Másról akartam írni

2015 Nov 01

Beszélgetés Danyi Zoltán íróval A dögeltakarító című könyvéről

Előző munkád, az Új Forrás Könyvek sorozatában megjelent Több fehér tömör, szűkszavú, hajszálpontos és kimért versek kötete – ehhez képest A dögeltakarító éles műnem- és beszédmódbeli váltás. Hosszú út vezetett a császári és királyi rózsakert növényvilágától a délszláv pokol legsötétebb bugyraiba?

– A rózsáktól egyáltalán nem hosszú az út a pokolba. Éles váltást itt nem érzek, számomra a Több fehér versei lényegében már ugyanarról szóltak, amiről A dögeltakarító, csak talán másképp, ebben igazad lehet. És egy harmadik írás is van, ami ide tartozik, A csehek című színpadi szöveg, amelyet az Újvidéki Színházban kellett volna bemutatni, erre azonban, politikai okok miatt, nem került sor. Azóta is kéziratban van, de úgy tűnik, hogy ez nem ártott meg neki, mert ez a szöveg, velünk ellentétben, egyáltalán nem öregszik, sőt ha szétnézek magam körül, akkor úgy látom, hogy egyre aktuálisabb lesz.

A kilencvenes évek megrázó és hatásaiban sajnos még ma is köztünk élő eseményei ugyan több műalkotásban is visszaköszönnek, A dögeltakarító azonban az elejétől a végéig e témát járja körbe, még pontosabban a lehető legmélyebb rétegekig átitatódik a háború fenoménjének lényegével. Mit kell tudni a témaválasztásról, miért döntöttél amellett, hogy e trauma köré szervezed a művet?

– Fokozatosan jöttek ezek a dolgok, nem egyszerre, ezért tudtam megcsinálni. A legkorábban azok a különös férfiak jelentek meg, akik a szerbiai utakról szedegetik össze az eltaposott kutyák, macskák, rókák, galambok maradványait, róluk szóltak az első fejezetek. Ezek után jött a szerelem, egy dalmát lány és egy újvidéki szerb fiú viharos szerelmének a története. Majd amikor ezt a látszólag távol álló két témát elkezdtem közelíteni egymáshoz, akkor kezdett el forogni ez az örvény, és azután egyre gyorsabban forgott és forgott, hogy végül az általad említett pokol mélyére húzzon, a legutóbbi délszláv háborúban megerőszakolt asszonyok öléhez és az árokba lőtt férfiak alvadt vérrel teli sebeihez. Ha nem ilyen fokozatosan jön az egész, akkor lehet, hogy nem győztem volna erővel, de még így is nehéz volt, mert az áldozatok sem térben, sem időben nem voltak tőlem távol, ők is ugyanolyan „jugoszlávok” voltak, mint én – ami azt jelenti, hogy akár én is köztük lehettem volna, és a legmélyebb felismerés a könyv írásakor éppen az volt, hogy valóban ott voltam közöttük, én voltam, akit megaláztak, én voltam, akit megerőszakoltak, én voltam, akit a gödörbe lőttek. Illetve, a legmélyebb felismerés nem ez volt, hanem az, hogy nemcsak az áldozatok, hanem a gyilkosok is ugyanolyan közel voltak hozzám, mint az áldozatok, mert ők is ugyanolyanok voltak, mint én, és ez azt jelentette, hogy én voltam, aki megerőszakolta a horvát és a bosnyák nőket, én voltam, aki meztelenre vetkőztette a velem egykorú fiúkat, én voltam, aki gödröket ásatott velük, és én voltam, aki ezután tarkón lőtte őket – és ezt még nehezebb volt elviselni, ezért húsz évig menekültem ezek elől a gondolatok elől, nem akartam tudni arról, hogy mi történt, és nem akartam magamra venni a súlyát annak, ami történt, úgyhogy minden lehetséges módon próbáltam elfordulni az úgynevezett valóság elől. Mással foglalkoztam, máshonnan néztem a dolgokat, egy másik sorsot szerettem volna magamnak, de ez tévedés volt, menekülés volt, hazugság volt, végül pedig, elég keservesen, be kellett látnom, hogy ebben a kurva háborúban én is elpusztultam, mert gyilkoltam és mert meggyilkoltak, úgyhogy meg kellett értenem, hogy hiába menekülök, hiába futok, hiába rohangálok, mint a mérgezett patkány, az életem soha nem lesz olyan, mint amilyen lehetett volna. És miután megértettem és magamra vállaltam, hogy ebben a háborúban én is tönkrementem, csak azután kezdődött az írás, a valódi írás számomra.

A dögeltakarítóban a terapeuta alakja – amelyről meg kell jegyezzem, meg mernék esküdni rá, hogy jó pár évvel ezelőtt az újvidéki Futaki piacnál személyesen találkoztam vele, és ez nem tévedés, magára a figurára gondolok – csak egyike azon tényezőknek, amelyek nagyban befolyásolják a mű poétikai jegyeit: reáliákkal bíró elemek tucatjait szervezted fikcióvá. Hogyan tudtál magához a témához nyúlni? „Bolond-e” az, aki ma délszláv háborús regényt ír?

– Őrült, aki azt gondolja, hogy egy regénnyel bármit meg lehet oldani, őrült, aki azt képzeli, hogy egy regénynek akár egyetlen erőszakos halállal szemben is súlya lehet, és még nagyobb őrült, aki azt hiszi, hogy egy regénnyel jóvá lehet tenni a jóvátehetetlent. Mégis, amíg ezen a könyvön dolgoztam, ezek az őrültségek adtak erőt ahhoz, hogy írni tudjak.

Visszagondolva a köteted keletkezéstörténetére, hogyan látod a kérdést: sikerült-e mindent kiírni a témában, vagy esetleg bizonyos poétikai változtatásokkal belevágnál-e még egyszer valami hasonlóba?

– Magamtól nem biztos, hogy még egyszer belevágnék, de ez nem csak rajtam múlik. Homályos dolgok ezek, vagy nem is annyira homályosak, csak nem szoktunk beszélni róluk, mindenesetre a téma valószínűleg nem csak döntés kérdése. Ahogy mondtam, én például eddig se akartam ezt a témát, nem is akartam tudni róla, nemhogy foglalkozni vele, végül mégis meg kellet írnom ezt a könyvet. Ez egybevág azzal, amiről az előbb beszéltem, hogy más életet és más sorsot szerettem volna magamnak. Sokáig ugyanígy voltam az írással is, mert másról akartam írni, nem a háborúról, és máshogy szerettem volna írni, nem úgy, ahogy tudtam, hanem úgy, ahogy mások, de ez ugyanolyan tévedés volt, mint az, hogy egy másik sorsot akartam. Nagy szerencse, hogy erre időben rájöttem. És hálás vagyok annak, aki segített felnyitni a szemem.

Több olvasó is az idei év egyik legjobban sikerült alkotásának tartja A dögeltakarítót, amely a budapesti Magvető Könyvkiadó gondozásában jelent meg. Lehetséges-e boldogulni Vajdaság és Magyarország között ingázó szerzőként a mai magyar irodalmi térben?

– Nem tudom, én inkább különféle jelzők és hasonlatok között szoktam ingázni, és ez is épp elég gondot okoz.

Patócs László (Magyar Szó/Kilátó – danyizoltan.wordpress.com)