Noha a „balkanizálódásra”, a „szolgalelkű Balkánra” való lefitymáló hivatkozásra vajmi kevés okunk van, ez az ideologéma él és virul.
Hozzászokhattunk az elmúlt évtizedek során, hogy a kulturális-politikai elitek némely alakjai becsmérlően szólnak a magyar népről általában – szolgalelkűnek, önmagát alávetőnek, a szabadságra képtelennek tekintik. A politikai szabadság elvitatásához gyakran a magyar nép kulturális leértékelése társul. Számos botrány volt ekörül az elmúlt időkben, például amikor Landeszmann György a „bőgatyán” és a „fütyülős barackon” gúnyolódott vagy amikor Kertész Ákos a magyar ember „genetikusan alattvaló” voltáról értekezett. Újabban is feltűntek hasonló tendenciájú észrevételek, mondjuk amikor Vajda Mihály arról beszélt, hogy az autoritárius Orbán-rendszer felel meg a magyarországi jobbágymentalitásnak.
Joggal kíséri e megnyilvánulásokat felháborodás minden politikai oldalról. Ugyanis nem csupán leíró értelemben tévesek (hiszen megfeledkeznek minden magyar forradalomról, felkelésről és emancipatorikus mozgalomról), hanem még normatív síkon is mintha elhibázottak lennének: bebetonozzák a magyar népet a szolgaság helyzetébe – mintha azt sugallnák, nem csupán nincs az uralommal szembeni ellenállás, hanem egyáltalában nem is lehetséges. Étienne de La Boétie ugyan megalkotta az önkéntes rabszolgaságról (servitude volontaire) szóló elméletét, de nem vennénk készpénznek, hogy a rabszolgaságot mint szükségszerűséget normatív helyesléssel kezelte volna, történelemfeletti sorsszerűségként.
Hasonló eszmefuttatások a Balkánnal, pontosabban a balkanizálódással kapcsolatban is fel-feltűnnek. Kertész Imre azt nyilatkozta egykoron a Die Weltnek, hogy „Budapest balkanizálódott”. A régi index.hu arról írt Berlin új reptere kapcsán, hogy „igazi balkáni katasztrófa” lett belőle. „A magyar közélet balkanizálódik”, nyilatkozta az amúgy talán félig-meddig balkáni Markó Béla a Népszavának. „Balkanizálódó Európa” – olvashattuk a privatbankar.hu-n a kritikai elemzést. „Balkanizálódás” – ezen a címen írt a VMDP kritikai hangvételű közleményt a VMSZ-nek 2011-ben, amikor még kritikusan viszonyult hozzá. „BALKANIZÁLÓDÁS vagy KÖZÉP-EURÓPAISÁG!?” – tette fel nemrégiben a kérdést Pásztor Bálint a szabadkai kampánya során, amelynek keretében úgy tűnt, mintha bírálni igyekezne a helyi Szerb Haladó Pártot (végül nem jött össze a számottevő távolságtartás). A VMSZ mainstream ellenzéke sem tétovázik: amikor megrongálták a szabadkai Kosztolányi-szobrot, számos kommentár tiltakozott a „balkanizálódás” ellen. Szemmel láthatóan tehát maradéktalan az egyetértés e kvázifogalom tekintetében, pártállástól és eszmei preferenciáktól függetlenül. Mi azonban gyanút fogunk, ha egy ilyen nyilvánvalóan ideologikus színezetű megfogalmazás körül ennyire teljes az egyértés, s a nyájszellem háborítatlan.
Nemrég Végel László jegyzetére figyelhettünk fel, amelyben ezt állítja (szerbből fordítjuk):
„…az elmúlt tíz év során nem vettem észre semmilyen fordulatot Közép-Európában. Megint hagyta magát megvezetni idegen eszmék által: a keleti szocializmust keleti kapitalizmussal cserélte fel. Közép-Európa létezik, de nem úgy, ahogyan Konrád és Kiš megálmodták. (…) Miért itt a legerősebbek a profasiszta ideológiák? Miért elfogadható a népnek – erőszak bevetése híján is – az autokrácia? [Timothy Garton] Ashnek igaza van: Nyugat- és Közép-Európa különbségei nem tűntek el. (…) …érzem Kelet-Európa démonját. Egyet illetően azonban igazat adok Timothy Garton Ashnek, a balkáni térség ismerőjének: Szerbia balkáni marad, még ha csatlakozik is az Európai Unióhoz”.
