Sokan kételkedtek tudós pénzügyminiszterünk szavaiban, amikor bejelentette, hogy a koronavírus-járvány okozta szociális válságot enyhítendő minden felnőtt szerbiai állampolgárnak kiutalnak 100 eurót. Mások viszont fanyalogtak, hogy ők bizony jól megvannak a 100 eurós könyöradomány nélkül is. Fel is bőszült ezen a hatalom! „Még hogy megkérdőjelezik egyesek, még hogy fanyalognak mások!” – dúlt-fúlt mérgében, majd hirtelen furfangos ötlete támadt: okos lány módjára be is tartja az ígéretét, meg nem is, adja is a 100 eurót, meg nem is; magyarán: csak azoknak fizeti ki, akik kérik (mínusz a kivételezett kategóriák, de ez most mellékszál).

„Nosza, lássuk csak, vajon a fanyalgóknak derogál-e betelefonálni, hogy ’hát szóval mégiscsak kéne az a kis könyöradományocska’!” – dörzsölte a markát kajánul és áldotta furfangos eszét a hatalom. Már jó előre azt is kifundálta, mely pletykalapoknak szivárogtatja ki a nyilvánosan rebelliskedő, amott meg titokban mégiscsak a pénzért kuncsorgó személyek névsorát.

„Meg egyébként is” – gondolta a hatalom, markát dörzsölve, eszét áldva – „ha segítségképpen 100-100 eurót adunk a zembereknek a közösből, annak megörülnek és ránk szavaznak, de ha azt próbálnánk nekik elmagyarázni, hogy könnyítésképpen 100-100 euróval kevesebbet kell betenniük a közösbe, mint eddig, akkor legfeljebb megvonnák a vállukat, ’nagy ügy’, mondanák, és nem szavaznának ránk.”

Rövidtávú hatalomtechnikai szempontból jól kalkulált a szerbiai rezsim, ezt el kell ismerni. Hiszen az égből pottyanó 100 eurós „ajándékot” a felületes szemlélőknek el lehet adni mint a válság következményeinek enyhítésére szolgáló egyszeri juttatást, amit azért kaphat meg mindenki (már ha kéri), mert ugye a járványhelyzet eleve mindenkit megvisel. Tökéletesen populista döntésről van szó, amely semmi mást nem szolgál, mint az erre fogékony polgárok lekenyerezését, szavazatainak megvásárlását, adatbázis-építést és esetleg egyesek megszégyenítését, lejáratását.

Az egész intézkedés mintegy 600 millió eurót emészt fel, olyan pénzt, ami nem áll rendelkezésre, tehát elő kell teremteni – kötvénykibocsátással vagy hitelfelvétellel –, és semmiféle kilátás nincs rá, hogy bármi módon is megtérülhet. Ne feledjük: a pénzügyminiszter szerint ez nem szociális juttatás (noná, hiszen ez esetben mi indokolná, hogy minden polgár megkapja), hanem a gazdaságélénkítést, a vásárlóerő növelését szolgáló intézkedés. Ám klasszikus, mindenkinek „lepottyanó” ún. helikopterpénznek mégsem tekinthető, mert gazdaságilag semmivel sem indokolható módon – sértődött és gőgös politikai megfontolásból – szelektál, amikor kérvényezéshez köti az összeg kiutalását.

Arról lehet vitatkozni, hogy gazdaságilag van-e létjogosultsága a vásárlóerő felpezsdítését szolgáló helikopterpénz-osztogatásnak, amit több ország is alkalmaz, vagy esetleg többet érne, ha a kiadások visszafogására, az adóterhek könnyítésére, esetleg egyes gazdasági ágazatok megsegítésére törekedne az ország, de a sem nem szociális alapon és nem is gazdasági alapon történő osztogatásra semmilyen épkézláb magyarázat nincs. Kivéve a fentebb vázoltat, amit a hatalom ugyan nem mond ki, csak gondol.

Mit tehet az egyén ebben a helyzetben? Telefonálni vagy nem telefonálni? – ez itt a hamleti kérdés.

Ha telefonálok, elfogadom a hatalom játékszabályait, részt veszek ebben a populista bohózatban, megalázkodom, és esetleg még azt is kockáztatom, hogy az adataim illetéktelen kezekbe kerülnek, politikai lejáratási kampány részévé válok. Ha viszont nem telefonálok, lemondok alanyi jogomról, nem „hívom le” azt a pénzt, ami megilletne. Nehéz ügy, és nyilván senkit sem kell elítélni, bármelyik opció mellett dönt is.

Annyit tehetek, hogy elmondom, én mit fogok csinálni.

Fájdalom, hogy így van, de bő négy évtized során sem sikerült elhinteni bennem az államunk iránti bizalmat (nem általánosságban „az állam”, hanem e konkrét állam iránt – ezt hangsúlyoznám). Tehát abból indulok ki, hogy a pénz nincs jó helyen nála.

Ha bent hagyom, csak elherdálja vagy nekem nem tetsző célokra költi, esetleg lenyúlja. Magyarán: igyekszem minél kevesebbet adni neki, ha pedig ő akar nekem (vissza)adni, nem fogom büszkeségből visszautasítani. Vagyis: én telefonálni fogok – de nem tartom meg a pénzt. Úgy, ahogy van, teljes egészében át fogom utalni egy olyan civil szervezetnek, amelyikről úgy gondolom, hogy megérdemli, hogy rászorul, hogy jó célt szolgál, és amikor ezt megteszem, nyilvánosságra is fogom hozni a nevét.

Mindenkit, aki úgy érzi, megteheti, hasonlóra biztatok. Hackeljük meg közösen ezt a választási kampányfogást!

#adományozz100eurót / #doniraj100evra

(A cikket nyomtatásban a Családi Kör hetilap jelentette meg.)