RADICS VIKTÓRIA: Hazatérés

2015 Sep 12

Svájcból Vajdaságba – Budapesten át

A civilizációs árok Kelet és Nyugat között nem csak mély, de mintha még mélyülne is

Az a szerencse ért, hogy nyolc és fél hónapig Svájcban élhettem. Még sohasem tartózkodtam huzamosabb ideig külföldön, talán ennek a naivitásnak köszönhető, hogy a nyolc és fél hónap minden egyes napja csodálkozással telt el. Bámészkodtam, nézelődtem és álmélkodtam; semmi közöset, semmi kapcsolatot nem találtam az otthoni (budapesti és vajdasági) meg az ottani állapotok közt. Kivéve a testemet, persze. De nem sikerült összefércelnem imígyen megkettőződött lényemet, ellenkezőleg, szétváltak és folyamatosan torzsalkodtak bennem. Végig közép-kelet-európai maradtam, és amikor ismét hazatértem, evidens volt, hogy ide tartozom. A svájci táj realitásból irreális álommá változott át, mely iránt még nosztalgiát sem érezhetek, oly távol van, a kéklő hegyeken túl.

A hazatérés már a repülőben megkezdődött, melynek zümmögő terében az én magyar honfitársaim a legkevésbé változatos káromkodásokkal csípőspaprikázták amúgy is színfalhasogató hangoskodásukat. Gazdagék születésnapot ünnepeltek az Alpokban, és hazafelé a gépen, noha középkorúak voltak, nem győzték a mai magyar töltelékszavakkal kiordibálni, hogy milyen kurva jól érezték magukat a hegyi mulatságon. Nem először láttam magyar (vagy szerb – mindegy) újgazdagot, svájci ámuldozásaim visszája következett azonban, meglepett a minden hájjal megkent barbárságnak ez a foka és a provinciális gőg, mely mintha Radomir Konstantinović A vidék filozófiája című könyvéből bújt volna elő, szellem a palackból, értésemre adva, hogy hová tartok.

A Ferihegy (hadd utasítsam vissza az új tulajdonnév használatát) teljesen másmilyen, mint a repterek a nagyvilágban: félig üres, kopár és kopott, nem csábít megannyi méregdrága finomsággal, bevezet a rideg magyar valóságba, akárcsak a busz, mely a reptértől a legközelebbi metrómegállóig visz. Ebbe a buszba csak az elülső, szűk ajtón szállhat be kofferjeit toszogatva a turista, és azonnal fel kell mutatnia a jegyét a szigorú sofőrnek, miközben a hangszórók igen udvariatlanul rikoltozzák angolul és magyarul az utasításokat. Hazaértem:

ebben az országban én potenciális csaló és bűnöző vagyok, az ártatlanság vélelme hátramarad, itt, alig léptem be az országba, máris engedelmeskednem kell a felszólításoknak, no és izzadva tolakodni.

Kissé fájdalmas lenne most belebocsátkozni a svájci tömegközlekedési eszközök leírásába, melyekben nem csak csomagokat, de kerékpárt is nyugodtan lehet szállítani; az ellenőrzés nem lanyhább ugyan, viszont diszkrét. Ott te tisztes, üldögélő polgár vagy. És természetesen egyből, villámgyorsan el tudsz jutni a reptérről a városba.

A Kőbánya-Kispest állomáson át kell szállni. Nemhogy mozgólépcső nem áll rendelkezésre, hanem a cukorszagú szutyokban és mocsokban olyan lépcsőn vagy kénytelen a vágányhoz kászálódni, hogy kis híján kitöröd a nyakad, és ha esik, akkor a nyakadba zúdul az eső. (Esett.) Svájcban a római kori lépcsők is jobb állapotban vannak, mint itt ezek ezen a budapesti közlekedési csomóponton, ahol információk is alig állnak rendelkezésre, és lehet, hogy kétszer kell le-föl másznod a csorba lépcsőkön a málháddal.