Több problémánk is van ezzel a szövegrésszel. Mintha azt sugallná, hogy létezne valamiféle „keleti kapitalizmus” (a kínai modell? az orosz gazdaság? vagy miféle Oriens?), amely „idegen eszmeként” jelent meg. Nos, ezzel is nehezen értünk egyet, szerintünk ugyanis a kelet-európai kapitalizmus egy tipikus (fél)perifériás tőkés alrendszer, amely peremvidékiként mindenekelőtt a transzatlanti centrumországokhoz kapcsolódik, és csak sokadsorban valamiféle „Kelethez”.
De a legnagyobb bajunk nem is e sorok lenéző orientalizmusával van, hanem az itt (is) felmerülő Balkán-becsmérléssel.
Mindenkinek világos, hogy a szerző nem földrajzi kategóriákban beszél: nem azt állítja nonszensz módon, hogy sohasem sodródik majd a Balkán az Arab-, a Hindusztáni-, a Szomáli- vagy az Antarktiszi-félszigethez. Nem, itt történelmi-politikai megfontolásokról van szó, ez a kontextusból is teljesen világos. Azt sugallja a szerző, hogy Szerbia (úgy sejteni, talán az egész Balkán) ki van szolgáltatva a tisztán determinisztikus sorsának, annak, hogy az autokratikus vezetők kiszolgáltatottja, sőt, talán a profasiszta ideológiáké is (vajon vannak nem profasiszta fasiszta ideológiák is?). Viszontláthatjuk tehát a bevett „balkanizálódás”-retorikát. Amint a magyar nép esetében, ezúttal sem csak leíró, hanem normatív meglátásokról van szó. Ismét kiderül: egy kelet-európai nép nem szabadulhat a láncaitól, hiszen a fatum így döntött és dönt. Ez van, nincs mit tenni.
Mi a baj mindezzel, a „balkanizálódásra” való utalásokkal? Mindenekelőtt a történelmietlenség, az, hogy kritikátlanul-reflektálatlanul elfogadott lózungokról van szó, körültekintés nélkül használt sémákról, felületesen használt ideologikus mintákról, elhibázott sztereotípiákról.
Vegyük sorra a problémákat.
1. Ez a peremvidéki terület számos birodalomnak volt alávetve az elmúlt évezredben. De hogy Szerbia sorsszerűen az uralom elszenvedésére lenne ítélve? Dehogyis. Szerbia sok évszázad után lerázta magáról a török igát (persze nem egyedül); szembeszállt az Osztrák-Magyar Monarchiával (a ceri és a kolubarai csata emelendők ki elsősorban), majd a szövetségeseivel le is győzte; a szerbek többséget képeztek a jugoszláviai partizán mozgalomban, amely kiszorította a náci Németországot (más kelet-európai országoktól eltérően a szovjet szerep efemer volt); Tito Jugoszláviája pedig nemet tudott mondani – sikerrel – a sztálinista Szovjetuniónak. Persze mindez bonyolult: létezett kollaborálás is, léteztek a békés együttélés korszakai, léteztek az alávetés kevésbé centralizált (kevésbé birodalomközpontú, hálózatosabb) módozatai stb. A szerbek a legtöbbször kényszerből, és nem önszántukból kezdtek el harcolni, és még véletlenül se vetítsük ki minderre a mítoszt, hogy a „szerbek leginkább háborúzni tudnak, de mást nem nagyon” (mint Dobrica Ćosić sugallta az évszázados tévképzet nyomán). Mindenesetre a mi kérdésünk inkább az lenne:
hány nép van, amely ennyire nyilvánvalóan nem szolgalelkű, és amely újra és újra szembeszegül a támadásokkal vagy az alávetettség állítólagos sorsszerűségével, a politikai szuverenitás visszanyerése kedvéért? Az antiimperializmus az egyik leggazdagabb szerbiai politikai hagyomány, és még számottevő sikereket is magáénak tudhat.
