Egy pártnak az a feladata (is), hogy buzdítson, reményt keltsen. És talán ebben az esetben (számomra hiteles szerb barátaimra is támaszkodva) azt mondhatom, hogy ennek van alapja.
A Vajdasági Magyar Szövetség ismét bátorságáról és következetességéről tett tanúbizonyságot: először kiállt Tomislav Nikolić mellett, majd miután az ostobán zsaroló államfő kapott két nagy pofont tanítványától, Aleksandar Vučićtól és elkotródott, Pásztorék azonnal az új elnökjelölt mellett tették le hálájuk voksát. Ki is lenne nagyszerűbb a szerb elnök (egyébként semmitmondó) bársonyszékének elfoglalására, mint a háborús uszító, újságíró sanyargató egomán? A VMSZ vezérkarának ez tök mindegy, mert a béka segge alól és kincses láda mellől a perspektivák beszűkülnek, a szem kitágul és a forintok/dinárok zenéje túlharsog minden józan ítélőkészséget. Ott a helyünk ahonnan jön a lóvé.
De azért ez a párt nem diktatórikus, mert nemcsak két személy döntött a pártállásról és nem is csak az elnökség, hanem a tanács is. A Prosperiteti áldása mindenkit elér.
A VMDP-ről csak azért teszek említést, mert az ő ragaszkodásuk Vučićhoz már nem politikai kategóriákban mérhető, hanem pszichopatológiában. Különben meg teljesen mindegy, hogy egy temerini kisebb asztaltársaság melyik védőangyalt választja magának. Inni enélkül is lehetne, de így talán magyarosan szomorúbb.
A Magyar Mozgalom ellenzéki pártként nem volt könnyebb helyzetben. Ezen az oldalon is van több megszállott és csaló, hiteltelen figura. Sőt, majdnem mind az. Egy volt külügyminiszter, aki annyira volt liberális és demokrata, hogy Šešelj is elszégyellhetné magát. Vagy a sok vacilláló pártelnököcske.
Nos, a mozgalmárok a volt jogvédő, Saša Janković mellett döntöttek és vezetőségük kollektíve el is utazott Belgrádba a kampány nyitóra. Maglai Jenő fel is szólalt. Beálltak a szerb demokratikus ellenzék soraiba. Ez nem kockázat mentes lépés.
Az impozáns kampányrendezvény díszletének részeként a binán (színpad) ott ült több tucat ember, akik közül többet személyesen is ismerek és ők azok, akik miatt úgy gondolom, hogy Szerbiában még van remény. És ha ők azt mondják, hogy a Janković OK, akkor nekik elhiszem.
De mit szól mindehhez a vajdasági magyar szavazó? Ha egyáltalán érdekli a dolog. Elhiszi Pásztoréknak, hogy Vučić már nem a régi gonosz, hanem megjavult, megtisztult, a Nyugat embere, a magyaroknak jót akar, beváltja minden ígéretét. Nem mellesleg Orbánt is szereti (I ja volim vas!). Meg viszont. Savamala meg sem történt, pártokrácia sehol (csak a mienk), az Informer és a Pink meg az RTS, RTV, Magyar Szó, Pannon kormányfüggetlen médiumok. Dúl a sajtószabadság, amíg az újságírónők térdepelhetnek. Sőt: a szerbiai átlagfizetés csak látszólag a legalacsonyabb széles e rónaságon – egy sajátságos délibáb.
Vagy?
„Mindaz, amit Aleksandar Vučić tetteivel, politikájával képvisel homlokegyenest szemben áll mindazzal, amit a Magyar Mozgalom megalapításától kezdve vall és amiért küzd.” (Kókai Péter)
Vagyis: „A mozgalom elítéli a társadalmi életet átható pártalapú foglalkoztatást, a repressziót, az elnyomást, a megfélemlítést és zsarolást, ami ennek a hatalomnak és szövetségeseinek szerves eszköztárát képezi.”
Ezért: „A vajdasági magyar szavazópolgár nem tud elfogadni olyan dajkameséket, amelyeket az utóbbi napokban hangoztatnak, miszerint Aleksandar Vučić megválasztása a vajdasági magyarság érdeke, hiszen ez csupán néhány ember önös érdeke.”
Konklúzió: „Hosszú idő után közeleg a remény napja, amikor nem a rossz és a kevésbé rossz között tudunk majd választani, hanem szavazhatunk a legjobb jelöltre, hogy a remény valósággá váljon.”
Vagyis Saša Janković.
Egy pártnak az a feladata (is), hogy buzdítson, reményt keltsen. És talán ebben az esetben (számomra hiteles szerb barátaimra is támaszkodva) azt mondhatom, hogy ennek van alapja.
(Napló)