BUDAPESTI AKKLIMATIZÁLÓDÁS, BASZDMEG

Mielőtt hazamerészkedtem volna, az akklimatizálódást elősegítendő kiültem a lakásommal szemben lévő „Muskátli” söröző elé, a kiszáradt tövek közé. Az is megérdemelne egy sóhajt, hogy a svájci városka, ahonnan jövök, telis-tele volt virágokkal; egy részük „állami gondozásban” van, más részüket a lakosok ültetik és ápolják. Nő létemre tavasztól késő nyárig elvarázsolt a kéthetente változó, tarka virágözön, de még télen is a sok színes bogyó és fenyő… Noha nekem nagyon drága volt, nem álltam meg, hogy a közeli ábécében ne vásároljak néha egy-egy csokor friss rózsát, liliomot… Vagy, tilosban járva – amiről kelet-európai páriaként nem tudtam leszokni –, szedtem egy kis csokor mezei virágot. És csodáltam a nyírott fákat, a sok óriás ősfát, a pázsitot…Ha rég meg nem keményedett volna a szívem, könnybe lábadt szemmel gondoltam volna a kivágott zombori platánfasorra meg a durván megritkított bogyósokra („bođoši”, szerbül), a kőbányai lakásom közelében pusztuló, jobb időket látott Csajkovszkij-parkra, de nem is lehetett volna annyi könnyem, amennyivel a kegyetlenül kitépett vajdasági és budapesti fákat-bokrokat, kiszáradt virágágyásokat elsirathattam volna.

Svájcban nem tekintették volna szentimentalizmusnak, hogy sajnálok minden elpusztított fát. Ott minden fűszálra vigyáznak – rájöttek rég, hogy a természettel barátságban lenni a jó élet egyik titka.

A kőbányai sétányon, ahol lakom, mint friss hazatérő, megrökönyödve szemléltem a lerobbant populációt. A mogorva, szépnek nem mondható, lompos és kövér, ízléstelenül öltözött férfiakat és nőket, akik közé, mi tagadás, én magam is tartozom; én sem szoktam itthon az utcán mosolyogni, mint a svájciak, és köszöngetni, mint ők; a rosszindulat, a keserűség és mindenekelőtt a pénztelenség lerí rólunk.

Nem tehetünk róla. A tizedik kerületben alig látni embert, akin ne látszana több-kevesebb megvertség, levertség, rosszkedv. Ha nyitva az ablak, éjszaka arra ébredünk, hogy a sétányon, nem is csak verbálisan, verik egymást a kései kocsmázók, nő a férfit és férfi a nőt, vagy a szemetesládákat és a kirakott kukákat zörgetik a legszegényebbek. A padokon a hajléktalanok halkan hortyognak.

Nem megy ki a fejemből, nem: az, hogy boldogok az emberek Svájcban, egy kicsit legalábbis boldogok, mennek az utcán és mosolyognak, egyedül ballag az asszony, és mosolyog, köszönnek egymásnak – Grüezi! –, mindenki köszön a kisebb városokban és a falvakban. Teljesen másképp mozognak a világban, az életben azok az emberek, mint mifelénk (ahol a köszönés paraszti szokása falun is kiment a divatból), megvan bennük az a bizonyos minimális biztonságérzet, az otthonlét öröme, ami elengedhetetlen a békés élethez. A svájciak jól érzik magukat az országukban, a városkájukban, és szeretik a hazájukat (anélkül, hogy ez program lenne, mint nálunk), egészséges patriotizmust táplálnak iránta, amin szintén nem győztem csodálkozni, hiszen

abban a két országban, ahol én lakom, vagy agresszív a hazaszeretet, vagy gyűlöletté, öngyűlöletté fordul ki, vagy retorikai fogás, ócska (ön)szuggesztió.

