Ritka érzelmi azonosulásra került sor Göncz Árpádnak, Magyarország volt köztársasági elnökének a temetésén. Megrendítő volt. Részben a volt köztársasági elnök habitusának köszönhető, amelyet Magyarország választópolgárai a jövőben is példaértékűnek tartanak majd. Göncz Árpád személyiségének varázsa mellett fontos szerepet játszott az a kor is, amelyben elnökösködött. A Göncz-nosztalgia egyrészt a volt elnök személyének szól, másrészt a kilencvenes éveknek, vagyis a rendszerváltás kezdeti időszakára utal, amikor a magyar társadalomban még éltek a rendszerváltás reményei, amelyet áthidaltak az ellentéteket, amelyek egyébként a kilencvenes években is fel-felbukkantak, később pedig egyre inkább megosztották a társadalmat. A társadalom egy részében továbbra is jelen van a rendszerváltás kezdetének illúziója, főleg a néma többségben, amely ez idő szerint nem képes kollektív akarattá szerveződni.

A Göncz-nosztalgia kisebbségi szempontból is figyelemre méltó, mert ezekben a közösségekben az elmúlt tizenöt esztendőben nemcsak elmélyültek a már meglevő ellentétek, hanem az anyaországi pártok hatására multiplikálódtak, ami végzetes következményekkel járhat, végzetesebbekkel, mint az anyaországban. Ezekben a közösségekben eddig is voltak ellentétek, csakhogy azok az adott közösség életéből következtek. Vajdaságban a kilencvenes években történtek pártszakadások, de nem a világnézeti megoszlások mentén: a pénz osztotta meg az első kisebbségi pártot és nem az eszme. A történelmi VMDK felbomlását, mindenekelőtt az anyaországi anyagi támogatások feletti rendelkezés okozta.

A vajdasági kisebbségi közösséget nem annyira a rendszerváltási remények éltették, mint az erdélyi és a felvidéki magyarokat. Az összetartó erőt sokkal inkább a miloševići rendszerrel szembeni ellenállás képezte. Emlékezetes, hogy a Tisza menti háborúellenes mozgalmak törzsét a magyar kisebbség tagjai képviselték, amivel nagy megbecsülést vívtak ki a többségi nemzet demokratikus részében is. Igaz, a háború miatt felerősödött az elvándorlás, amely akkor nem tűnt olyan tragikusnak, mint a jelenlegi Nagy Exodus. Egyszersmind, a kilencvenes évek elvándorlása nem idézett elő nagyobb reményvesztettséget. Feltételezhető volt, hogy a háborúk befejezése után visszatérnek azok, akik a katonakötelezettség elől menekültek.

A kisebbségi összetartást erősítette a magyar kormányok viselkedése is. Az akkori kormányzat, sem a jobboldal, sem a baloldal, nem osztotta meg a kisebbségi közösséget. Az Antall-kormány nem annyira a kisebbségi pártokban gondolkodott, inkább a közösség egészében. Antall József ugyanis azzal az ideával élt, hogy ő lelkileg minden kisebbségi polgár miniszterelnöke, ami azt jelenti, hogy ezekben a közösségekben nem feszítette túl az egyébként meglévő különbségeket. Az, hogy ki az igazi magyar és ki nem, akkoriban a kisebbségben alig merült fel. A nemzetárulás vádja legfeljebb azokat illette, akik a Milošević által létrehozott kisebbségi pártszerű képződményekben vállaltak szerepet. A Horn-kormány pedig igyekezett a be nem avatkozás politikáját folytatni, ezért nem épített ki világnézeti alapú szinekúrát és klientúrát. Horn Gyula hagyta, hogy a szinekúra a saját belső logikája, a hatalomért harcoló csoportok erőviszonyainak és a szerbiai pártviszonyok függvényében jöjjön létre.

Horn semlegességét mi sem bizonyítja ékesebben, mint az, hogy az erőteljesebb világnézeti színezetű Fidesz-kormány a szocialisták választási veresége után, egy az egyben átvette az adott vajdasági kisebbségi nómenklatúrát. Nem volt szükség semmiféle lényegi „kádercserére”, egyszerűen átörökölte a meglevő nómenklatúrát, amely gyorsan adaptálódott az új politikához, olyannyira, hogy a VMSZ-t az egyik legmegbízhatóbb partnerének tekintette. A Vajdaságban nem történt tehát ­világnézeti jellegű pártszakadás, mint a Felvidéken, nem kellett új pártok alapításával vesződni, mint Erdélyben.

A közösségi élményt növelte Magyarország kitüntetett régióbeli szerepe. Ezt a kivételes pozíciót méltányolta a szerb átlagpolgár is. A magyar–szerb határ az embargós időben is nyitott volt, a többségi nemzet tagjai szabadon közlekedhettek, a szerb polgárok a gyakorlatban is érzékelhették Magyarország gazdasági felvirágzását, a rendezett viszonyokat, szegedi vagy más magyarországi bankokban helyezték letétbe féltve őrzött devizájukat. A magyar bankrendszer nagy bizalmat élvezett. Sok szerb üzletember ingatlant vásárolt, Magyarországra tette át székhelyét, sok fiatal, magasan képzett szerb szakember Magyarországon hasznosította tudástőkéjét. Magyarország volt Szerbia „európai kapuja”. Akkoriban híre sem volt az idegenellenességnek, ellenkezőleg, az ott dolgozó szerb szakemberek elismerően nyilatkoztak az ország nyitottságáról. Sokan a gyerekeiket magyar középiskolába, egyetemre íratták, ők a nemzetiségük szerint szerbek maradtak, de elsajátították a magyar nyelvet és a magyar kultúra szellemében nevelkedtek. A sikeres Magyarország erősítette a kisebbségi magyarok nemzeti öntudatát, amely – s ez nagyon fontos! – nem az egyik vagy a másik párthoz kötődött, hanem a nemzethez.