A 90-es évek Jugoszláviájának/Szerbiájának helyzete és az USA-hoz való viszonya komplex volt (a francia és a brit befolyásról is szólhatnánk itt), de azt aligha állíthatjuk, hogy a szerbek szolgalelkűen alávetették volna magukat. Dani Zoltán szerbiai lakos aligha szervilitásból lőtte le az F-117A típusú repülőgépet. És ne feledjük, az évtized végén a szerbiai nép megfosztotta Miloševićet a hatalmától. (Nem mellesleg érdemes korábbra is visszanyúlni, például a szerb királygyilkosságokig.) Tényleg csak az autoriter hatalomnak való engedelmeskedés létezne, mint valamiféle végzet? Aligha. Nem véletlen, hogy filhellének és szlavofilek sora pontosan a balkáni népek szabadságszeretetét magasztalta. Amikor Louis de Lamartine a Balkánon járt, külön feltűnt neki a szerbek szabadságszeretete – és a svájci kantonok atmoszférájával hozta őket párhuzamba. Még Rosa Luxemburg is úgy tartotta egykoron, hogy a Balkánon a nacionalizmus felszabadító hatású (is) – mert lerázza magáról az idegen rabigát. Érdemes végül figyelembe venni magát a szerb nemzettudatot: a szerbeknek az önmagukról alkotott képében – az elmondottaknak megfelelően – a szabadsághoz való ragaszkodásnak központi helye van. Mint Olivera Milosavljević A nacionalizmus hagyományában című könyve kimutatja, az autosztereotípia szerint a szerb nép az évszázados keservek közepette vértanúságot szenved, hősiesen ellenáll és szabadságelvű eszméket táplál (mučeništvo, junaštvo, slobodarstvo). „A szerb elesett, de felkelt, megint elbukott, majd ismét felemelkedett, sohasem térdelt le“ – írta például Milutin Stepanović. Ezeket az eszméket nyilvánvalóan lehet, sőt kell dekonstruálni (amiként a történelmi valóság komplexitásával összevetni is) – de semmiképpen sem az a megoldás, ha egyszerűen a visszájukra fordítjuk őket, azt sugallva, hogy a szerbek a szabadsághű öntudatukkal ellentétben éppenséggel szolgalelkűek, egy hamisítatlanul történetietlen sztereotípiát létrehozva.
2. A lapos közhelyek tárházába tartozik az is, amely szerint „a Balkán erőszakos”. Különösen szórakoztató ezt olyan európai szerzők tollából olvasni, akiknek országai a gyarmatosító vérengzések, a munkásmozgalmi törekvések véres letöréseinek és a holokauszt milliónyi áldozatait tudhatják maguk mögött. Ám sajátos ezt amerikai szerzőktől is hallani, tudván, hogy Hirosimától és Nagaszakitól Indonéziáig, Vietnámtól Chiléig, Iraktól Koreáig milyen tömeggyilkosságokért felelős az amerikai birodalom (és most csak az elmúlt 75 évet vettük figyelembe, visszafogottan jártunk el). Hasonlítsuk össze – bár amúgy nem szeretjük a komparatív genocidológiát és a méricskélést – a húsz éven át tartó vietnámi háború minimum 2 millió áldozatát a jugoszláviai háborúk mintegy 140.000 áldozatával. Tényleg csak à la balkanique erőszak létezne?
3. A lózungok egy továbbija szerint a Balkánra a felaprózódó kisállamiság (Kleinstaaterei) jellemző (persze más nevetséges vádak is vannak: a balkániak kirívóan nacionalisták, korruptabbak stb.). Ennek a meglátásnak az értéke is igen csekély. Miután a balkáni közösségek – a szolgalelkűségtől merőben eltérően – megszabadultak az Oszmán Birodalomtól, stabilizálódtak, részben visszatértek középkori kezdeteikhez, megpróbáltak terjeszkedni stb. A 20. század első felében egyetlen új kisállam jött csupán létre: Albánia (mellesleg az albánok is fellázadtak a törökök ellen, a gyakori rágalmakkal ellentétben). Mi több, a régió éppenséggel nem a kisállamiságáról volt ismert, hanem az ellenkezőjéről, mint a királyi, majd a szocialista Jugoszlávia integratív példái mutatják. Egyesültek, nem „felaprózódtak”. Végül pedig még a szocialista Jugoszlávia felbomlása sem intézhető el a „felaprózódásra” való könnyed utalással, hiszen alapvetően azok a területek önállósodtak a 90-es évek során, amelyek korábban már tagköztársasági státusszal bírtak (vö. „AVNOJ-i sávok”, 1974-es alkotmány). Más régiókban a felaprózódás sokkal kényesebb probléma, például az Osztrák-Magyar Monarchia vagy a Szovjetunió tekintetében. Mint Johan Huizinga írta, „mindenki számára világosnak kell lennie, hogy a sokat megélt világunk jobban szenvedett a nagyállamiságtól (Grosstaaterei), mint a kisállamiságtól”. Csakugyan, mintha a Balkánon is éppen abból lett volna a baj, amikor némelyek nagyobb államra törekedtek: Nagy Albániára, Nagy Horvátországra, Nagy Bulgáriára, Nagy Szerbiára…
Noha a „balkanizálódásra”, a „szolgalelkű Balkánra” való lefitymáló hivatkozásra vajmi kevés okunk van, ez az ideologéma él és virul. Ott is feltűnik, ahol nem is várnánk. Némelyeknek mindenről a „balkanizálódás” jut eszébe (Móricka – alternatív eszközökkel).