Nem a nemzetüket szeretik a svájciak, hiszen Svájc nem nemzetállam, hanem az országot, amelyben nyugodtan, jól élhetnek, szép környezetben, tiszta levegőn. Amely nem bántja őket, és nem a büntetés az első dolga. Ahol az állam nem ellenség, nem is ellenfél, hanem szolgálatot teljesít, keretet biztosít, minden közügyet azonnal elintéz. A nagy hóban pillanatok alatt ott lavíroztak az utakon a kis kotrógépek, nyáron ingyenes kabinok állnak rendelkezésre a tóparton, kerékpárt bérelni is ingyen lehet. A szolgáltató, intézkedő és vigyázó államnak még az eszméje is oly távol áll mitőlünk, mint Makó Jeruzsálemtől. Nálunk az államot ki kell játszani, utálni kell, bírálni napról napra a kifulladásig. Ott is adóztat rendesen az állam, de segít is, követel és nyújt. A bürokrácia messze nem olyan bonyolult, mint nálunk, nem tűzfal, külföldi létemre tíz perc alatt el tudtam intézni a hivatali kötelezettségeimet.

Az elnökök és miniszterek nem virítanak a napilapok címoldalain, az elnökök és miniszterek szolgálatot teljesítő és intézkedő hivatalnokok, az a dolguk, hogy megkönnyítsék az életed; semmi pompa, semmi hivalkodás, és nem fogják megmondani neked, hogyan gondolkodjál és hogyan élj. Szürkék. Ottlétem nyolc és fél hónapja alatt egyszer sem láttam Simonetta Sommaruga fényképét a Neue Züricher Zeitung címoldalán. Sokan nevét sem tudják megjegyezni. A politikusok nem tesznek ünnepélyes nyilatkozatokat, nem adnak szellemi eligazítást, hanem „csak” működésben tartják bel- és külpolitikailag, gazdaságilag az országot, úgy dolgoznak, mint egy láthatatlan motor. Következésképp az állampolgárok sem politizálnak ha kell, ha nem, azonban amikor népszavazás van, akkor megvitatják az aktuális ügyeket. Így történt, hogy abban a kisvárosban, ahol tartózkodtam, a nép leszavazta a nagyberuházást, mely egy alagutat képzelt el a város alá, hogy fölszabadítsa az utcákat és tereket, s mellesleg jó nagyot profitáljon. Úgy gondolták, hogy nem éri meg nekik, túl nagy kiadás, plusz adógaras lenne.

Béketűrők és békeszeretők a svájci polgárok, és ez olyan érzés, amit én tudatos életem alatt sem Szerbiában, sem Magyarországon nem tapasztaltam meg soha, hiszen mifelénk minden napra jut egy-egy politikai inzultus, ha nem kettő. Állampolgárként legalábbis mindenki ideges, vagy ennek visszájaként apátiába süppedt. Esetleg mind a kettő, az „agitált depresszió” nálunk népbetegség.

Néha, amikor Svájcban az ismeretlen emberek mosolyogva üdvözöltek az utcán, magamban káromkodtam: jebiga, baszdmeg, mit mosolyogsz.

Mert én már javíthatatlanul meg vagyok nyomorítva, mert itthon borotvaélen táncolunk a polgártársaimmal, mintha mindig szakadék szélén imbolyognánk, sötét ködökkel a fejünkben; el nem tudom képzelni, amit pedig a saját szememmel láttam, hogy milyen lehet könnyedebben élni, tudni, hogy nem fog senki bántani, nem fognak meglopni és nem leszel holnap földön alvó hajléktalan, nem fognak ukmukfukk kirúgni, elutasítani, visszalökni, kilakoltatni. Van élettered, kisebb vagy nagyobb, a munkádra számítanak, és ha az ember kreatív, akkor azt üdvözlik. Abban a kisvárosban, ahol tartózkodtam, a helyi sajtó azon sopánkodott, hogy nincs elég „Querdenker”, szabadgondolkodó, merész ötletekkel előhozakodó, újító ember a városkában. („Újító”, ez a szó nálunk a tolvajnyelvben szerepel, a betörők használják, amikor „új címet” szereznek.)

