Non-establishment. Aki akár csak futólag is, de ránézett az Egyesült Államokban nagy dérrel-dúrral zajló előválasztási sorozatra, az könnyen találkozhatott ezzel a fogalommal. Nehéz lefordítani ezt a kifejezést, szó szerint talán a „nem-felépítményi” kifejezés lenne a legpontosabb magyar megfelelője, de mondjuk inkább a fennálló hatalmi renden kívül állónak. Körülírva: olyan politikus, irányzat, párt, amely nem a fennálló, jól bejáródott és beágyazódott politikai rendszer része, hanem – elvileg – ettől merőben különbözik, és valami innovatívat, szokatlant, neadjisten forradalmit kíván meghonosítani valamelyik hányatott sorsú közéletben. Úgy látszik, napjainkban a nyugati liberális demokráciákban elemi erővel tör felszínre az efféle újra való igény. A kontextusokat vad önkénnyel egy mondat erejéig elhagyva valahol ennek köszönhette teljes körű vagy részbeli sikereit Pablo Iglesias, Andrej Kiska, Alexisz Ciprasz vagy épp Bernie Sanders is.

A képlet tehát egyszerűnek tűnik:

a korrumpálódott, megunt helyett kellene valami más, ami frissebb, őszintébb, makulátlanabb, mint az eddigi. A Magyar Mozgalom vajon mennyire volt tudatában ennek a globális társadalmi vágynak, amikor megalakult?

Az, hogy elméletileg civil szervezeti alapokon léteznek, nagyszámú, eddig közéleti szerepet nem betöltő személy került az alapítók közé, és a sokszintű változás szükségességét hangoztatták úton-útfélen, mindenképpen erre utal. Milyen hát akkor a jelenlegi viszonyuk a fennálló hatalmi rendhez?

Korábban már szó volt arról, hogy az MM első vonalában számos olyan ember szerepel, akik a VMSZ berkein belül, vagy ahhoz kívülről elválaszthatatlanul kapcsolódva építették fel karrierjüket. Emiatt pedig könnyen rásüthető a Mozgalomra, hogy csak egy új, „leplezett” pártról van szó. Ez az elmúlt hetekben sem változott meg lényegileg, és csak kevéssé láthatóak azok a tagok, akik a szervezetépítés aprómunkáját végzik, és eddigi függetlenségük ad hitelt szavaiknak.

KORHECZ – A MÁRKANÉV

Ha a Mozgalomból egy embert kell kiemelnünk, aki megtestesíti az eddigi hatalmi rendhez való kötődést, akkor mindenképpen Korhecz Tamással kell foglalkoznunk. Nem pusztán azért, mert neve és munkássága megkerülhetetlen 2000-től idefelé a vajdasági politikai életben (ahogyan a Pásztor, Kasza vezetéknevek nélkül sem jutunk túl messzire). A fő ok most az, hogy a nevét adta az MM és a VMDK közös tartományi választási listájához, illetve mára eljutottunk oda, hogy a közvélemény döntő többsége vele azonosítja az MM-et. Ez javarészt az ismertségének, a közelmúltbeli gyakori szerepléseinek köszönhető, de

a figyelmes olvasó felfedezheti Korhecz szófordulatait, kedvelt fogalmait és stílusát a Mozgalom Hitvallásában, és a nemrég nyilvánosságra hozott választási programban is.

Kívülről eldönthetetlen, hogy az MM „korheczes” jellege mennyire a véletlen műve, és mennyire a megfontolt szándéké. Ehelyett foglalkozzunk csak azzal, ami a nyilvánosság számára is jól látható.

Korhecz Tamás rendre úgy nyilatkozott, hogy ő az 1999 és 2014 közötti időszak alatt is csak kívülállóként és szakpolitikusként vett részt a közéletben. Ez karrierjének sarkalatos credoja. Ha papíron és személyes meggyőződését tekintve ez igaz is, a közéletben nagyobbrészt nem, és nem csak pusztán a másfél évtizednyi politikusi karrierje miatt. Tartományi titkárként és MNT-elnökként is ezer szállal kötődött a VMSZ által uralt hatalmi rendhez. Hosszan lehetne elemezni a szerepét, melynek során hol autonóm módon lépett fel egyes kérdésekben, hol pedig masszív kompromisszumokat kötött a párttal. Ez a legjobb esetben is csak korlátozott mértékű függetlenségre enged következtetni, és alighanem ő is erről beszélt korábban, amikor állandó „vívódásának” adott hangot ezen a téren. Korhecz jelenlegi szerepét nem a „politikai nyugdíjaztatásra” vonatkozó korábbi kijelentései miatt lehet igazán kifogásolni. Az emberek meg szokták gondolni magukat az élet számos területén – a politikában és a sportban különösen. Inkább arra a jellegzetes – és az előbbi érvnél sokkal-sokkal bonyolultabb – „korheczi” vonásra érdemes figyelni, amely az eddigi karrierjét is jellemezte:

kvázi függetlenként a rendszer szerves részének lenni… Lehet csak puszta véletlen, de most a teljes MM-nek is hasonló furcsa helyzettel kell szembesülnie.