Az is elhangzott – mindannyiunk vidámságára –, hogy a CIA és az FBI elindultak a lejtőn, „balkanizálódnak”. Egyesek szerint a posztmodernizmusban és a posztkommunizmusban in toto a „balkanizálódás” jelei mutatkoznak. Harold Bloom „balkanizálódásnak” nevezte, hogy a szakmájában teret hódít a feminizmus és a multikulturalizmus. Csakugyan kétségbeejtő lehet.
A „balkanizálódás” tehát mindenre jó – illetve szerintünk éppen semmire.
Persze nem csak a Balkánról van szó, hanem az oroszokról és Bizáncról is. Így írt Tamás Gáspár Miklós nemrégiben az Ivica Dačićhoz címzett levelében:
„Az önök nevében, de az önök hozzájárulása nélkül elkövetett vétkek miatt – és nem ritkán: ürügyén – a szerbeket, a »Balkánt«, »Bizáncot« és az ortodoxiát két évtizede démonizálják azok, akik vélelmezik, hogy ők »a Nyugathoz« tartoznak, s akik azt negélyezik, hogy »a demokrácia« a katolikus és protestáns Nyugat tartozéka, s hogy a pravoszláv (görögkeleti) »paraszti« társadalmak leszármazottai afféle vadak, s ki vannak taszítva a liberális paradicsomból.” Illetve: „Már rég föltűnt, hogy míg a szélsőjobboldal főleg nyugatellenes meg Európa-ellenes (stb.), a »nyugatos« magyar liberálisok egy része – ez is régi hagyomány – lenézi az ortodox (görögkeleti) népeket, keleti szlávokat, románokat, görögöket. Bizánc, Balkán, fanarióták, baksis, szolgalelkű muszkák, diktatúrára hajlamos aljanép. Ezt halljuk egyre gyakrabban, a rendszerváltás óta igen sűrűn. Korábban is megelégelhettem volna, de most betelt a pohár. Az, hogy ennek a sovinizmusnak más a fő iránya, mint a kormányzó szélsőjobboldal sovinizmusainak, nem mentség. Erre nincs mentség.”
Valóban nincs mentség. A balkanizálódás ostorozására – vajdasági magyar szempontból pláne – nincs igazolás.
(Bizánc egyébként az európai civilizáció szellemi központja volt Róma bukása után. Még az „autoriter Szovjetunió” is dekriminalizálta a homoszexualitást, szabad teret engedett a nőknek, könnyen elintézhetővé tette a válást stb. A dolgok nem fehérek és feketék, ahogyan a készen kínálkozó szemlélet sugallja.)
Miért jelent meg mégis ez az ideologéma, a „balkanizálódásé”? Több ok miatt. A régió kétségtelenül számos birodalomnak volt alávetve, de ezidáig végül minden alkalommal fellázadt. Csakugyan, lokális autoritárius vezetők is voltak – ám többnyire ők sem maradtak hatalmon túl sokáig (Tito inkább komplex kivételt képez). Azt, ami bizonyos történelmi korszakokban sajnálatosan megtörtént, sorsszerűségnek tekinteni – a történelem elhibázása és a népek szabadságtörekvéseinek gyalázatos semmibevétele. Természetesen a „primitív-erőszakos Balkán” vagy a hasonló módon felfogott Südosteuropa gondolata különösen a korántsem ártatlan nyugaton dívott és dívik, mondjuk a régióra szemet vető, de őt – paradox módon – egyúttal lefitymáló náci Németországban vagy az Egyesült Államokban, amelyek katonai–gazdasági–politikai beavatkozást kívántak, s ezt olykor „nemes, gondoskodó paternalizmusként” akarták feltüntetni (nem volt ez akadály Robert Kaplan számára abban, hogy a Balkánt tekintse a nácizmus forrásának – hiszen „Hitler a délszlávokkal teli Bécsben élt”). A Balkán stratégiai szféra volt – s az eszmék alapvetően ezt szolgálták. Sajnálatos, hogy némely regionális kulturális elitek is magukévá teszik a „balkanizálódás” ideologémáját – ezt, az alapvetően külső hatalmasok hegemonikus sémáinak elsajátítását, interiorizálását nevezik autosovinizmusnak (amely korántsem problémátlan, lásd: Šta je autošovinizam?).
