PURGER TIBOR: Parlagi töviskertészet

2016 May 15

Egy délvidéki apacs-eposz margójára (Pósa Károly: Magyar Buzgalom. Magyar Szó, Vélemény-rovat, 2016. április 21., 15. o.) – Pusztai szivárványt leső válaszjegyzet a „kivilágítatlan washingtoni alvégről”

A Magyar Szó az európai uniós jog, a 2011-es magyarországi, a szerbiai és a vajdasági újságírói etikai kódex, valamint az alapvető emberi normák semmibevételével elutasította ennek a válaszjegyzetnek a közlését. Mivel az eredeti jegyzet nem található a napilap online kiadásában, az alábbiak értelmezhetősége végett felhasználtuk a nyomtatott változat hasonmását.


 

Alföldi táj, vulkáni szörnyű róna,
Olvadt aranyba fürdő búzatenger […]
Én mostohám, hisztérikus cseléd,
Ma is hazudsz még színnel és virággal,
hogy szép az élet, istenem de szép.
Még mindig lepke száll át a mocsáron,
Még mindig álom leng itt, lassú álom […]
És ezerivel virágzik a pipacs,
Szelid füvek között véres apacs.
(Kosztolányi Dezső: Pipacsos út alföldi forró délután)

(Klikk a nagyításhoz)

(Klikk a nagyításhoz)

Hadd szögezzem le rögtön az elején: az epikusan egészoldalas Magyar Buzgalom c. jegyzet festőjével az égvilágon semmi bajom, Pósa Károlyt tehetséges képzőművésznek tartom. Egyetlenegyszer találkoztam vele, jót paroláztunk, sőt rögtön rendeltem tőle Kanizsa-témájú alkotást – amit azóta is érdeklődéssel várok. Ez a válaszjegyzet tehát – annak okán, hogy kiemelt idézettel tisztelt meg („Egyedül Purger Tibi örülhet, de ő is csak Washingtonból, ami nemhogy a pálya széle lenne, hanem ebben az értelemben maga a vasúton túli kivilágítatlan Alvég”, noha nem értem, miért örülnék az otthoni nyomornak), meg hogy metsző bírálatot lődözött miattam a Magyar Szó és az általam társalapított Családi Kör irányába – nem is róla vagy neki szól, hanem mindenki másról és mindenki másnak a déli végeken, aki netán már csak lenni, esetleg még tenni, netán elmélkedni is akar hányatott sorsú szülőföldünkön és nemzeti kisebbségünkért.

Jelenség szintű dolgokról szeretnék tehát szólni, amelyeket piktorunk mesterien hordott fel terebélyes vásznára. Tarkán ívelő alkotása éppen ezért szolgál kiváló körpanorámájául mindazon ügyeknek, amelyeket – konkolyhintés meg szóvirágloccsantás, élcelődő érvek és érvetlen élcek, bámész gyalázkodás, álnok gunyor és gyújtogató humor, uszítás meg csúsztatás, bunkósbot-lóbálás és kilógó lólábak nélkül – illene egymással tisztességesen megbeszélnünk.

Illene még akkor is, ha a helyzetünket meghatározó politikai és médiakörnyezet – Budapesttől Belgrádig – a hatalom híveként hangol, ahelyett, hogy a felelősökkel feleselne. Még akkor is, ha legnagyobb és leglegitimebb pártunk kampánynyitányára a förtelmesen fröcsögő, kritikátlanul káromkodó párt-tol(l)nok Bayer Zsolt képében invitálta meg közénk az „elmebajos hisztériát” (B.ZS. szavai). Persze nem könnyű józannak maradni, amikor a leglegitimebb vezér is úgy beszél egykori legközelebbi munkatársairól, hogy „kiesett a csöcs a szájukból” – miközben (hogy a stílusnál maradjunk) ő maga is pesti meg belgrádi „csöcsökön” lóg – a szabadkaiakról nem is beszélve.

De fordítsuk komolyra a szót! Kizárólag azért fogalmaztam ilyen parlagiasan, hogy az elfogadhatatlan nyelvezettel szembesítsem mindazokat, akik közösségünkben – pesti példákat utánozva – szúrós tövisekkel illetnek mindenkit, akivel nem értenek egyet. Én ezt egész lényemmel elutasítom.

Ügyeink sokkal bonyolultabbak, bajaink sokkal súlyosabbak annál, mintsem hogy alpári szinten okoskodva meg tudnánk őket oldani.

