken át egészen az amerikaiakig. A stockholmi Dagens Nyheter például címoldalon méltatta bölcs gondolataidat, a The Washington Post pedig azt idézte, hogy nem lehetünk a mítoszok rabjai, és nem várhatjuk, hogy ami régen elveszett, azt majd visszakapjuk. Milyen szépen megfogalmaztad, Ácó!
– Igen, Nikola, de ezt is sokan félreértették – dohogott az elnök. – Úgy értették, hogy lemondunk Koszovóról, mert az kvázi régen elveszett. Közben én arra gondoltam, hogy nem lehetünk az albán mítoszok rabjai, hogy Koszovó az övéké, és nem várhatjuk, hogy visszakapjuk tőlük azt a sok szeretet és gondoskodást, amellyel elhalmoztuk őket. Még mielőtt a komisz NATO ki nem űzte onnan hős belügyi egységeinket meg katonaságunkat.
– Lehet, hogy egy-két dolgot félreértettek, Ácó, de a lényeget megértették – fűzte hozzá a hirtelenszőke miniszter asszony, aki kis késéssel érkezett a tanácskozásra, mert sokan voltak a fodrásznál. – Vagyis azt, hogy te vagy a legnagyobb államférfi az egész Balkánon. Nekem főleg a német lapok megállapítása tetszett, hogy ha így folytatod, akkor te lehetsz a szerb Willy Brandt! Az a kancellár, aki ötven éve de facto elismerte Kelet-Németországot, ha de iure nem is ismerte el. Azt találgatják, hogy mi is ezt fogjuk tenni Koszovó esetében.
– Ne beszélj itt nekünk németül, Zorana, mert azt senki se érti közülünk – figyelmeztette a szőke kádert Ivica. – Nekem az angol is nagy nehézséget okoz, pedig már legalább tíz éve tanulom, mégse jutottam tovább a háudújúdúnál.
– Őszintén szólva, egy kicsit feszélyez ez a párhuzam Willy Brandttal – folytatta az elnök. – Jó, mondjuk államférfiúi bölcsesség tekintetében lehet, hogy én is ott vagyok valahol. Az is lehet, hogy a szónoki képességeimmel is a nyomába léptem. Csak a térdelés kicsit kínos.
– Miféle térdelés? – csodálkozott Ivica. – Rokkant volt a Willy, és térden közlekedett?
– Szamár! – osztotta ki munkatársát az elnök. – Néha olyan butaságokat mondasz, Ivica, hogy messze alulmúlod az SNS-tagsági IQ-szintet is. Willy Brandt nem volt rokkant, hanem többek között arról volt híres, hogy a németek nevében letérdelt a fasizmus lengyel áldozatainak varsói emlékművénél, így rótta le kegyeletét. A párhuzam azt jelentené, hogy nekem is le kellene térdelnem Pristinában az albán áldozatok emlékműve előtt. Hát ez nem fog menni, mit szólna a pátriárka?
– Nem lehetne úgy, hogy megbeszéled Thacival, hogy közösen térdeltek le valahol Brüsszelben, a tárgyalások szünetében? – fejtette ki ötletét Zorana. – És csak a Federica Mogherini főképviselő lenne jelen, meg néhány fotós. Közben elintéznénk, hogy a mi lapjainkban csak a Thaci térdelése látsszon, amint közben töredelmesen bocsánatot kér a szerbektől a kiválásért. Téged pedig kiretusálnánk a képről.
– Ajjaj, ahogy én a mi firkászainkat ismerem, már másnap tele lennének a lapok az engem súlyosan kompromittáló képekkel – legyintett az elnök. – Az egész ország rajtam röhögne. Lehet, hogy a külföld előtt én lennék a szerb Willy Brandt, de itthon egy csapásra tönkremenne a karrierem. Mehetnék nyugdíjba, mint a Tómó barátom.
– Én azért még megpróbálkoznék a Thacinál azzal a javaslattal, hogy csak ő térdeljen le – erősködött Zorana –, te pedig maradj állva. Majd azt mondjuk neki, hogy újabban fáj a térded, mert elkapott az isiász, ezért nem tudsz letérdelni. Biztosan belemegy, legfeljebb teszünk neki valamilyen engedményt Kosovska Mitrovicában. Megígérjük, hogy a szerbjeink nem telepítenek beton virágágyásokat az Ibar-folyó hídjára. És akkor maradhatnál szerb Willy Brandt!
A nagyfőnök erre ismét feltolta a szemüvegét, de most a középső ujjával. Ez azt jelentette, hogy gondolkodik a javaslaton. Elvégre, ha jobban belegondol, az utóbbi időben tényleg szokott sajogni a térde. A múltkor például majdnem elejtette a lapátot, amikor az alapkövet betonozta egy üzemavatásnál.
