Tisztelt Vajdasági Magyar Szövetség, kedves VMSZ-tagság!

Elöljáróban hadd fejezzem ki a VMSZ-szel szembeni mély hálámat, amely, azt hiszem, sok vajdasági magyarban él még manapság is.

Amikor a VMSZ megalakult, a feloldatlan feszültségeket éltető, tisztázatlan terheket hordozó Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége pozícióját foglalta el a hatalmi mezőben. Csubela Ferenc mellett és után Kasza József, Várady Tibor, Józsa László, ifj. Korhecz Tamás és mások voltak azok, akik a pártot kelet-európai szinten is figyelemre méltó szereplővé tették. Amikor a Magyar Tudományos Akadémia Domus Alapítványa keretén belül kutatásainkat végeztük a kollégáimmal, alkalmunk volt belelátni, hogy a VMSZ tevékenysége mennyire fontos, meghatározó volt a kezdetektől fogva.

Meggyőződésem, hogy a VMSZ sikerének kulcsa a közösségitudat-ébresztés és a pragmatikus politizálás ötvözése volt. Vagyis meg tudta szólítani a vajdasági magyar népet úgy, hogy közben a zárt ajtók mögött, in camera folytatott tárgyalások során is mérvadó partnerként lépett fel.

Itt érdemes felsorolni a VMSZ történelmi eredményei közül néhányat: a Magyar Nemzeti Tanács intézményrendszerének kiharcolása és fenntartása, a Prosperitati Alapítvány áldásos tevékenysége, a nemzetiségi kultúra segítése, fontos kisebbségi jogokért való síkraszállás.

Mindebbe természetesen némi keserű szájíz is keveredik. Mert a vajdasági magyarság üstököse és doyenje, az MNT-ért legtöbbet tevő és egyáltalán rendkívüli formátumú Várady Tibort manapság a VMSZ kétértelműen kezeli, egyrészt mint becsülendő jogászprofesszort, másrészt azonban mint kerülendő persona non gratát. A másik eset Kasza Józsefé, akivel másodmagammal mélyinterjút készítettem nem sokkal a halála előtt. Kaszát megtört, szomorú emberként ismertem meg, akit megviselt az, ahogyan az új pártvezetés elbánt vele. Az interjúnk során ezt mondta:

„KJ: Először kérdezzék meg, miért zártak ki a VMSZ-ből!

LM–TSZJ: Miért zárták ki?

KJ: Azért, mert mondtam, hogy az ellenséggel [a Szerb Haladó Párttal] szövetségre lépni nem szabad.”

(A folytatás is izgalmas, de nem terhelném vele ezt a levelet.)

Szomorú, hogy a VMSZ így bánik még a hozzá egyébként kötődő legkiemelkedőbb egyéniségekkel is. Vajon a mostaniak sorsa is ez lesz csakhamar? Vagy a szolidaritás és együttérzés minimumát sikerül majd tiszteletben tartani?

Kedves Pásztor István!

Amikor istenigazából feltűntél a vajdasági magyarság politikai színpadán, megdöbbentem. Sokkoltak a retorikai képességeid, a fellépéseidre jellemző karizmatikus erő, az érveléseid ereje, a beszédeid átgondoltsága. Amikor 2008-ban, a Magyar Összefogás idején megláttam az arcképeddel a politikai plakátot Újvidékre bebuszozva, nagyot dobbant a szívem: végre valami, amivel tudnék azonosulni, és ami talán csakugyan jobbra fordíthatja a vajdasági magyarság sorsát! Sokat töprengek, hogy mi történhetett azóta, hogy ma már a szívem nem dobbanna így.

Kedves Lovas Ildikó!

A szépirodalmi munkásságodat kifejezetten nagyra tartom – meg is írtam Neked a minap, hogy szerintem a Spanyol menyasszony a vajdasági magyar (sőt, összmagyar) irodalom egyik csúcsteljesítménye. Lány, regény. Viszont emellett: nő, politika. A tevékenységedet követve az a benyomásom alakult ki, hogy Te vagy azon kevesek egyike, akik ismerik a vajdasági magyar kultúra szinte összes apró hajszálerét – ennyiben a kultúrpolitikusi tevékenységed is becsülendő, a legtöbbször minőségérzék jellemzi, még ha némely „demeterszilárdos” aspektusokat nehéz is üdvözölni. Sokat töprengek azon, mi történhetett, hogy ma már a politikai tevékenységedet – a megbecsülés mellett is – aggályosnak tekintem.