Az alábbiakban tartózkodom a világfájdalmi körbepofozás kétes értékű hatásvadászatától és – a Buzgalom-körkép stílusvirágaival nem versengve – pusztán hétköznapi logikával próbálom megközelíteni a rázós kérdéseket. De mivel a szóban forgó jegyzet nem olvasható a Magyar Szó honlapján (megtalálható viszont a médiumként nem jegyzett Jó reggelt, Vajdaság c. véleményportálon – a szerk. meg.), álljon itt előbb egy csokornyi ízelítő a vádakból – hogy az ellentét minél jobban kidomborodjon (minden idézet a Buzgalom-jegyzetből származik).

MI IS A BAJ?

A kampánycsend előtti utolsó lapszámban megjelent eszmefuttatás egyértelmű célja a Magyar Mozgalom lejáratása volt. Éppen ezért hiteltelen a Magyar Szó szerkesztéspolitikája miatti „szégyenkezés” éppen annak a részéről, aki napilapunk és a többpárti választások itteni történetében páratlan módon, pillanatban és terjedelemben kapott egyedülálló (kampánycsend miatt idejében megválaszolhatatlan) alkalmat arra, hogy a lap fenntartójának és, a belső viszonyok ismerői szerint, a szerkesztéspolitika abszolút meghatározójának a vetélytársát, a Mozgalmat gúnyolja („a zentagunarasi éjszakás baktert sem tudnátok leváltani”), gyalázza („hisztérikus sértődöttség”, „frusztrált önsajnálat, hüppögve picsogás, pusmogó szentségelés”) és becsmérelje („Teli vagytok Jumurdzsákkal”; „A Magyar Mozgalom hasonló a Kossuth-téri [magyarul helyesen kötőjel nélkül] köpködő nőhöz”).

A Buzgalom-körkép nem kevesebbre vállalkozik, mint valamiféle magyar igazság és jog egyetlen letéteményesének, a magyar hatalom kérdőre nem vonható tulajdonosának, valamint az ő legitim délvidéki helytartójának a megvédése és mindennemű ellenségük kipellengérezése. Pedig jól tudjuk, hogy

az egyetlen örök igazság felkentjének dicstelen szerepét sokan eljátszották már errefelé: Kun Bélától Szálasiig, Rákositól Kádárig, Ante Pavelićtől Miloševićig. Így vagy úgy, mind belebuktak és magukkal rántották nemzetüket, országukat, kritikátlan híveiket.

A Buzgalom mégis bátran szembeszáll a történelmi tapasztalattal, és válogatott szavakkal mindenkit kikiált árulónak: ide tartozik a „vélt, önjelölt értelmiség” (vajon létezik-e nem önszorgalomból tanuló, kutató, alkotó értelmiség!?); a „nemesgáz-kibocsátó bicikli-túltolók”, a „Sorosan a Gyuri bácsi farzsebéhez lapulók”, a „Várady Tibi atya tenyeréből szemezgetők”, a „pártfürdőben pancsikolók”, a „habzó epéjű szerző”, aki állítólag „sültparasztozik” – és még sorolhatnánk. Mindenki álnok és gonosz, aki nem ért egyet Velünk és Vezérünkkel. Ez a mantra, nyilván ezt lehet tanulni a mifelénk „98(!)” százalékkal („Legközelebb Phenjanban”) Felkent Vezértől és Mindentudó Megmondóitól (ld. Bayer Becsén, korábban Szaniszló Ferenc Kanizsán).

A Délvidéken ezek szerint mindenki elvetemült, aki nem hajt térdet és fejet az egyetlen örök igazságnak: a Második Nyilvánosság, a Családi Kör, a Napló, a Hét Nap (sőt még „illő kitérővel” a Magyar Szó is, ha „messziről hangoztatott különvéleménnyel” nem a gumicsizmás délvidéki főlovász lovát patkolja).

Mindenki ellenség, aki saját fejével gondolkodni mer: a parasztbecsületet mímelő „néhány színész”, „Tibi atya”, „Pepi bátyó”, netán alulírott is. Mindenki lazán megvádolható „Gyuri bácsi farzsebével” – hiszen ha tagadnák, annál bűnösebbek: ismerős módszer az osztály- és népellenséget üldöző időkből.

A „buzgalmárok” neve pedig le sem írandó: talán azért, hogy a „cserbenhagyott bácskai-bánáti magyar[ok]” (akik „még sosem jártak irodalmi koktélpartin”) véletlenül se ikszeljék be őket a szavazócédulán.

Még egy kimondatlan nevű személyiség szerepel a legsejtelmesebb, ám legárulkodóbb sorok között: [A mozgalmárokba] „annyi kurázsi sem szorult, hogy egy írónőből lett politikusból, politikusból lett írónőt csináljanak.” (A második vessző sántít ugyan, de üsse kő: utána Bobby Fischer „tizenhat világos-, vagy sötét paraszt”-ja sorakozik – pedig egy sakkozónak csak nyolc jut egyszerre, kivéve persze, ha valaki az egész táblát magának követeli.) Nyilvánvalóan a vajdasági magyar politikum nagyasszonyáról van szó – de erre még visszatérünk.