A „DÖGÖLJ MEG” IMPERATÍVUSZA

Persze a hazaérkezésem utáni első két-három óra volt a legnehezebb, aztán villámgyorsan visszaszoktam a rosszba, és otthon éreztem magam benne. Már nem kerestem az élelmiszerboltban rózsát, konyhakész salátákat, friss fűszernövényeket, halat, csíráztatott magokat, áfonyát. Svájcban képes voltam félórákat állni az áruház polcai előtt és bámulni. Hányféle paradicsom! Hányféle zöldség!

Az emberek ott valóban táplálkoznak, nem csak tömik a hasukat; karcsúra eszik magukat, nem stresszevők, mint mi sokan.

Végtelenül szomorú, hogy a táplálkozás mint „zöld” kalóriabevitel, mint friss és egészségesen tápláló élelem fogyasztása csak az emberiség csekély százalékának jut, kiváltság kérdése, s hogy ezen az elemi szinten is le vagyunk alázva, annak ellenére, hogy mifelénk vannak (vagy voltak) a legjobb termőföldek és a legszebb, legolcsóbb termelői piacok. A kormányaink, melyektől távol áll a polgárok egészségével való törődés legminimálisabb foka is, ilyen elemi dolgokat nem tudnak biztosítani: itt a halálra eszed magad/korog a gyomrod alternatíva nyílik, nincs módunk, nincs türelmünk törődni az egészségünkkel, örülünk, ha nem üres a frizsider és a fazék, itt még az éhezéstől félnek az emberek, vagy másnapos kiflin élnek. Mindenekelőtt az egészségünk megy tönkre itt, aztán a szellemünk. Elég durván hangzik, de a „dögölj meg” imperatívusza működik valahol a kiváltságosokban, amint erről tanúságot is tettek, a pórnép egye a sületlen, felfújt fehér kenyeret meg a „parízernek” nevezett darálékot. És ne adjon senkinek. A ’mivel etetnek’ kérdés nem csak a szájbarágásra vonatkozik, hanem mélyebb szinteket is elér, a szó szoros értelmében, a gyomorra is érvényes.

A hazatérés kulturális-politikai sokkját zsörtölődéssel levezetni nem valami felemelő. Svájci időzésemnek köszönhetően azonban pontosan kirajzolódott bennem a tisztes, szabad, felelős, jómódú polgár vágyképe, aki ad és kap, és a nem félelmekkel teli, szabad állampolgári lét utópiája; mivel a saját szememmel láttam, hogy ez ott, a kéklő hegyeken túl, mindennapi valóság, nem is akarom feledni, ezért beszélek róla, azzal a „perspektivikus tévedéssel”, mely a sajátom:

peremvidéki vagyok, és lecsúszott, regresszióban lévő ország az is, ahol születtem, meg az is, ahova áttelepültem.

A rendszerváltozás nem segített rajtunk, ellenben mára világos, hogy rontott a helyzetünkön, tönkrevágta azt a kicsit is, amink volt. Tönkrement gyárak, romüzemek és kiszikkadt földek tarkítják utamat otthonról haza, ahol a híres mezőgazdaság is alig nyújt megélhetést.

A kapitalizmus hátulütőit vendégeskedésem alatt nem éreztem a bőrömön, szabad szemmel csak a különbségeket láttam, melyek nem olyan ordenárék, mint itt. Azt láttam, hogy aki szegényebb, az úgy él, mint mifelénk a középosztálybeli – például én –, aki pedig gazdag, az elérhetetlen magasságokban lakozik, fönn a hegyen, üvegpalotában, kristálytiszta levegőn, patakparton, és álomautóval közlekedik. A hozzám hasonló tanárember, akinek a felesége gyógypedagógus-asszisztens, kertes, tornácos faház két szintjét bérli, bájos kis udvarral. Nyaralnak, telelnek, és minden hétvégen kirándulnak. A vendéglakásommal szemben élő parasztcsalád, akik teheneket és birkákat tartanak, és gyümölcsösük, zöldségeskertjük is van, nagy, kétszintes, csinos, tágas faházban élnek, a családnak három kisebb-nagyobb autója van. Egy kis boltocskát tartanak a házuk földszintjén, amelyben saját termékeiket árulják: nagyon jó minőségű húsféléket, sajtot, tojást, krumplit, gyümölcsöt, cseresznyepálinkát és almalét, alpesi gyógynövényes likőröket, befőtteket és savanyúságokat, mézet, saját készítésű csokoládét, süteményeket, szárított gyümölcsöt. A juhok éjjel-nappal ott kolompoltak a lakásom körül. Az ablakon bejött a trágyaszag, nem volt kellemetlen, hozzátartozott a hangulathoz, akár a mindenórás harangszó.

VISSZA VAJDASÁGBA: KIÉGETTSÉG, SZEMÉT, SÁR

Budapestről más másnap Zentára vezetett az utam. Az országhatáron uralkodó körülményekre most nem térek ki.

Zentán a legelső gondolatom az volt, hogy egy magára hagyatott városkába érkeztem, ahol úgy pusztulnak a jobb időket látott épületek, ahogy akarnak.

A régi polgári házak málladozó vakolata, a girbe-gurba járdák, a düledező kerítések, a roskatagság és az enyészet nyomai a peremvidéki elesettség tablóképét adják ki, de nem csökkentik szeretetemet ez iránt a szegényes, süllyedő világ iránt. Hányszor gondoltam arra Zugban, hogy milyen szép lehetne Zenta, ha úgy karban tartanák a házakat, mint itt! Ha lenne állami pénz renoválásra, restaurálásra! Ha negyedannyi, tizedannyi pénzt és gondoskodást kaphatna a Tisza-part, mint itt a Zugersee partja! És mennyire más képet mutatna a Zombor környéki tanyavilág, ha a paraszt erre is azt jelentené, mint arra a „Bauer”: a társadalom, nem túlzás, legmegbecsültebb rétegét.

A Tisza-parton sétálva elborult a tekintetem. Elfordítom a fejem, látván, hogy itt az emberekben semmi, de semmi környezettudatosság nincs, teleszemetelik a saját folyópartjukat, még a vízszerető horgászok is flakonokat és zacskókat hagynak maguk után, üres sörösüvegek és pillepalackok úsznak a folyóban, a szemetesládák kidőlve, belüket ontva rogyadoznak. A gyep kiégve, nincsenek kiépített lejáratok a vízhez, szakad a part, az agyonbetonozott sétány csupa kosz. Az elhagyatottság elhanyagoltsággal, gondatlansággal, sőt, ami a szemetelést és a közbeszédet illeti, ki kell mondani, teljes kulturálatlansággal párosul. Mennyit csodáltam Svájcban a mindenütt csorgó kutakat, zubogó patakokat, csordogáló ereket – nos, a Vajdaságban a kiégettség, a szemét és a sár volt az első benyomás, mely később szomorúan részleteződött. Fáj, hogy a természet ilyen mostoha sorsra jutott itthon. A Tisza nem tehet róla, hogy belepte a békalencse és mocsaras bűzt áraszt, azonban a lakosok tehetnek arról, hogy nem őrzik meg azt, ami még szegényen is megőrizhető volna, és bizonyára a városvezetőség is tehet arról, hogy sehol semmi ökológiai tudat nem létezik a városban. Ám az emberek errefelé nem lokálpatrióták sajnos, mert nem éreznek felelősséget a környezetük iránt, és nyilván azért nem, mert patrióták sem lehetnek. Se hazaszeretet, se a természet szeretete – aktívan legalábbis egyik sincs életben, talán csak szentimentálisan s egy-egy színpadon, ahogy az A vidék filozófiájában meg vagyon írva.

Az emberek morcos arccal sietnek az utcán. Meg vannak törve. Meg vagyunk taposva, el vagyunk csúfítva, elment a kedvünk a közélet minden fajtájától, jó, ha egy kis társasági élet, bográcsolás belefér a hétvégébe.

A saját házuk előtt is kevesen söpörnek. Megpróbáltam Zentán köszönni legalább az utcabelieknek – elfordulnak, nem értik a mosolyt. Nem tettetik magukat, az udvariasság minimumra, vagy az alá van állítva. Tapintható a letargia, a progressziónak az álma is le van törve. Tengődünk, munkanélküliek vagyunk, nem bízunk választott politikusainkban, jövőképünk fenyegetéssel teli.

Lopják a fát a kocsin, a férfi veri a lovát. Egy rozoga öregember taligán tolja a rőzsét. A töltésen a zöld fűben rondán virít a piros „Smoki” zacskó. A svájci „Wanderweg” helyett botladozhatsz a kitaposott ösvényen, pedig a Tisza-parti erdő vagy Bezdánnál a Duna-mente is gyönyörű kirándulóhely lehetne; ehelyett járhatatlan bozótos. Az emberek egészsége, fölüdülése nem téma, ellenkezőleg, bizonyos gorombaság és kárörvendés jellemzi hétköznapjainkat. Boldogtalan világ. Én jobban szeretem ezt a világot, mint amazt; ha érzelem, legyen racionalizálhatatlan.

Megértem a vajdasági meg a kőbányai depressziót is, akárcsak a jókedv vagy az agresszivitás kirobbanásait. A mentalitásom ide köt.

Számos viszolyogtató jelenség a pénztelenséggel és a peremvidéki fatalizmussal magyarázható. A szegénység befelé fordulást, elzárkózást okoz, „panaszkultúrát” és egyúttal hallgatagságot is. A munkanélküli a lerobbant parkban gubbaszt egyedül, vagy otthon nézi a tévét. Már a tüntetés is lejáratta magát. Nincs osztálytudatunk, de lévén mindig-is-szegények (szocializmus, tranzíció, kapitalizmus – sokunknak ebből a szempontból mindegy), hogyne éreznénk együtt a mieinkkel.

MIGRÁNS, A SZOMSZÉD EB

Vajdaságban és Magyarországon mintha folyton kiöntene a medréből a politika és elmocsarasítaná az élővilágot, az emberek túl sokat politizálnak, miközben nem politizálnak, mert nincs beleszólásuk, nincsenek döntéshelyzetben, gyakorlati problémamegoldás helyett szólamok és sirámok gerjesztik egymást. Svájcban éppenséggel senkit sem láttam politizálni úgy, ahogy azt mi tesszük, szitkozódva, cselekedni viszont igen. A segítőkészség jó pár fokkal nagyobb, mint itt. Az igaz, hogy vagyonosság és drágaság van, de az ún. Brockenhausokban fillérekért vásárolhatnak bútort, biciklit, lakberendezési tárgyakat, ruhát, edényt, könyvet és játékot a szegényebbek. Az ilyen helyeken sok nyelvet hallani és mindenféle bőrszínt látni –

a „multikulturálisnak” mondott Vajdaság messze lemarad a népeknek a tarkasága mögött, ami egész Svájcban, mindenütt tapasztalható, és ezerszer kevesebb a viszály, mint nálunk, ahol az a két-három nemzetiség is ellenséges egymással.

Nem közösködik a szerb meg a magyar. Odaát nyolc és fél hónap alatt egyetlen megvető szót vagy gesztust sem csíptem el a feketék, indiaiak vagy arabok iránt — miközben itt, Zentán a szomszédban egy barna szőrű kutyát akartak „Migráns”-nak elnevezni.

Ezeknek az összehasonlításoknak nincs értelmük, annyira különbözik a két világ. „Ó, most hát akkor el kell hagynod ezt a paradicsomot!”, mondta a gondnoknő, amikor a cuccaimmal távoztam a vendégházból, és körbemutatott a nap mint nap gondozott, nyírt és locsolt kertben. Nem tetszett nekem ez a mondat; túl sok „hátsó gondolat” szorult belé. De nem találtam szavakat, vidáman elköszöntem, hiszen a hazatérés mégiscsak élmény. A civilizációs árok Kelet és Nyugat között nem csak mély, de mintha még mélyülne is. Nem tehetek mást, mint hogy szavakat keresek rá, több nyelven, és átugrom.

(Autonómia)