Tamás Gáspár Miklós: Ez a fiatal közönség pont ugyanazt mondja, mint eddig az öregedő liberálisok: a politika nem érdekel, az ellenzék fogjon össze akármilyen áron, és tüntesse el helyettem Orbán Viktort.
A választási kampányban a végsőkig kiéleződött az anyaországi és a határon túli magyarok közötti feszültség. Viszont az eredmény nem igazolta ezt a nagy „felhajtást”. Megérte?
Nem hiszem, hogy a választók között éleződött volna ki a feszültség: egyszerűen a határon túli magyar nemzeti kisebbségek – akár bizonyos nyugat-magyarországi területek – a mai kormánytábor és a negyedik Orbán-kormány tartós, szilárd hívei. Az ellenzék és az orbánista jobboldal között pedig rendkívül éles az ellentét. Erdélyben az Orbánnal nem rokonszenvezők (akik nem szavaznak, mert a legtöbben közülük soha nem vették föl a magyar, a „kettős” állampolgárságot) és Orbán hívei között épp akkora a kölcsönös utálat, mint Budapesten vagy Pécsett. Ez nem kisebbségiek és magyarországiak ellentéte, hanem az orbánista és az antiorbánista magyarok közötti általános, elkeseredett konfliktus. Magyarországon és egyebütt.
Mindezek után a magyarországi baloldalnak nem kellene újragondolnia a nemzetpolitikáját, vagy már mindegy, mert hosszú távra mérgeződött meg a magyar-magyar viszony?
A magyarországi baloldal nem Gyurcsányból áll, sőt: Gyurcsány egyáltalán nem baloldali, hanem a jobboldal „neoliberális” vagy „neokonzervatív” változatát képviseli, különösen gazdaságpolitikai fölfogásában. Jellemző a magyar politikai műveletlenségre, hogy őt – ismert ultrakapitalista kormányzása ellenére – „balos”-nak nevezik. Ez hajmeresztő. A kisebbségi magyarok elleni akcióit én többször is elítéltem – hadd utaljak ezekre az írásaimra: ― , minden álszerénység nélkül állíthatom, hogy én inkább reprezentálom a magyar baloldalt, mint Gyurcsány Ferenc; ezeket az írásokat sokan vitatták az olvasók közül, de a külhoni magyarok választójogtól való megfosztását a Fidesz és a Jobbik választói is támogatják, ami sajnálatos. A baloldali vezetők (Gyurcsány kivételével, ha őt ugyan mégis odasorolnánk) egyetértettek velem, bár választóik nem: itt a magyarországi állampolgárok és a mindenoldali politikai vezető csoportok között áll fönn ellentét, nem a bal- és jobboldali tömegek között, amelyek (majdnem valamennyien!) az összes külföldiek mindenfajta jogaival szemben (tehát a külhoni magyarokéival szemben is) bizalmatlanok. A hivatalos magyar baloldal (MSZP, Párbeszéd, LMP, Együtt) nagyjából egyetért Orbánnal „nemzetpolitikai” tekintetben, ahogyan egyetért avval is, hogy a menekülteket („migránsokat”) nem szabad beereszteni Magyarországra. (Jellemző, hogy a félreinformált közönség ezt nem is tudja. Mint ahogy az erdélyi magyarokat is csak most tájékoztatják róla értelmesen, hogy még Soros György se azt mondja, amit neki tulajdonítanak tévesen, lásd Fayk Emese ritka világos cikkét. Én magam is erdélyi magyar vagyok, természetesnek tartom, hogy a mindenkori magyarországi parlamenti többségnek támogatnia kell a külhoni magyar nemzeti kisebbségeket politikailag, gazdaságilag, kulturálisan, diplomáciailag. És küzdenie kell az összes kisebbségek jogaiért mindenütt, különös tekintettel a magyarországi és Duna-medencei cigányságra.
A baloldal mintha történelmi vereség előtt (után) állna Magyarországon, hiszen alig kétszámjegyű a támogatottsága?
A baloldal (a balközép) az egész világon – olyan apró kivételekkel, mint Portugália – mindenütt pokoli rosszul áll. A szélsőjobboldal befolyása nő egész Európában, valamilyen formában mindenütt kormányon is van már (főleg úgy, hogy a konzervatívok is szélsőjobbra hajlanak, és szövetkeznek a „hivatalos” posztfasisztákkal), s ahol meg nem, mint Franciaországban, ott a hagyományos, „bonapartista” típusú antidemokratizmus uralkodik az egészen kivételesen kártékony Emmanuel Macron elnöksége alatt. Magyarországon még nem tartunk ott, mint Lengyelországban, ahol formailag sincs baloldal a parlamentben egyáltalán. De miféle baloldal Ivica Dačić, Robert Fico vagy Liviu Dragnea „szociáldemokrata” vagy „szocialista” pártja? Ezek csak címkék, az említett pártok meg konzervatív, nacionalista, szexista (antifeminista), tipikusan jobboldali pártok, akárcsak Cseh- és Morvaország Kommunista Pártja (KSČM). A név: az semmi. A gyakorlati, konkrét politika számít. A baloldal kisebb, főleg fiatal értelmiségi csoportok és a sztrájkoló munkások között található. A parlamenti baloldal (középbal) jelentéktelen, nem jelentene alternatívát akkor se, ha több mandátuma lenne. Vannak árnyalatnyi különbségek és ritka kivételek, de velük nem fárasztom az olvasót.
A választások után már kétszer is tömegtüntetés volt Budapesten. Úgy tűnik azonban, hogy pontosan nem lehet tudni merre terelődik az elégedetlenség. Lehet ebből valamilyen új ellenzékiség?
Ez az elégedetlenség nem politikai jellegű. A tüntetők (szerintem joggal) utálják az Orbán-rezsim zsarnoki jellegét, médiauralmát, mindenre kiterjedő abszolút hatalmát, a balkáni országokénál is rettentőbb korrupcióját, sok vezetőjének pimasz fönnhéjázását és dilettantizmusát – mindez erkölcsileg helyes, de ez nem politikai gondolat, hanem (ismétlem: indokolt) fölháborodás. A tüntetéseken európai és árpádsávos lobogók lengenek, balos meleg hippik és náci meg irredenta szimbólumokkal tetőtől talpig tetovált újfasiszták együtt tiltakoznak Orbán ellen. Ezt a megmaradt, csonkolt ellenzéki sajtó mulatságosnak, olykor egyenesen meghatónak találja. Ez a fiatal közönség pont ugyanazt mondja, mint eddig az öregedő liberálisok: politika nem érdekel, az ellenzék fogjon össze akármilyen áron, és tüntesse el helyettem Orbán Viktort. Ezt halljuk nyolc éve a néniktől és bácsiktól, a mostani protesztnek csak a dallama más. Egyébként nagy semmi.
Bódis Gábor (Független Hírügynökség)