Kedves István, kedves Ildikó, kedves Bálint, kedves Ábel!

Sajnálom, hogy Valériát immár nem tudom a valóság ezen dimenziójában megszólítani. Azt hallottam, hogy csodálatos, rendkívüli magyartanárnő volt, bárcsak beülhettem volna egy órájára. Nyugodjék békében!

Különös, zavarba ejtő helyzet ez. Ugyanis egy családhoz kell szólnom, holott a politika elvileg a családon túli nyilvánosságban zajlik. Ahogyan az ógörögök mondanák: nem az oikos-ban, hanem a polis nyílt terében. Tudom, sok vajdasági magyar „maffiacsalád”-nak tekint Benneteket. Ez szerintem így méltánytalan, mert miért ne lehetne egyazon család több tagja is politikailag elkötelezett? Elvben. De vannak gondok, mindennek ellenére.

Az elmúlt tizenöt évben füleltem, hogy milyen jó- és rosszindulatú pletykák keringenek Rólatok. Ez részben segített megfigyelni, hogy egy közösség undergroundjának diskurzusai miként képződnek. Azonban engem más is érdekelt: kiszűrni a gonoszul elhintett információkat és óvatosan azonosítani a hitelesnek tűnőket. Lehetséges ennek a szigorú módszertana.

Sokan vannak, akik belátnak a családotok belső titkaiba – annyira, hogy számos „titkotok” valójában nyílt titok. Mindez irreleváns kéne legyen egyébként, ha a politikában nem kifejezetten mint család működnétek, familiárisan.

Úgy érzem, ha e titkok közül néhány kiszivárogna a szélesebb nyilvánosságba, akkor az voltaképpen könyörtelen karaktergyilkosság lenne, valami megbocsáthatatlan, mármint a valaki intimitására vonatkozó információt mint fegyvert használni. Remélem, ez sohasem következik be, és az információkkal rendelkezők soha nem élnek vissza azzal, amit tudnak. Így legyen.

Hogy miért érdekeltek mégis a belső titkok? Lélektani okokból. Hogy pszichológiai síkon is megpróbáljam megérteni, miért indult el a vajdasági magyarság egy ígéretes pillanat után a közösségi lejtőn. Egy család, a Tiétek a legfontosabb, ezért meg szerettem volna érteni mélységében a családi „kollektív tudattalant” – talán pár dolgot sikerült is kikövetkeztetnem. Amit az elmúlt években a családterápiáról és -pszichológiáról olvastam, sokat segített (Máté Gábortól A család erejét mindenkinek ajánlom, csodálatos!). Ezekről azonban négy- vagy többszemközt lehetne beszélgetni, nem a nyilvánosság előtt. A közbeszédben ne ezen legyen a fókusz, de még kis figyelmet se kapjon. Egy család belső feszültségei és gondjai ne legyenek politikai közbeszéd tárgya, és jobb lenne, ha a vajdasági magyar honpolgárok minderről magánbeszélgetésekben is méltányos módon, kellő érzékenységgel beszélnének. És egyáltalán, ki az a külső szemlélők közül, aki megérthetné egy család legsajátabb érzéseit? Hogyan is lehetne bárki más méltó arra, hogy megértse egy család végtelen vagy legalábbis súlyos fájdalmait? És pláne hogyan is ítélkezhetne?! Mindezt jó lenne maximálisan tiszteletben részesíteni. A Második Nyilvánosságot dicsérve és bírálva mindezt már kifejtettem egyszer, más hangsúllyal.

Mégis. Mindezt figyelembe véve is adott egy nehézség, mégpedig az, hogy a vajdasági magyar közösség sorsa egy kicsiny, de nagy, túlontúl nagy hatalommal bíró család belterjes beszélgetései során dől el, ahelyett, hogy – ahogy bármely demokratikus politikában illene – a közviták, a transzparens, érvelő és dialogikus beszélgetések lennének mérvadóak. Ez toxikus hatással van a közösségi létünkre, és gyógyírt kellene találni rá.