Amikor az USA a „balkanizálódást” ostorozta 1999-ben Szerbiára vonatkoztatottan, lebombázott 7643 házat, 300 iskolát, 53 kórházat és 50 templomot. Végül is, ki az erőszakos? Természetesen közrejátszik a gazdasági elmaradottság is e tévképzetben – ez azonban a kapitalizmus összes (fél)perifériáját jellemzi, nem valamiféle balkáni kiváltság.
Pontosan a balkáni „vad”, „erőszakos”, „autoriter”, földrajzilag európai, de kulturális-politikai értelemben mégis európátlan, egzotikus-utálatos Másikkal kapcsolatos sztereotípiákat magunkévá tenni a szolgalelkűség – a nyugati hegemonikus eszmék átvétele, a nyájszellemnek való engedelmeskedés, kritikátlan frázispuffogtatás, üres közhelyszerűség.
Mint Marija Todorova könyve, az Imaginárius Balkán rekonstruálta (érdemes együttolvasni más könyvekkel, mint amilyen Aleksandar Pavlović Imaginárius albánja), „balkanizálódásról” csak a 20. századtól beszéltek lefitymálóan, jelesül a második Balkán-háború óta. Todorova egész könyve azt szolgálja, hogy megszabaduljunk a sztereotip gondolkodástól. „A balkáni népek még a Balkán-háborúk során sem tudtak olyan vérengzőek lenni, mint a nyugat-európaiak” – gúnyolódik a szerző az előítéletes nyugatiakon.
A barbárság nem balkáni monopólium. Todorova nem „Konrád és Kiš Közép-Európájáról” vizionál áhítatosan, hanem kerek-perec kimondja: Közép-Európa ma halott eszme, politikailag pláne elhalványult, a 90-es években pedig csak arra volt jó, hogy legitimálja némely országoknak a „nyugathoz” való idomulását (hozzánk közelebb áll Bibó Kelet-Európája).
Külön szórakoztató, hogy Todorova elemzéséből kiderül: a magyarokat nagyon sokszor a Balkánhoz sorolták, nem csak földrajzi okokból, hanem azért is, mert magyar területek sokáig török uralom alatt voltak (vicces, hogy eközben Törökországot magát gyakran nem sorolják a Balkánhoz). Todorova megjegyzi, hogy a magyarok mindig igyekeztek tiltakozni e besorolás ellen, sőt, 1921-ben nehezményezték, amiért „balkanizálják” őket.
Szegény, szegény balkanizálódó magyarok.
Tévedés azt sugallni, hogy Szerbia majd csak ezután westernizálódik, modernizálódik, európaizálódik. A szerbiai liberális ideológia ezen központi eleme azért megtévesztő, mert nem veszi figyelembe az alapvető tényt, miszerint már most a nyugat által kifosztott-kizsákmányolt peremvidék vagyunk: zsarolnak bennünket az EU-integrációra hivatkozva, visszaélnek a külföldi tőke számára nyújtott szubvencióinkkal, a nyugati gazdasági és biztonsági multicégek egyre invazívabbak, a pénzügyi szuverenitásunkat feladtuk a nyugati bankok javára, a vámrendszerünk a nyugati elvárásokhoz igazodik stb. Csakugyan, sajnos szolgák vagyunk – a „nyugatéi” és a „nyugat” által támogatott vezetőnkéi, Aleksandar Vučićéi (Donald Tusk nagyon szépen megdicsérte nemrég). Ezen kellene változtatni. Mint az új baloldali antikapitalista pártról szóló cikkünkben idéztük: „együtt kell dolgozni a kapitalizmussal szembeni küzdelmünkben, hiszen eleve úgy kezelnek bennünket, mint közös piacot, egyazon érdekszférát”. Tito egy pillanatban Balkáni Föderációt akart, amely szembeszállhat a nagyhatalmak dominanciájával. Ma is lassan fel-feltűnnek mozgalmak, amelyek ezt az eszmét tűzik a zászlajukra. A homo balcanicus többet érdemel.
Nem igaz persze, hogy mindenki csakis kultúrrasszista és elitista módon, a régió népeinek szabadságszeretetét teljesen letagadva beszélne a Balkánról. „Nem tudok a Balkán nélkül élni, nem megyek el, mint Bartók Béla” – nyilatkozta Lajkó Félix. Tolnai Ottó sem becsmérli a Balkánt a Balkáni babérokban. „Szeretnénk azt hinni, hogy Pressburger Csaba honlapján, a Pannonanizáló Balkánaánon a Balkán és a Kánaán társítása azt (is) jelzi, hogy a régióban egyszer minden jobbra fordulhat.
Mi sem megyünk el innen, a Balkánon akarunk élni.
(Autonómia)
A BALKÁN-VITA TOVÁBBI CIKKEI:
