Azok az érdeklődők, akiknek maradt még valamennyi lelki erejük a vajdasági magyar közbeszéd követéséhez, igazi csemegére lelhettek az október 23-át követő napokban. Egymásnak esett ugyanis a Vajdasági Magyar Szövetség és a Magyar Mozgalom, de nem is ez az érdekes, hanem az a homály, amiben ezt megtették. A vita tárgyát az képezte, hogy ki működik együtt szélsőséges szervezetekkel, illetve hogy mely pártok minősülnek radikálisnak.

De egyáltalán mennyi értelme és tétje van mindennek?

EGY SZERELMES TÖRTÉNET

Foglaljuk össze a csörte menetét! Rázós lesz.

Pásztor István szinte a semmiből rántotta elő október 23-i ünnepi beszédében, hogy a Magyar Mozgalom bizony szélsőséges, ideológiailag egymással szemben álló szervezetekkel kollaborál, külön kiemelve a Jobbik Magyarországért Mozgalmat.

Ilyen érveket már sokszor hallhattunk.

Az MM-re létrejötte óta a „balliberális” jelzőt aggatják, holott számos téren egyértelműen jobboldali elviséget képvisel, az imént említett vád pedig a szervezet elvtelenségét és zavarodottságát igyekszik alátámasztani, noha csak ugyanúgy a szűkös lehetőségeit próbálja bővíteni, ahogyan azt a VMSZ is teszi.

Pásztor időzítése is furcsa, az MM ugyanis még júniusban vett részt a Jobbik Magyarországért Mozgalom budapesti kongresszusán – amely lépését még azóta sem magyarázta meg, és itt jogosan fogalmaz meg kritikát a VMSZ –, így legfeljebb a kényszeres ellenségkreálás vezethette a pártelnököt (erről a minap Pressburger Csaba írt frappánsan és kimerítően).

A kijelentésre aztán az MM részéről először Maglai Jenő reagált a Beta hírügynökségnek nyilatkozva. Azt a régi érvüket ismételgette, hogy de hisz’ ők mindenkivel keresték a kapcsolatot a magyarországi parlamenti pártok közül, a Jobbik meg csak vevő volt erre. Pásztor reakcióját pedig pánikolásnak minősítette. Gyakorlatilag hasonló hangvételt ütött meg a Mozgalom elnökségének közleménye is, amely szintén gyors ellentámadásba fogott, jogosan felemlegetve, hogy éppen Pásztor az, aki az egykori szerb radikális nacionalistákkal, a haladókkal szűrte össze a levet.

A Délhír szinte örvendezve gyorsan le is csapott Maglai mondandójára, hiszen azt valóban lehet úgy értelmezni, hogy nem sorolja a szélsőséges szervezetek közé a Jobbikot, miközben kizárja a radikális pártokkal való kapcsolatépítés lehetőségét. Ez egyébként „szép” retorikai megoldás. Gyakorlatilag ugyanígy lehet értelmezni a szervezet elnökségének közleményét is. Magyarán:

a Magyar Mozgalom félig-meddig amellett érvel, hogy a Jobbik nem egy radikális entitás, míg a VMSZ teljes mellszélességgel állítja, hogy bizony de.

Utolsóként aztán a VMSZ adott egy igencsak talányos választ a Mozgalomnak, többek között e sorok írójának ugyancsak az Autonómia portálon megjelent júniusi cikkét hozva fel fő érvként. A címen kívül azonban sem a szöveg megjelenési helyét, sem a pontos érveit nem idézik, így tényleg csak azok az újságolvasók és politikusok tudhatják, hogy miről van szó, akik minden idegszálukkal a vajdasági magyar közélet bugyrait vizsgálják szüntelen.

Az idézet tehát egy olcsó poén. Annál is inkább, mivel a nevezett cikkben nem pusztán az MM volt a kritika tárgya, szó volt a VMSZ és a szélsőséges gyökerekkel bíró Szerb Haladó Párt szövetségéről is…

A szöveg legszebb része azonban a következő, nehezen érthető passzus, amely jól jelzi, hogy milyen mederben is zajlik az egész vita (az idézetet szakszerűen megfejtők között a Pásztor-éra pártközleményeinek értelmező lábjegyzetekkel ellátott kritikai, bőrkötéses kiadását fogjuk kisorsolni):

„Amit (…) a Magyar Mozgalom cáfol, jelesül, hogy épít-e szélsőséges és nemzetellenes kapcsolatokat, egyelőre rejtély, ilyent senki nem állított. Pásztor István beszédében a következőket mondta: »a Magyar Mozgalom, ami viszont egyszerre tudott kapcsolatot építeni a szélsőséggel és a nemzeti erővel szembeni politikai opcióval«.”

NAGYVONALÚAN ELMÁZOLT TÉMÁK

A közlemény- és a nyilatkozatháború során mindkét fél elfeledett bizonyos dolgokat. Lássuk, melyeket!

Érdemes emlékeztetni a szabadkai Fasizmus áldozatainak tere 9. szám alatti palota új lakóit arra, hogy egyszer már látványosan sok erőt vett el tőlük a partner szélsőséges múltjának magyarázása. Maga Pásztor István, illetve a teljes kampányapparátus kényszerült rendszeres, feszengő magyarázkodásra idén tavasszal amiatt, hogy miként is támogathatnak egy olyan szerbiai államfőjelöltet, aki 20 éve egyebek mellett muszlimok százainak lemészárlásával fenyegetőzött, akkori pártja pedig nem tekintett túl nagy barátsággal a jugoszláviai/szerbiai magyar kisebbségre sem, elég csak a vajdasági magyarok közös emlékezetében és folklórjában azóta is élő „szendvicsosztogatásra” utalni. „Mindenkinek van emlékezete, és mindenkinek volt múltja. De az emlékezet és a múlt a történészek dolga. Nekünk a jövőről kell beszélnünk, és a jövő vonatkozásában ettől jobb döntést nem hozhattunk” – mondta idén márciusban, láthatóan nem kevés önszuggesztióval, maga Pásztor, méghozzá nem másnak, mint Aleksandar Vučićnak (aki nem mellesleg utalt rá, hogy tudja, Pásztor Istvánnak nehéz mindezt megmagyaráznia) a kampánygyűlésén a szabadkai sportcsarnokban. Ha az MM hasonlót mondana belátható időn belül a Jobbikról, ugyan ki hajíthatná rá az első követ? A kampány során aztán ennél mélyebben nem nagyon ment bele egy VMSZ-es pártfunkcionárius sem a „múlt” pontos elemzésébe, pedig ennek precíz és őszinte megtárgyalása lett volna a lényeg. Ezen felül most arra nincs terünk, hogy felsoroljuk, mégis milyen fontos kérdésekben engedett a VMSZ a haladók rejtezkedő vagy nagyon is nyílt nacionalizmusának, illetve hatalmának, de szép számmal akadtak ilyen történések egészen 2012 óta.

Az MM háza táján csak azért jobb a helyzet, mivel a Jobbikkal való kapcsolatuk még csak legfeljebb bimbózó állapotban van, nem látszik még, hogy mi lesz a frigy eredménye, ha lesz egyáltalán.

Mindazonáltal néhány komoly, eleddig megválaszolatlan kérdés adja magát a Mozgalom esetében: az eddigieken túl milyen irányban kívánják elmélyíteni ezt a kapcsolatot? Mennyiben elfogadható nekik a Jobbik nyíltan szélsőséges múltja? Ha fel-felbukkan a párt háttérének csendesen megbúvó zsidó- és romaellenessége, akkor is vállalhatónak tartanák-e a partnerséget? Miért vettek részt a párt budapesti kongresszusán júniusban, mit gondolnak erről az egyszerű kávézgatásnál jóval komolyabb gesztusról? Miért nem tisztázták ezt a kérdést önmaguktól hónapok óta, miért csak Pásztor István támadása után mondtak némi érdemi dolgot?

A PRAGMATIZMUS DISZKRÉT BÁJA

Miért fontos ennyire, hogy ki milyen szélsőséges vagy kvázi-radikális pártokkal kokettál? Hogy lehet ebből ekkora vitát szítani?

A választ közelítsük meg a haladók és a Jobbik irányából, ugyanis az eset szépen mutatja a szélsőséges párt evolúcióját és változó erőterét: eredeti, radikális formájukban abszolút elfogadottságuk csak a szavazótáboruk széléig tart, ott pedig jön a fal. A Szerb Radikális Párt szétszakadt ennél a pontnál, a Jobbik pedig önmagát próbálja „tisztogatni” úgy, ahogy. A falon túl lágyítani kell a beszédmódon és magán a politikán is, még ha nem is lehet nem megtörténtté tenni a Fehér Sasokat és a Magyar Gárdákat. Azonban, ha a külföldi elismertség és a néppártiasodás a cél, akkor csak ez a jó út.

Ugyanakkor a dolog kicsit máshogy fest a kiszolgáltatott helyzetben levő jövőbeli szövetségesek részéről. Hosszú ideig kényszerülhetnek bizonyítványuk magyarázására, amiből túl jól nem lehet kijönni a puszta észérvek szintjén. Politikailag viszont ez kívánatos, az olyan erőterek ugyanis, mint amiben pl. Pásztor és Maglai is mozog, nem önfenntartóak, és erőteljes külső segítségre, partnerekre szorulnak. Aztán egy-egy szócsata alkalmával egymás fejéhez lehet vágni, hogy a másik szélsőségesekkel kollaborál, míg a saját ház lángolásáról nyugodt szívvel eltekintenek.

Ebben a pillanatban nem igazán van tétje a mostani csörtének. Egyfelől most nincs értelme annak, hogy a szavazók figyelmét egy voltaképpen összetett témával ilyen irányba tereljék, másrészt túl belterjes és homályos a vita ahhoz, hogy igazi hatása legyen, alighanem csak egy maroknyi ember képes követni, hogy miről is szól a fáma.

Végül pedig legyen bármennyire is vaskos a Szerb Haladó Párt és a Jobbik múltja, politikai értelemben (a haladók esetében biztos, a Jobbikkal talán még várni kell egy kicsit) sikeresnek mondható a manőverezésük, itt már nem kizárólag vállalhatatlan, primitív és brutális politizálásról van szó.

Ezzel együtt tehát sehol sincs az megírva, hogy a velük való szövetkezés végzetesen diszkreditálja a partnereiket, azok legfeljebb időnként majd idegesen gyűrögetik ruhájuk szélét, ha valaki felveti előttük ezt a témát. Politikai szempontból nagyobb gondok nélkül működhet a velük való szövetség, mivel a racionális/etikai szempontok az ilyen ügyeknél csak másod-, ha nem harmadlagosak.

(Autonómia)