Igazán nem lehet panasz mostanában a vajdasági magyar közéletre: jobban pezseg, mint egy üveg felrázott pezsgő. Nincs is ebben semmi különös, hiszen választások lesznek tavasszal, aminek híre megindította a lavinát: a hagyományosan egymást cséplő pártjaink az egyre nagyobb figyelmet kapó, végül (minő meglepetés!) a választásokon való részvétel mellett döntő Magyar Mozgalommal kiegészülve különböző kombinációkban kezdtek egymással egyeztetni. Látszólag a VMSZ sem zárkózik el az esetleges együttműködés lehetőségétől (sőt, ma, azaz január 18-án házigazdája lesz a pártközi egyeztetésnek), ám lehetetlen nem észrevenni, hogy az MM-et kerüli a párt, mint ördög a szenteltvizet.

A (nem túl sokat mondó) közös sajtóközleményük és a mindkét oldalról kiszivárgó információk alapján az MM és a VMDK máris megtalálta a közös hangot, különösebb nézetkülönbségek nélkül tudtak tárgyalni, ami előrevetítheti az együttműködés szorosabbra fűzését is, illetve a kölcsönös bizalom megerősödését.

A választásokra a Szerb Haladó Párt a szólásszabadságot alapjaiban veszélyeztető trükkel készül. Legújabb (gumi)törvényjavaslatuk elfogadása után akár 1200 euróra is büntethetőek lesznek azok, akik „tiszteletlenül viselkednek és becsmérlően fogalmaznak akár a politikusok kapcsán is”. Még a neve is színtiszta cinizmus: „a közrendről és -nyugalomról szóló törvény” javaslata. Nagyon leegyszerűsítve:

ha kritizáljuk valamelyik politikust, elég egy pártkatona feljelentése, hogy őt ez zavarja, és már fizethetünk is. Ide a rozsdás bökőt, hogy a hatalom (és az életszínvonal) megtartásában érdekelt koalíciós partnerek támogatni fogják ezt a drákói javaslatot!

Nem hogy fejlődést nem látunk ebben az országban, de sajnos már a szinten tartás esélye is a távoli jövőbe (Vučićból kiindulva: legalább két évnyi távolságba) tolódott ki.

Egy választási kampányt különben nem lehet elég korán kezdeni (időben és életkorban egyaránt), így a neten ismét megjelentek a többszörösen levitézlett Vajdasági SkaCcok, illetve azok méltó szellemi örökösei. Ugyanis az anno a Délhírt/MRM-et lenullázó, álnéven firkált, durva hazugságokkal és ferdítésekkel tarkított, a Népszínház színészeit is lekurvázó (ám a MNY-vel folytatott harcban mégiscsak csúnyán elvérző, hehe) blogocskát idézi hűen, ahogyan a VMSZ Ifjúsági Fóruma a Facebook-oldalán az MM és a VMDK vezetőségi tagjait olcsó kis fotómontázsokkal próbálja lejáratni — természetesen a „VMSZ-es netes hagyományokhoz” híven a szerző nevének feltüntetése nélkül, illetve inkognitójának foggal-körömmel való megvédésével (amibe még Fremond Árpád köztársasági parlamenti képviselő is boldogan beszállt néhány témaelterelő kommentár erejéig). Persze nehéz ebben a műfajban újat alkotni (és a politikus-palántáknak nem is igazán sikerült), de az bizonyos, hogy a következetességet zászlajára tűző VMSZ beleszalad néha a saját csapdájába. Muszáj Bús Ottó tavaly nyári (credóként is felfogható) szavait idéznem:

„A (…) virtuális világról keveset tudok. (…) Azt, hogy ki mit enged meg magának, emberi kvalitás kérdése. A demokráciának és egy párt működésének ugyanúgy vannak írott és íratlan szabályai, mint minden másnak az élet legkülönbözőbb területein.”

Hát mit mondjak, szívemből szólt – legalábbis az emberi kvalitás kérdésére vonatkozólag mindenképpen. Ámde a virtuális térben való megnyilvánulás is egy olyan területe az életnek, amire vonatkoznak bizonyos íratlan szabályok, és ezek betartása vagy be nem tartása alapján válik valami elfogadhatóvá, vagy elítélendővé. Nem tudom, Búst mennyire fenyegeti annak veszélye, hogy ezzel szembesüljön (látszólag nem különösebben). Mindenesetre e téren lenne mit behoznia az utánpótláscsapatnak. Talán még emlékszünk, milyen érzékenyen reagált a pártelnök úr arra a hitleres mémvideóra, amely tavaly került fel a Youtube videómegosztó portálra (és aminek készítésével a Második Nyilvánosság szerkesztőségét vádolták meg – kézenfekvő módon). Érdekesmód a VMSZ jóképességű kadétjainak más politikai szereplők lejáratását célzó mémjei már a legkevésbé sem zavarják az erkölcsösségre hiperérzékeny elnök urat. Hadd idézzem bölcs szavait a tavalyi reakciójából:

„A közbeszéd olyan tematizálása, amit ez az internetes csapat és támogatóik, biztatóik megtesznek, Vajdaság alapvető, együttélési törekvését gyalázza meg.”