Ez különösen aggasztó azért, mert úgy érzem, hogy a vajdasági magyar közösség élete nagyban „élethazugságokon” (Hamvas Béla) alapszik. Attól tartok például, hogy a politikai porhintés miatt nem eshet szó arról, hogy a közösség milyen mértében van fogyatkozóban, sőt, a népszámlálási adatok sem lesznek megbízhatóak a számos manipuláció miatt. Így nem tudunk szembenézni önmagunkkal, a tükörben egy torz arcképnek sugalljuk, hogy „minden rendben van, a közösség virágzik éppen”. Ha jól tudom, van még, khm, egy nem teljesen kibontott igazság, az jelesül, hogy a Prosperitati Alapítvány tevékenysége immár meglehetősen visszafogott és szerény lesz – ez pedig jókora érvágás, mégsincs róla nyílt közbeszéd.

Számomra különösen elszomorító, hogy a vajdasági magyarság egyik legnagyobb teljesítménye, kulturális-perszonális autonómiánk letéteményese, a Magyar Nemzeti Tanács nem az izgalmas és kreatív közvita helye, hanem az előre meghozott döntésekről való puszta gépies szavazás. Az sem igaz, amit Pásztor Bálint mondott Bágyi Ribár Renátának a műsorában, hogy a „szerb-magyar megbékélés” bekövetkezett volna, ezt aligha érzi így bármely, önmagához és másokhoz őszinte vajdasági magyar. Én, akinek az ükszüleit Csúrogon verték agyon, biztosan nem érzek így. Különösen elszomorító, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség tulajdonképpen elvágta a szálakat a legjelentősebb értelmiségijeitől, akik pedig egyébként kiemelkedő partnerei lehettek volna (csak néhány példa: Várady Tibor, Ózer Ágnes, Tolnai Ottó, Tolnai Szabolcs, Losoncz Alpár, Siflis Zoltán, Radics Viktória, Beretka Katinka stb.). Bizonyára a felsoroltak sem vétlenek a dialógus válsága miatt, ám a VMSZ-nek mint hatalmi szervezetnek kellene nagyvonalúbbnak lennie. Sorolhatnám hosszan, sohasem lenne vége. Különösen, ha a VMSZ lokális szintű tevékenységét is figyelembe venném (jómagam a temerini történéseket ismerem a legalaposabban). De rögtön hozzáteszem, a VMSZ tele van jó emberekkel, akiknek hálával tartozunk a közösségépítésért.

Úgy vélem, a közösségi sebeket gyógyítani kívánó, az egyéni sebeket méltányosan és tisztelettudóan kezelő közbeszédre lenne szükség, integratív útkeresésre, megvitatható javaslatokkal és ellenjavaslatokkal fellépő szereplőkre. Meg kellene végre teremteni az együttgondolkodás kereteit!

Hogy naiv lennék? Többen mondták az elmúlt napokban. Én ebben hiszek: „legyünk realisták, törekedjük a lehetetlenre!”

A módszertani javaslatom a következő. Kezdődjön meg a nyílt, közvetlen párbeszéd az első fázisban azon vajdasági magyarok között, akik az elmúlt években a legtöbbet gondolkodtak a közösség sorsán.

Összeállítottam egy listát, amely biztosan nem tökéletes (az eleve lehetetlen is), de kezdetnek talán nem elvetendő. Külön kérem a VMSZ-t, hogy további 15-20 embert javasoljon még, hiszen a VMSZ tudhatja a legjobban, hogy kik a kreatív párbeszédre leginkább kész tagjai. A listán szereplők közül senkit nem kértem fel, senki nem mondott igent. Természetesen sokban szubjektív, hiszen az egyéni perspektívám korlátozott és szerény. Ám hiszek abban, hogy ha ezek az emberek leülhetnének egymással, a vajdasági magyarság mélységében megújulhatna. Kérem, senki se sértődjön meg, amiért a listáról lemaradt – az én korlátaim és szűklátókörűségem miatt van. Később bizonyosan sikerül másokat is bekapcsolni a közös munkába.