NEM ODA BUDA!

A választási eredmények ismeretében megállapítható, hogy a lejáratási kísérlet kudarcot vallott: a vajdasági magyarság jelentős része a mozgalmiak listájára szavazott – már ahol az hatalmi pozícióból nem volt elkaszálva. A helyzet ennek ellenére – meg éppen ezért – alapos átgondolást követel, amelynek során egyetlen politikai szereplőt sem szabad felmenteni a kritika alól és senkitől sem kell megvonni a kiérdemelt elismerést. Már csak azért sem, mert – a Buzgalom rágalmával szemben – nem tartom földijeinket annyira ostobának, hogy elhiggyék: egyetlen kebelben rejtezik minden igazság. Ezt egyébként a választásokon számtalanszor bizonyították. A továbbiakban tehát az új vajdasági magyar politikai helyzettel foglalkozom, kivételezés és részrehajlás nélkül.

Elsőre azt hihetnénk, hogy minden rendben van, hiszen mindkét fél sikerként állítja be a történteket. És nyilván: Szerbia fura ura nyomban felkínálta Pásztor Istvánnak a tartományi fakalapácsot – hogy Vučić valamelyik embere helyett ő nézzen farkasszemet az ellenzékkel. Ugyanakkor mindenki vesztett is, aki nem nyert (eleget), hiszen mind a VMSZ, mind az MM többet szeretett volna elérni: az előbbi országos szinten, az utóbbi legalább Szabadkán.

A legnagyobb vesztes azonban a vajdasági magyarság – ebben nincs vitám a Buzgalommal. A valódi kérdés viszont az, hogy miért is alakult ez így. Azért-e, mert – az elmúlt negyed évszázaddal ellentétben – akadt egy másik hiteles magyar opció, amelynek volt ereje és mersze alternatívát kínálni? Vagy azért, mert valami gonosz, sorosista, balliberális nemzettagadó, kozmopolita banda elárulta az „éppen valahára körvonalazódni látszó viszonylagos magyar egység”-et – amit pedig a magyar miniszterelnök is megáldott (és ami a VMSZ mellett csupán annak legádázabb, de jelentéktelen korábbi ellenlábasából meg egy másik forgácspártból állt)?

A vajdasági magyar szavazó logikája olyan, mint bárki másé a világon. Az emberek többsége azért szavaz erre vagy arra a jelöltre, mert vagy kap/vár tőle valamit, új reményt lát benne, vagy mert a többit még kevésbé elfogadhatónak tartja, netán rájuk unt. A liberális demokráciában ezért váltják egymást a pártok a hatalomban – a váltakozás magának a demokráciának fontos ismérve.

Ahol az „egy a tábor, egy a zászló” elvét próbálják kikényszeríteni, ott nagy baj van – vagy lesz.

Na de egy nemzeti kisebbségnek van-e a joga és lehetősége a többszólamúság luxusára? Nos, ha attól rettegünk, hogy eleve csekély erőinket felaprózva még kevesebb esélyünk marad érdekeink érvényesítésére, könnyen az egység-kényszer csapdájába esünk. Mivel a gondolkodást mégsem lehet betiltani, marad a kirekesztés mint (kétes) egységépítő eszköz. A médiát betörjük, vagy „ellenséges”-nek kiáltjuk ki; értelmiségünk vagy beáll a sorba, vagy „eladja a lelkét”; népünk két leg(el)ismertebb gondolkodóját – akik mellesleg ellentétes nézeteket vallanak – kikiáltjuk a globális Főgonosz „farzsebéből élősködőnek”. A helyzet tarthatatlanná válik, a választók kiábrándulnak – és a látszategység ellenére sem tudjuk számosságunk arányában képviseltetni magunkat. Ami most éppen meg is történt.

Marad tehát az, hogy elfogadjuk: az emberek sokféleképpen gondolkodnak, ilyen a természetünk.

Meg kell találnunk a módját, hogy kisebbségiként se tiltsuk meg magunknak a sokszínűséget, de ne is zárjuk el magunk elől alapvető érdekeink megvalósításának az útját.

A megoldást éppen a liberális demokrácia képlékeny intézményrendszere nyújtja. Azé a liberális demokráciáé, amit a budapesti hatalom félremagyaráz és összemos a thatcheri/reagani neoliberális gazdaságpolitikával (miközben a vezér szobrot ad Reagannak a Szabadság téren, majd elsiet a Vaslady temetésére, ahol annak hírhedt mondatával írja alá a neoliberalizmust: „Társadalom pedig nem létezik!”). Azé a rendszeré, amelyben érdemi kisebbséget nem vehet semmibe akár kétharmados többség sem. Amelyben funkciót kaphat a hetedik helyen végző párt vezetője is, pedig nincs rá szükség a hatalom gyakorlásához.

