Skip to main content

CSORBA ZOLTÁN: A „mieink és amazok”

Vendégszöveg 06. Sep 2016.
4 mins olvasmányok

A helyes felosztás az lenne, hogy a mieink az egész vajdasági magyar közösség, válogatás, megkülönböztetés és megbélyegzés nélkül, a konzervatív, a baloldali, a szocialista, a liberális, és főleg az a többség, amely azt sem tudja pontosan, mit jelent a balliberális jelző, és egy politikai pártot sem szimpatizál, de igényli a közösségi szintű összefogást a közös érdek mentén, a kisebbségi érdekvédelmet.

Kisebbségi szervezetek nem szívesen kötik a sorsukat politikai pártokhoz, még kevésbé politikai személyiségekhez. „Sem itt sem ott”, ezért általában a „mindenkori kormánnyal” való jó viszonyokat deklarálják. „Itt is – ott is”. A történelem során különböző helyeken húzódó határvonal mindkét oldalán élő nemzetrészek jól megismerték a többségi és a kisebbségi sorsot is és levonták a következtetéseket. Ugyanazok különböző időszakokban voltak kisebbségben, időnként a többségi nemzetet képviselték, majd ismét a legsanyarúbb, olykor a legkegyetlenebb kisebbségi sorsba kerültek vissza. Történelmi tapasztalatuk diktálta a mértéktartást. Pontosan a nem politizáló tömegek érdekében, mert a balsors mindig is az ártatlan tömegeket sújtotta.

Száz év nem sok idő a történelemben. Egy család életében sem. Vajdaságban annyi minden történt az utóbbi száz évben, amiről emberközelből van tudomásunk. Az emlékek elevenek, átéltek. Anyai nagyapám a Monarchiát védte Isonzónál Olaszországban. Nagybácsimat a bevonuló Magyar Honvédség mozgósította és a Don kanyarban védte a hazát. Nyolc évig nem tudtak semmit róla. Kegyetlen nyolc év volt: túlélte? elesett? Édesapámat bánáti lévén nem mozgósították.

Jómagam a szocialista Jugoszláviában nőttem fel magyar nemzetiségiként. Nemzetiségi intézményben dolgoztam. Mint sokakat másokat, akik „kisebbségi intézményekben” dolgoztunk (Magyar Szó, Újvidéki rádió, TV, Újvidéki színház, Forum kiadó) Vajdaság különböző városaiból, településeiből Újvidékre telepítettek. Kaptunk lakást, jó fizetést, megszerettük a várost, létezett egy eleven magyar értelmiségi élet, barátkoztunk egymás között is, és az őslakos újvidékiekkel, szerbekkel, ruszinokkal, szlovákokkal. Nem merült fel, hogy ki a kisebbségi és ki a többségi nemzet képviselője. Az utóbbi években hallom, hogy átvertek bennünket a jugoszláv kommunisták, hiszen még kisebbségi érdekvédelmi szerveztünk sem volt! Nem volt kisebbségi érdekvédelmi szervezetünk, mert nem voltunk kisebbség. Hanem nemzetiség. Egyenrangú nemzetiség a Jugoszláviában élő más nemzetekkel és nemzetiségekkel.

Talán itt kellene, akár röviden szót ejteni arról, hogy mi a különbség a nemzetiség és a kisebbség között. A vajdasági magyarság esetében a 80-as évek végén megalakult magyar pártunk követelte a kisebbség meghatározást. Mert az konkrétabb. A releváns nemzetközi jogszabályok nemzeti kisebbségekre vonatkoznak, nemzetiségiekre nem. Magyarországon az új terminus bevezetésekor (a 2011-ben meghozott, a nemzetiségi jogokról szóló CLXXIX tv. cserélte le a kisebbséget a nemzetiségekre)  hivatalos indokként hangzott el, hogy ezzel a kisebbség-többség (kellemetlen) relációt kívánják felszámolni és „azokat az értékeket kiemelni, amelyekkel a nemzetiségi közösségek kulturális sajátosságaikkal hozzájárulnak Magyarország kultúrájához, az összmagyar kultúrához.” Leegyszerűsítve: ha egy ország a kisebbségek társadalmi integrációjára törekszik, akkor választják inkább a nemzetiség meghatározást. A kisebbség vállalása inkább a többségtől való elkülönítés, elkülönülés szándékának a kifejezése ahol a kisebbség a nemzetközi törvényekben bízik és az anyaország segítségére számít.

A Monarchia alatt a szerbek voltak kisebbségben, a két világháború között a magyarok és a németek, a II. világháborúban ismét a szerbek. Azután már nem maradtak németek. Sem zsidók, akik soha sem voltak sem kisebbségben sem többségben, mégis eltűntek. Általános jelenségként megállapítható s erre apáink, nagyapáink nagyon jól emlékeznek, hogy minden hatalomcsere után az új hatalom bekeményített, a kisebbségek pedig senkire sem számíthattak, legkevésbé az anyaországra. A közigazgatásba, a végrehajtó szervekbe olyanokat küldtek a fővárosokból (Belgrád, Budapest, Berlin) akik nem ismerték a nemzetek együttélésének a gyakorlatát. Mert a központok nem bíztak a helyiekben, akik esetleg jóban voltak a többi nemzettel. A szomszédokkal. A Monarchia és a II. világháború alatt is nem csak a közigazgatás, rendészet, igazságügy, de még az oktatás terén is a kádereket az anyaországból küldték. A SZHSZ Királyság megalakulásakor ugyanezt tette Belgrád: Likából, Dél Szerbiából, Hercegovinából hoztak fel rendőröket, bírókat, tanárokat. Többen közülük itt hallottak először arról, hogy ezen a vidéken más népek is élnek. És ami pláne gyanús és veszélyes az új hatalomra: jól megvannak egymással!

Az is általános jelenség, hogy az új hatalom mindig túlságosan is „résen volt”, saját nemzetéhez tartozó helyieket vizsgáztatta patriotizmusból. Állandóan bizonyítani kellett az érkező hatalomnak a lojalitást, mert nagyon könnyen nemzetárulóvá bélyegezték. Mindig akadtak, akik egyszeriben túl éberré váltak, akik emlékeztek azokra, akik a korábbi rendszerben a másik oldalon ugyanezt tették. A hatalomgyakorlók bukáskor, hatalomváltáskor visszahúztak az anyaországba, velük azok is, akik „túlexponálták” magukat. Az éberek ezért az ottmaradtakat tartották szemmel. Az ostor mindig az ottmaradtakon csattant. Rajtuk kérték számon a korábban hatalmon lévő nemzettársaik (gaz)tetteit.

A vajdasági emberek megtanulták, hogy a legjobb magatartás a mértéktartás. Nem jó egyik hatalomhoz sem túl közel férkőzni, mert a hatalmak változnak, a hatalmasok elmennek, helyükbe újak érkeznek és kezdődik minden elölről.

A történelmi tapasztalat a nemzeti kisebbségek érdekszervezeteit a mértéktartásra tanította. Természetesen, más a helyzet, ha a nemzeti kisebbség pártot vagy pártokat alakítva száll be a politikai ringbe és szövetségeseket keres a többségi pártokkal. Bizonyos, választott pártokkal és nem a mindenkori hatalommal tart kapcsolatot, vállalva azt a kockázatot, hogy esetleg rossz színre tett a politikai rulett asztalon és mindent veszít.  Pontosan ez a kockázat miatt a kisebbségi politikai pártok már nem állíthatják, hogy az egész kisebbség érdekeit védik. De téves döntésükkel az egész kisebbségi közösséget bajba sodorhatják. Mert besorolták magukat egy politikai irányzatba és immár annak az irányzatnak a céljaiért harcolnak és nem az egész közösség érdekeiért.

A mind vészesebben fogyatkozó vajdasági magyarságra – a magyar útlevéllel ugyanis megnyíltak Európa kapui, lehet másutt keresni a boldogulást – kívülről ráerőszakolták a politikai megosztást „a mieink és amazok” szemléletet. Kívülről kijelölték a mieinknek, hogy mi az egyetlen megoldás, megjelölt pártokhoz, sőt politikai személyiséghez kötve létüket és jövőjüket. E szerint a képlet szerint a mieink a nemzeti, konzervatív érzelműek, a kiválasztottak, akik gondolkodás nélkül végrehajtják pártjuk utasításait, ennek fejében segítik boldogulásukat, amazok pedig mindenki más.

Közben a helyes felosztás az lenne, hogy a mieink az egész vajdasági magyar közösség, válogatás, megkülönböztetés és megbélyegzés nélkül, a konzervatív, a baloldali, a szocialista, a  liberális, és főleg az a többség, amely azt sem tudja pontosan, mit jelent a balliberális jelző, és egy politikai pártot sem szimpatizál, de igényli a közösségi szintű összefogást a közös érdek mentén, a kisebbségi érdekvédelmet. Amazok pedig a nem kisebbségiek, akik nem is tudják, mit jelent kisebbségi sorsban más nemzetekkel együtt élni, a mindenkori hatalom. Akivel a mieink szeretnének egy korrekt, mértéktartó kapcsolatot tartani, és akinek a feltételek nélküli segítségére számíthatnak „itt is, ott is”, bárhogyan is alakulnak a politikai erőviszonyok.

(http://csorbazoli.blogspot.rs/)