VATAŠČIN PÉTER: A LABAN-ÜGY NÉHÁNY TANULSÁGA

2017 Sep 02

A felejtés és az ügyek kifáradása nagy kebelbarátja a vajjal a fején rohangáló politikusnak.

Bogdan Laban szabadkai polgármester ügye sokkal érdekesebb annál, mintsem hogy egyszerűen csak felháborodjunk rajta. A felszínt megkaparva kirajzolódik néhány olyan vonás, ami részben a helyi szintű szerbiai politizálás sajátosságairól szól, de a közélet általános állapotáról is elárul ezt-azt.

A Laban-botránynak van egy olyan vonása, amely ismerős lehet azok számára, akik emlékeznek az őszödi beszéd társadalmi hatására. Egy politikus fogja magát, és nem nyilvános kontextusban olyasmit mond, ami egész egyszerűen nem való a nyilvánosság elé. Jóllehet minden, a közügyeket figyelemmel követő polgár számára nyilvánvaló, hogy az efféle szituációk kéz a kézben járnak a politizálással, amikor mégis rájuk vetül a nyilvánosság fénye, óriási lesz a botrány. Másként fogalmazva:

mindenki tudja, hogy az alvilági szálak, az ocsmány szótár használata és a fenyegetések számos esetben szerves részei régiónk (nem pusztán a Balkánra lehet itt gondolni, hanem Közép-Európára is!) közéletének, és hogy a szekrények majd’ szétrepednek a csontvázaktól. Mindez azonban nem okoz döntő méretű botrányt mindaddig, amíg meg nem mutatkozik a maga pőre mivoltában, és még akkor sem jutunk el feltétlenül a ráció és az igazságérzet szabályai szerinti végkifejlethez.

Az őszödi beszéd körülményeiről sem tudunk sokat, és ez várhatóan így is marad, függetlenül attól, hogy a maga idejében nagyon is konkrét politikai következményei voltak. Legfőképp azért van ez így, mert alapvetően politikai okok vannak ilyenkor a háttérben, elég csak megemlíteni, hogy esetünkben a botrányt Laban párttársa, a szintén szerb haladó párti Vladimir Polovina indította el, aki, állítása szerint, így szeretne változásokat elérni a párt szabadkai helyi szervezetén belül. Gondoljunk bármit is a nyilvánosság előtt mindeddig gyakorlatilag ismeretlen férfi állításairól, amikor Bogdan Laban körének visszaéléseit sorolta, ez még egyelőre nem több politikai hangulatkeltésnél. Ugyanebbe a kategóriába tartozik a Szerb Radikális Párt megkésett panaszkodása is Szabadka jelenlegi első emberére. A tisztánlátást az sem segíti, amikor Igor Mirović tartományi kormányfő arról beszél, valódi konkrétumokat nem említve, hogy milyen súlyos fenyegetésekkel kellett Laban családjának szembenéznie. Az pedig már végképp a ráadás kategóriájába tartozik, ahogyan a felfokozott közhangulatban a Demokrata Párt helyi szervezetének hasonló ügyeiről is elkezdtek információk szivárogni a Facebookon egy magánprofilról, melyek szerint Szabadka két korábbi polgármestere, a DP-s Saša Vučinić és Modest Dulić korábban Labanhoz hasonló brutalitással léptek fel.

Az is keserédes mosolyra adhat okot, ahogyan maga Laban is tovább növelte a zűrzavart, amikor elődje, Maglai Jenő állítólagos piszkos ügyeire tett utalást. Ám ahogyan a Labanról kiszivárogtatott hangfelvételnek is elsősorban politikai zavarkeltés volt a célja, úgy a polgármester szavai is a szájkarate műfajába tartoznak. Már ha Laban nem blöffölt. Bár tegyük hozzá, hogy Maglai olyannyira nem siette el az egyébként súlyosnak tűnő vádak cáfolatát, hogy arra mind a mai napig nem kerített sort. Ez a magatartás pedig – finoman szólva – nem szokta eloszlatni a kételyeket.

Összefoglalás helyett inkább feltehetjük a kérdést:

mennyire számítunk naivnak, ha abban reménykedünk, hogy a felvetett esetek bármelyikéből annak rendje és módja szerint egyszer megfelelő ítélettel végződő bírósági ügy lesz?

EGYSZERŰ KILÖVÉSI ENGEDÉLY VAGY AZ ŐSZINTESÉG PILLANATA?

Az elmúlt hét történéseinek volt két olyan mozzanata is, amely nem igazán jellemző a haladókat övező botrányokra. Az SZHP két megbízható partnere határolódott el ugyanis Bogdan Labantól, és ezzel együtt valamilyen mértékben a Szerb Haladó Párttól is. A botrány kipattanásakor kevesen hitték volna, hogy a VMSZ mer majd szólni bármit is, aztán, láss csodát, Horváth Tímea, a szabadkai szervezet elnöke és egyben a polgármester munkatársa döbbenetét fejezte ki a város első emberének viselkedése miatt (bár ahogy J. Garai Béla megjegyezte, a lemondásra való felszólítást bölcsen elkerülte). Ezt követően a haladók egy régi partnere, a minden hájjal megkent Mirko Bajić is elhatárolódott Labantól. Mindez azért különös, mert eddig sem a VMSZ, sem a Bácskai Bunyevácok Szövetsége (SBB) nem a haladóellenes állásfoglalásaikról voltak híresek, mi több, a kritikus ügyekben vagy mélyen hallgattak, vagy teljes mellszélességgel támogatták Aleksandar Vučićot és embereit, tekintet nélkül arra, hogy mennyire volt kínos a helyzet. Mondhatnánk, hogy ez csak helyi, mi több, pusztán a polgármester személyére kihegyezett ügy, amelynél nem feltétlenül érvényesek a tartományi és az országos politika játékszabályai, itt azonban Szerbia egyik legnagyobb városának polgármesteri székéről van szó, amelyre oly’ sokáig áhítozott az ország legerősebb pártja. Nem mellesleg az eset már az első percekben túlnőtt a puszta személyi kérdéseken, és Labant meghaladva már az SZHP népszerűségében is kárt okoz.

Alapvetően két forgatókönyv lehetséges, de belső információk híján e helyütt csak körvonalazni lehet őket. Az első az, hogy

az itt-ott emlegetett szabadkai SZHP-s belharc következtében a VMSZ és az SBB „felsőbb erőktől” kapott kilövési engedélyt.

A két nemzetiségi párt egyébként szokásos szervilis magatartását tekintve ez igen valószínű opció, noha pusztán az, hogy Pásztor István a pénteki városnapi díszülésen vígan ücsörgött Laban mellett a szabadkai Városházán, hagyhat némi kételyt (hacsak nem került sor drámai változásokra egyik napról a másikra a színfalak mögött). A második lehetőség az „őszinteség pillanata”, vagyis hogy

tudván a vélhetően nem túl tiszta háttérről és részletekről, valamint a politikai boszorkánykonyha nem kivehető okai miatt a két párt nem tudta elkerülni a tiltakozást, amely ebben az esetben valami miatt elfogadható, bevállalható lépés a haladókkal szemben.

Azonban akár egyik, akár másik esettel van dolgunk, az világos, hogy mindkét forgatókönyv újfent a két kis párt kiszolgáltatottságát bizonyítja, teljesen mindegy, hogy karmesteri pálca vagy a saját, többé már nem elfojtható felháborodásuk állt reakcióik mögött. Az általános fejleményeket tekintve azonban mindez már csak elhanyagolható részletkérdésnek tűnik.

FUTAMODJ MEG, HA TUDSZ

Bogdan Laban meggyőző magabiztosságról tett tanúbizonyságot a botrány kipattanása óta. A független gondolkodású polgár számára visszatetsző, ahogyan kétszer is (a sajtótájékoztatóján, illetve a bírósági meghallgatásán) eliszkolt az újságírói kérdések elől. Ugyanakkor ez azért történhetett így, mert egyszerűen megteheti. Senki sem kényszeríti egy „sajttájos” monológ elmondásánál többre, az idő pedig neki dolgozik. A felejtés és az ügyek kifáradása mindig is nagy kebelbarátja volt a vajjal a fején rohangáló mindenkori politikusnak.

Magabiztosságról szólt a pénteki városnapi díszülés kontextusa is: egyen- és civil ruhás rendőrök tömege biztosította a helyszínt, csak azokat engedték be az ülésre, akik rajta voltak valamilyen listán, a résztvevők nyugalmát pedig egy fémdetektoros kapu volt hivatott teljessé tenni. A legszámottevőbb ellenzéki erő, a Mozgalom a Polgári Szabadkáért képviselőinek elszigetelt, ráadásul jól felfogott politikai érdekük miatt szükséges bojkottja, és a további szétforgácsolódott ellenzéki pártok tiltakozása ellenére szép számmal képviseltették magukat a különböző politikai tisztségeket betöltő személyek, és nem hiányoztak az egyszerű polgárok sem. Utóbbiakat kár lenne kárhoztatni a jelenlétükért, nyilvánvalóan sokan sokféle indíttatásból vettek részt az eseményen, egészen biztosan volt olyan is, aki nem tudott a botrányról, másokat nem érdekelte az egész stb. Díjat vissza senki sem utasított. Voltaképp

soha jobbkor nem jöhetett volna Laban és az SZHP számára a városnapi rítus, hiszen a jelek szerint az elhanyagolható ellenzéki proteszten, és a „pályán kívüli” állampolgári morgáson kívül senki sem gondolt erőteljes, figyelmen kívül nem hagyható fellépésre.

Mintha a VMSZ és az SBB tiltakozása is csupán egy távoli felejthető közjáték lett volna. Tisztviselői öltönyök, kosztümök, sőt, reverendák villantak meg a padsorokban, és ez már bőven elég. A botrány egyelőre elülni látszik, az ügy okozta kellemetlenségek pedig, úgy tűnik, még az elviselhetőség határán belül vannak a hatalom számára. Könnyen elképzelhető, hogy a lehetséges károktól megriadva a haladók a saját soraikon belül rendezik a helyzetet, és megy minden tovább, mintha mi sem történt volna.

(Autonómia)