Íme:*

Kovács Elvira

Ózer Ágnes

Lendák-Kabók Karolina

Lovas Ildikó

Kalmár Zsuzsa

Rácz Krisztina

Radics Viktória

Gondi Martina

Vicsek Annamária

Gyurkovics Virág

Berényi Emőke

Szilágyi Dorottya

Öreg Anna

Szerda Zsófia

Jerasz Anikó

Beretka Katinka

Tómó Margaréta

Gábrity Molnár Irén

Gazsó Orsolya

Rigó Pál Zsófia

Vígi Sára

Mezei Kinga

Raffai Judit

Vastag Gazsó Hargita

Zakinszky Toma Viktória

Szerbhorváth György

Ágoston András

Balla Lajos „Laci”

Csonka Áron

Józsa László

Csorba Béla

Végel László

Dévavári Zoltán

Döme Szabolcs (Temerin)

Guszton András

Fremond Árpád

Ördögh Tibor

Simon Vilmos

Mezei Szilárd

Badis Róbert

Bózsó István

Gergely Barnabás

Csernik Árpád

Gyulai Zsolt

Horváth Endre

Hugyik Richárd

Kiss Igor

Kókai Péter

Korhecz Tamás

Lepeš Josip

Miavecz Béla

Nagy Imre (Temerin)

Pásztor István

Hajnal Jenő

Nagy Miklós (Temerin)

Német László érsek

Öreg Dezső

Papp Árpád

Pásztor Bálint

Pressburger Csaba

Sáfrány Dávid

Sárközi István

Sövény Ferenc

Tőke János

Tolnai Szabolcs

Újhelyi Ákos

Szöllősi Tibor

Újvári Zsombor

Várady Tibor

Varga László

Sutus Áron

Vataščin Péter

Lénárd Róbert

Virág Gábor

Tudom, hogy a felsoroltak közül páran „nincsenek beszélő viszonyban”. A közösségépítés azonban előrébb kellene legyen az egyéni sérelmeknél.

Egy ilyen testület legitimációja az elején nem politikai, merő szavazatszámon alapuló lenne, hanem az intellektuális-közösségépítő szándék és teljesítmény lenne a meghatározó.

A közvetlen demokráciát javaslom, mint működési elvet. Több millió cikk olvasható róla (pl. https://edit.elte.hu/xmlui/handle/10831/42625 vagy https://www.cgdev.org/blog/8-principles-direct-democracy vagy http://www.99posto.org/srpski/direktna-neposredna-demokratija-san-ili-nunost). Évezredes modell, ezt használták például az 1956-os magyar forradalmi munkástanácsok. Borut Šeparović Bikinidemokráciája nyomán néhány vajdasági magyar is megismerhette.

Egy ilyen testületben eleve senki nem tehet szert privilegizált hatalmi helyzetre. Jómagam sem hatalomra, sem – ilyen módon – több pénzre nem vágyom. Viszont mivel részt vettem a belgrádi, újvidéki, budapesti és pécsi diákmozgalomban, ahol a közvetlen demokrácia működött minden esetben, a tapasztalataimmal az első néhány összejövetelen segíthetném a testület tevékenységének koordinációját. Az elején nem lesz könnyű fegyelmezettnek és hatékonynak és párbeszédképesnek lenni, de a közvetlen demokrácia csodája ezen átsegít.

Tiszteletbeli koordinátornak Patócs Lászlót fogom javasolni, a Vezeti a népet című regény szerzőjét, a barátomat, aki végig igyekezett gyógyítani a sebeinket – de ő maga sajnos nem maradt velünk idelenn.

A VMSZ-nek a Szerb Haladó Párttal való együttműködése a kezdetektől fogva aggályos. Az Orbán-rendszertől egyre kevesebbet várhatunk el, a Prosperitati Alapítványnak szánt pénzek is megcsappanóban vannak.

A vajdasági magyarság legnagyobb ereje maga a vajdasági magyarság. Amit Szent Pál a „gyengék erejének” nevezett. Amiről Simone Weil így írt: „ha magunkba mélyedünk, felismerhetjük, hogy a rendelkezésünkre áll már, amire vágyunk”.

„Valóban mi lesz velünk” – Domonkos István és Tolnai Ottó egykori könyvcíme. Valóban.

Vajdasági magyarok, miért ne próbálnánk meg? Legalább egyszer.

Fotók forrása: vmsz.org.rs

* a névsort a szerző 2023. január 6-án frissítette, és fenntartja a névsor további bővítésének jogát – a szerk.

---