HOGYAN TOVÁBB?

Elképzelhető egy olyan rendszer, amelyben a kisebbségi pártok megértik a küldetésüket. Nem légvárakban gondolkodnak, hanem a kisebbségen belül kompromisszumokat keresnek. Vállalják egy nemzeti minimum kimunkálását, amihez maximális támogatást szereznek, és amit az országos politika felé képviselni tudnak. Közös listán. Ehhez persze az is kell, hogy a csúcsokon ne olyanok üljenek, akik csakis önmagukat tartják elég bölcsnek vagy körmönfontnak a belgrádi meg a pesti keresztapákkal való alkudozásra, az idegen morzsákból összegyúrt kincstár kezelésére. Az kell, hogy a nemzeti tanács többsége ne szavazza le gondolkodás nélkül a másként gondolkodókat. Az kell, hogy ott folyjon nyilvános és tisztességes vita arról, mit is akar a kisebbség, mit szeretne, és miből nem engedhet. Mert a konstruktív vita és az abból fakadó kompromisszum minden kikényszerített egységnél erősebb. Az kell, hogy emberszámba vegyük a másikat, és ezt lépten-nyomon ki is nyilvánítsuk, hogy a választók meg is tapasztalhassák. Abból majd tudni fogják, hogy az nem odavaló, aki nem úgy viselkedik.

Az előző két választáson – minden háttérbeszélgetés és kritika mellett – nyilvánosan támogattam a VMSZ-t, mert egyrészt nem volt érdemi alternatívája, másrészt esélyt láttam arra, hogy belássa a fentieket. Mivel mára kiderült, hogy van másik út, valamint hogy a párt nem hogy nem tanult semmit, hanem súlyos politikai erőszakot alkalmazott – nem találok érveket a támogatására.

A kisebbségi érdeket nem egyetlen pártnak, hanem a közös program képviselőinek kell érvényesíteniük. Pásztornak igaza van, amíg pártja belső egységét próbálja védeni. De egyetlen párt sem lehet azonos a kisebbségi érdekek egészével. Ha a domináns párt egyenzubbonyba próbálja azokat bújtatni, nem hogy megőrzi, hanem éppen ellenkezőleg: elveszíti legitimitását. Miközben a korábbi törpepártok alkalmatlanok voltak az érdekegyeztetésre, a Magyar Mozgalmat más fából faragták. Attól tartok, Pásztor ezt nem vette észre, hanem (dühből vagy rossz tanácsra) a korábbi helyzetben gondolkodott.

Ha valaki kétszer megsüti magát, harmadszorra óvatosabban bánik a tűzzel. Így a Mozgalmat eleve kritikusabb szemmel figyeltem. Noha bíztató a sokszínűség mentén hirdetett bátor kiállás, a kezdeti téves helyzetfelmérés veszélybe sodorta az alternatíva létjogosultságát. Az alapítók buzgón hitvallották az alaptörvény nemzeti eszményét – a nemzet vezére mégis csípőből kitagadta, fullajtárjai pedig igazságtalanul leballibsizték őket. Az MM vezetői továbbá belesétáltak a nagy testvér csapdáiba, felültek a provokációknak, túl nagy jelentőséget tulajdonítottak a párnahatalomnak. (A politikai harcokat nyilvánosan kell megharcolni, fölösleges utólag a háttér-ármányt okolni.) De aki be tudja ismerni a hibákat és tovább tud lépni, az előtt nem zárulhat le a pálya.

Noha most mandátumokat és talán presztízst is vesztett a vajdasági magyarság (amihez Pásztor alaposan hozzájárult a Mozgalom pesti, belgrádi meg nemzetközi feljelentgetésével), hosszú távon ez még a javára is válhat, ha tanulunk a leckéből és bátran tesszük, amit kell. A politikában éppúgy, mint a civil szférában meg a médiában. A nyitás megtörtént, a konkolyhintés lelepleződött, a szóvirágloccsantás (f)elszáradt, a töviskertészet kudarcot vallott, a parlagias igehirdetést meghagyjuk a pestieknek. Ehelyett – ahogy a Buzgalom festője is írja, és amiben tökéletesen egyetértek vele – „a megszólalás egyenesen kötelesség”. Mármint az egymást emberszámba vevő, tisztességes megszólalás. „A lelkiismeretünk miatt”. Meg az itteni magyarság itteni jövője miatt.

(Autonómia)