Amikor száz esztendő múlva valaki visszatekint azokra az évekre, amelyekben nekünk békességben, erkölcsi nagyságban és gyarapodásban élnünk adatott, nem mondhat majd mást, mint hogy az európai nemzetek közül baráti magatartásban, az üldözöttek és megszomorítottak védelmezésében és vigasztalásában, hovatovább emberségben és – a görögség és korai kereszténység szép példájához híven – vendégszeretetben (philoxenia) messze két ország tűnt ki: Szerbia és Magyarország.

Meglehet a messzi korok elfogulatlan kutatója harmadikként megemlíti majd Olaszországot is, amely köztudattan a menekültek nagy barátja, hiszen politikájával – miszerint egyetlen olyan hajót sem enged kikötni a partjain, amely menekülteket vett föl a fedélzetére, s ezáltal ezreket tántorít el attól, hogy pokoli életkörülményeiktől menekülve a tengeren való átkelést merészeljék  – alkalmasint több száz emberéletet kímél meg a vízbe fúlástól. Matteo Salvini úr, aki ennek a nemes politikának az élő megtestesülése, ily módon a filantrópia pápánál is szentatyább képviselőjeként vonul be az íródó történelembe.

De vissza a példamutatást kereső jövőbe!

Hiszen mi másról is tanúskodik majd a száz esztendővel utánunk élőknek Jinglak Sinavatra egykori thaiföldi miniszterelnök-asszony és Nikola Gruevszki valamikori macedón miniszterelnök befogadása? Az a bátor tett, amely nem ismert kockázatot akkor, amikor a hazájában bíróság elé állított politikusoknak útlevelet és oltalmat nyújtott? Az az önzetlenség, amely arra sarkallta a magyar hatóságokat, hogy Montenegrón és Szerbián át menekítsék a jobb sorsra érdemes miniszterelnököt, az a törődés és az ügy iránti elkötelezettség, hogy menekültkérelmének elfogadását meggyorsítsák, s addig is messzemenő kényelmet és biztonságot nyújtsanak neki?

Ha nem piros betűvel írják a jövő lapjaira a szerb államfő szavait, miszerint „Az útlevél nem valami szent dolog” („Pasoš nije neka svetinja”), akkor ne is írják, akkor ne is legyen, öntse nyakon utódainkat a Pannon-tenger!

Mert hiszen hiába áltatnánk magunkat azzal, hogy száz esztendő múlva nem lesznek olyanok, akik Szerbia és Magyarország vendégszeretetét elvitatják. Akik csupán rosszakaratból és irigységből a két ország múltjának befeketítésén fáradoznak majd lankadatlan erővel. Akik a határszélen fölhúzott szögesdrót kerítéssel, a menekültek éheztetésével, rendszeres ütlegelésével és azzal hozakodnak elő, hogy a még befogadott menekültek ellen is nemtelen hecckampány zajlott. Akik nem átallják majd olyan fényben beállítani a két megbuktatott miniszterelnök befogadását, mintha Szerbia és Magyarország csak a tehetőseket és hatalmasakat látná szívesen, a kicsiket és erőtleneket pedig szétszóratná, megtöretné és pusztulni hagyná.

Ám aki valóban veszi majd a fáradságot, hogy a korunkban elmerüljön és egyedül helyesen fogja föl a történéseket, nem juthat ilyen kósza képzetekre. Akik e tettekbe kivételezést vagy valamiféle hátsó szándékot látnak bele, valamiféle ügyeskedést, bizniszt, azok csakugyan ferdén értelmezik a keresztény kultúrát és a nemzeti vendégszeretetet.