A nemzeti egység és öntudat erősödésének rendkívül fontos eleme volt a magyar kultúra. Sajnálatos módon az ilyen vagy hasonló próbálkozás napjainkban mindinkább háttérbe szorul. A magyar kultúra jó hírneve Szerbiában (és az egész akkori ­Jugoszláviában) a nyolcvanas években erőteljes lendületet vett, a demokratikus magyar ellenzék egész Európában egyre ismertebbé vált. Filmek, színházi előadások és főleg az irodalmi alkotások elismertsége Szerbiában fontos szellemi védőburkot képviselt a magyar kisebbség számára. Érdemes ennek a jelenségnek a tanulmányozása, hogy végre kiderüljön, a művészeti és az irodalmi értékek szerepe nemcsak a nemzet-, hanem a kisebbségpolitikában is fontos. Természetesen kisebbségi vonatkozásban ennek csak akkor van ­ráhatása, ha a kisebbségi irodalom és művészet képes saját államának többségi kultúrájában is meghatározó szerepet játszani, képes jelentős értékeket felmutatni, tehát kilép kisebbségi zártságából. Ha ez elmarad, akkor az anyaországi magyar kultúra „csak” ­idegen kultúraként szerepel úgy, mint az osztrák vagy a cseh, például, amely ugyan tiszteletre méltó eredményekkel dicsekedhet, de a kisebbségi közösség megítélésére nincs hatással.

A vajdasági magyar kultúra már a hatvanas-hetvenes években irigylésre méltó helyet vívott ki magának a jugoszláv térségben,

ami természetesen a kisebbségi közösség megbecsülését is magával hozta. Köszönhető volt ez az akkori támogatási politikának, amely szem előtt tartotta a kultúrák interakcióját. Ez a több évtizeden át tartó értékrend tartotta magát a kilencvenes években is, ami kiderül abból is, hogy a háborúk előestéjén kezdődő médiaháborúban soha sem hangzott el a vajdasági magyar kisebbség kulturális szintjét rossz hírbe hozó vádaskodás. Ellenkezőleg! Még azok a nacionalisták is, akik politikailag ellenszenvvel viseltettek a magyar kisebbséggel szemben, elismerték, hogy a vajdasági magyarság jelentős kulturális értékeket hozott létre. Megtörtént, hogy szerb nacionalista írók tiltakoztak, hogy a magyar intézmények élére a hatalom olyan ideológiailag hithű egyént nevezzen ki, aki rosszul beszélte az anyanyelvét, mondván, hogy az ilyen eljárás sérti a magyar kultúra értékeit.

Az adott kisebbségi kultúra értéke és az anyaországi magyar kultúra – főleg az irodalom – egyfajta európai reneszánsza tehát szerencsésen találkozott, és a baljós kilencvenes években fontos védőhálót képezett. Gondoljunk csak arra, hogy egy-egy irodalmi mű értéke azokat is befolyásolta, akik nem olvasnak. A mai mediatizált világban az olvasók számának csökkenése nem jelenti, hogy csökken azoknak a száma, akiket befolyásolnak a kulturális értékek.

Sajnálatos módon az elmúlt években az újkapitalista rendszerben a kultúra jelentősége vészesen csökkent, ami a kisebbségben hatványozott identitássorvadást idéz elő. A kultúrában is egyre inkább előtérbe kerül a kisebbségi közösséget megosztó, az anyaországi megoszlások modellje szerint létrejövő pártpolitikai rosta. Tegyük fel, hogy ezeknek Magyarországon van reális alapja, a kisebbségben azonban nincs, mert a körülmények mások. A jelenlegi magyar támogatási modell ugyanakkor nem veszi figyelembe a kisebbségi kultúrák recepcióját a saját államukban, ennek betudhatóan a magyar kultúra egésze „idegenként” mutatkozik be azokban az országokban, amelyekben magyar kisebbség létezik.

Ebben a kontextusban a Göncz-nosztalgia a kisebbségben alapjaiban módosult. Habár az anyaországi sajtó egy része nem felejtette el szóvá tenni, hogy Göncz Árpád az SZDSZ tagja volt, ez a tény cseppet sem növelte az SZDSZ iránti rokonszenvet. A kilencvenes években a kisebbségi közösségekben a magyar politikai ellentétek még nem hagytak olyan mély nyomokat, mint ma, ezért könnyen elválasztható egyrészt Göncz Árpád személye, másrészt a pártja, az SZDSZ. Inkább, egyféle eklektikus Göncz Árpád, a „mindenki Árpi bácsijának” képe alakult ki, attól függetlenül, hogy ez mennyire reális.

Ez a kisebbségben szerencsés találkozás, mert az eklektikusság a ­kisebbségi ember ­természetrajzához tartozik.

A kisebbségi ember szükségszerűen liberális, hiszen a szólás- és gondolatszabadságra olyan nagy szüksége van, mint az oxigénre.

Szükségszerűen baloldali, vagyis egyenlőségpárti, persze inkább érzelmileg, semmint párthovatartozását illetően. Ugyanakkor ­szükségszerűen nemzeti érzelmű is, hiszen mindennapjaiban ezzel a kérdéssel viaskodik. Erősen nemzeti érzelmű, ezzel az anyaországi nemzeti jobboldalhoz kötődik, de semmiképpen sem nemzetállami értelemben, hiszen azzal saját kisebbségi helyzetét ásná alá. Ebben viszont különbözik az anyaországi jobboldaltól.

(Népszabadság)