Ennél frappánsabban én sem fogalmazhattam volna. Ki gondolná, hogy a szavai ma aktuálisabbak, mint valaha – mégha ő nem is erre a csipetcsapatra gondolt anno, akikről én beszélek. És ha már Harmadik Birodalom: bukása előtt a Führer is harcba küldte, illetve feláldozta a Hitlerjugend tagjait. A Pásztorjugend aktivizálása erősen rezgő lécről árulkodik (netán elfogytak az ütőképes felnőtt katonák?), de egyúttal kiváló bizonyítási lehetőség is az ifiknek: tudnak-e vajon elég mélyre süllyedni a mocskolódásban ahhoz, hogy a párt öregjeinek elismerésére érdemesek legyenek? Tudnak-e elég demagógak, félrevezetőek és hamiskártyások lenni ahhoz, hogy a tényferdítéseket és -elhallgatásokat erényként állítsák be a kevésbé tájékozott választók szemében?

Mert ne feledjük el egy pillanatig sem: azok vannak többen, akik kevés forrásból, kevés nézőpont figyelembe vételével tájékozódnak (ha tájékozódnak egyáltalán). Ahhoz a nemzethez tartozva, amelynek egyes tagjai anno még Izaura felszabadítására is képesek voltak pénzt gyűjteni, igazán nem szabad csodálkoznunk ezen a tényálláson.

De hogy a történelmi párhuzamhoz még egy szó erejéig visszatérjünk: a kezdeti meglepetés és sokkoló veszteségek után a szövetségesek azért jól elkenték a Hitlerjugend száját (is), lemorzsolták őket, mint a kukoricát. Elvégre nem való gyerekeknek a háború, és gonosz ember az, aki hadba hívja őket.

Érdekesmód senki nem beszél arról, hogy a kiváló és pragmatikus stratéga szerepében előszeretettel tetszelgő Pásztor gorombán elszámolta magát a szerbiai politikai palettán való helyezkedése során. Éveken át mást sem csinált, mint Vučić szennyesét mosta tisztára, hogy a magyar választópolgárok számára is elfogadhatóvá tegye őt. Emlékezzünk csak, mennyi (jogos) kritika érte anno a VMSZ-t, amiért azoknak az ex-radikálisokból verbuválódott haladóknak pucsított oda (a morzsák reményében), akik nem is olyan régen még egy-egy szendviccsel indítottak volna bennünket útnak Budapest irányába. „Hiszen ellenzékben is lehet következetesen és sikeresen, a választók elvárásaival, a vállalásokkal összhangban politizálni” – vélték egyesek.

A szerecsenmosdatás olyan jól sikerült (ezúton is gratulálok), hogy a felerészben magyarlakta Óbecsén a haladók lazán behúzták gyakorlatilag az egész községet maguknak a legutóbbi helyiközösségi választásokon.

Vučić elérkezettnek érezte az időt a „Molotov–Ribbentrop-paktum” felrúgására, és „seregeivel” betört a magyar választókerületekbe, ahol olyan gyorsan túlnyerte magát, hogy az óbecsei VMSZ h.sz.-elnök még annyit se érkezett mondani, hogy fapapucs.

De Becse messze nem az egyetlen (kisebb vagy nagyobb részben magyarlakta) község, ahol a haladók agresszív terjeszkedésbe kezdtek. Csak hogy két példát említsek:

a haladók horgosi helyi szervezetének elnöke is magyar ember, a csantavéri helyi szervezetet pedig egyenesen VMSZ-tagok alapították meg, az alakuló ülésükön pedig nem más volt a díszvendég, mint Vučić testvére!

A hatalmi (pontosabban félelmi!) viszonyokat jól leírja az a tény, hogy a szabadkai városi képviselő-testület VMSZ-es frakcióján belül külön platformot (amit nem tilt a párt alapszabálya) alapító MM-tagokat kizárták a VMSZ-ből, míg a másik pártba is belépő (amit szigorúan tilt az alapszabály!) tagok ellen még csak fegyelmi eljárás sem indult. Érdekes, hogy a mezei párttagság ebben az esetben mellőzte az „alulról jövő” (hahaha!) kezdeményezést, nem kezdett vad aláírásgyűjtésbe (mint anno az MM létrejöttekor), amellyel a pártvezetés felé fordulva a renitensek kizárását követelné. Hát ez meg hogy lehet? Alszik netán az a tizenezer „együttgondolkodó”, elhivatott párttag? Netán a pártvezetés elhallgatja a mezei tagság előtt ezeket az információkat? Nem volt, aki megkongassa a kolompot?

Hogy Pásztor úr az átejtettsége és nevetségessé tétele felett érzett dühében nehogy meggondolatlan kijelentésekre ragadtassa magát, Vučić a demokraták tömeges letartóztatásával és meghurcolásával, politikai megsemmisítésével izente meg: „Te és az akolod lakói lehettek a következők, ha pattogni mersz.” Pásztor úr vette is a lapot, „bátran” és „hősiesen” nem pattogott, ehelyett a VMSZ a párt történetében a legcsúfosabbak közé tartozó becsei vereséget sikerként, a haladók inkasszóját pozitív fejleményként üdvözölte a sajtóközleményében. Még egy lapot is húztak a huszonegyre: a VMSZ köztársasági parlamenti frakciója elfogadta a „gazdálkodási év közepén bekövetkezett drasztikus támogatáselvonást” és támogatta „a nyilvános árverésen kiadható állami földterületek 30%-os csökkentését”, ami miatt Varga László felháborodva lépett ki a frakcióból.

Pásztor a halántékához szorított politikai pisztoly miatt a kívülről jövő lerohanásnak nem állhat ellen. Marad hát neki a magyar gettó határain belül való kardcsörtetés, és a még mindig megvezethető tömegek fanatizálása. A különösen Szabadkán megerősödött (de Zentán sem elhanyagolható tényezővé előlépett) Magyar Mozgalom tagjai Pásztor és a VMSZ többi prominense által rájuk zúdított össztűz ellenére konok kitartással dolgoznak tovább: szervezik a találkozóikat, szakmai előadásaikat, mintavételezik a polgárok igényeit, problémáit, próbálják egyre nagyobb számban bekapcsolni a hétköznapi embereket a közös kommunikációba, és egyelőre messze elkerülik azokat az alpári lejáratásra alapozott politikai érdekérvényesítő módszereket, amelyekkel a VMSZ (jobb híján) küzdeni, kapálózni kényszerül (huszonéves kádereit tolva a frontvonalra). A jövő titka persze, hogy ezt a (remélhetőleg nem csak látszólagos) szellemi és morális fölényt meg fogják-e/tudják-e/akarják-e őrizni, ahogy az sem tudható még, hogy van-e erre a fajta kommunikációra és munkamódszerre tömeges igény a nemzetileg (még) elkötelezett valasztópolgárok részéről. Ne feledjük: habár Pásztor túl van már karrierje csúcsán, és innen már csak lefelé vezet az út (már az is szép eredmény lesz tőle, ha sikerül újból kibuliznia a tartományi parlament elnöki székét – pár évre a nyugdíjtól kellemetlen is lenne hirtelen munkanélkülivé válni, nem igaz?), de még messze nem bukott meg, még messze túl sok vajdasági magyar család egzisztenciája függ közvetlenül a VMSZ vezetésének kényétől-kedvétől:

az elvtelen párthűség még mindig az egyetlen, valamennyire biztos megélhetési és túlélési lehetőség a régiónkban (márpedig a magyar túlélő fajta!), és nem úgy tűnik, hogy ez hamarosan megváltozna.

Csak az a gond, hogy az egzisztenciális sakkbantartásra épülő párt(vas)fegyelem falai erősen repedezésnek indultak, és könnyen ráomolhatnak a pártvezetésre, ennek pedig borzasztóan egyszerű okai vannak: az elnök úr által számtalanszor eldicsekedett tizenezres párttagság döntő többsége anyagi megfontolásból, munkahely reményében lépett be az akolba, viszont a párt által szétosztható munkahelykapacitások folyamatosan szűkülnek (bár a másként gondolkodók kidobálásával azért időnként felszabadul egy-két hely):

belső források szerint jelenleg cirka ezer ember (tehát kb. ugyanennyi család) köszönheti a pártnak a közszférában való elhelyezkedését

(adakoznak is a pártkasszának, ahogy kell, hiszen az üzlet az üzlet!), a többieknek jobb híján ígéretekkel, szépen hangzó mesékkel, esetleg takarítói állásokkal kell beérniük. Kérdés, hogy a folyamatosan zsugorodó életlehetőségek mellett ez mennyire lesz elég a párttagság megtartásához, főleg így, hogy Vučićból sikerült szuperhőst faragnia Pásztornak a saját választói szemében. Az Orbán-féle 50 milliárddal való, abszolút semmi konkrétumot nem tartalmazó roadshow-zás persze hozhat még eredményeket (a szabadkai tribünön résztvevő ismerősöm hallotta, ahogy a körülötte állók egyike félhangosan megkérdezte, „hun kő belépni a véemeszbe?”), tehát a magyar pénzzel történő „szavazatvásárlás” mértékét abszolút nem szabad lebecsülni.

Summa summarum: az idei hóvirágok szirmait vér fogja vörösre festeni. Én meg úgy vagyok vele, hogy tőlem aztán folyhat patakokban is (átvitt értelemben, természetesen), csak már mozduljunk el erről a nyomorúságos, lélekbénító, hazugságokkal és masszív néphülyítéssel fémjelzett holtpontról. Legyen már egy végső ütközet, hogy eldönthessük: menjünk vagy maradjunk.

(Autonómia)