A hatalmi renden, az eddigi struktúrákon kívülállónak kéne látszania, de különböző okok miatt ez csak korlátozottan sikerül. Mi lehet ennek az oka? És mennyire lehet ez gond az MM számára?

Először is az, hogy a tartományi lista nevében szerepel Korhecz neve (a szintén közéleti veteránként jellemezhető Csonka Áron mellett), teljesen érthető és pragmatikus lépés. Már MNT-elnöki megbízatása alatt lehetett hallani népszerűségéről a vajdasági magyarok körében. Pásztor Istvánhoz képest dinamikusabb és intellektuálisan sokkal cizelláltabb kiállása akaratlanul is potenciális kihívóvá léptette elő, még ha egyes választóknak túl „főnemesi” és elitista ízű is a stílusa.

A volt MNT-elnök neve húzónév, népszerűségi tőkét jelent, és ettől bármelyik (civil vagy nyíltan politikai) szervezet jó eséllyel remél hasznot egy-egy választás során. Fontos az is, hogy, Varga László, Józsa László vagy bármelyik más felsorolható személy nem rendelkezik mindezzel a kívánt mértékben.

Nem meglepő hát, hogy a Korhecz név egyfajta „brandként” fémjelzi a választási listát és az MM működését, ami azonban ezzel a legkevésbé sem kelti azt a benyomást, hogy itt most valami teljesen új szervezetről van szó.

Másodszor: nem lehet elégszer hangoztatni, hogy az MM túlontúl fiatal szervezet, amelynek szinte biztosan nem jött jól az áprilisi „gigaválasztás”. Idő kellene még ahhoz, hogy építkezzen, és olyan személyeket futtasson fel, akik eddig valóban a hatalmi renden kívüliek voltak, hogy ezzel igazán megerősítse a hitelesség képzetét – már ha tényleg komolyan gondolja az alapításkor lefektetett alapelveket. Mivel azonban ehhez kínosan rövidek voltak az elmúlt hónapok – és lehet az új személyek közül sokan még nem vagy egyáltalán nem is akarnak és/vagy nem tudnak frontvonalba kerülni – érthető módon a rutinosabb régi-új politikusoknak kellett kezükbe venniük a dolgokat. Az idő pedig szorít. Voltaképpen senki sem tudja megmondani előre, hogy mennyire jó ötlet a választásokon való indulás, amely ugyanúgy lehet jó irány, mint időlegesen a hatalmi struktúrákon kívül maradni.

Az ancien régime-mel való kapcsolat és a választói kedvre való hatása egyelőre megjósolhatatlan.

Egyeseknél visszatetsző Korhecz és a többi politikusok vezéralakként való szereplése, míg másoknak egyenesen vonzó. Utóbbi körülményben lehet az MM legerősebb reménye, mivel eddig a valóban független tagjai kevésbé látszódtak, ezért hatásuk a szavazókedvre feltehetően inkább gyengének mondható.

Jelenlétük persze ettől még nem lehet hatástalan, mert amennyiben szilárdan hisznek szervezetük létjogosultságában, nem kevés energiát fektetnek az építkezésbe. Mindenesetre jó jelnek számíthat számukra az, hogy ha nem is csont nélkül, de sikerült összegyűjteniük sok ezer aláírást a választásokon való induláshoz (még ha a köztársasági lista kedden el is vérzett), ez már mutathatja, hogy van itt egy kis bázis a „megkapaszkodáshoz”. A furcsa hintaszerű identitás (kívül vagyunk a rendszeren, de közben a rendszer részeiként is viselkedünk) és bizonytalanság azonban megkérheti az árát, főleg azoknál a polgároknál, akik nagyon sokat vártak az MM felbukkanásától, és nehezen viselik, hogy a „non-establishment” ígérete ezidáig csak ilyen furcsán, felemásan sikerült. Csupán az eddig tárgyalt jellemzők alapján sokakban jogosan merülhet fel, hogy számos esetben taktikázásokról és trükközésekről volt szó az új és független erőként való önreklámozás során.

Végül a már említett kiforratlanság szintén hátrányt jelent. Ha a választásokon azonban megfelelő mennyiségű és minőségű pozíciót szereznek, akkor az egy teljesen új helyzetet eredményezhet majd. Ekkor már sokkal pontosabban és lényegretörőbben lehet majd bírálni vagy épp dicsérni a Mozgalmat. A kocka el van vetve, gurul, és meg sem fog állni április 24-éig.

Mindent összevetve úgy tűnik tehát, hogy

az MM nem a fennálló hatalmi rendnek lényegileg hátat fordító magatartással szerezhet majd pozíciókat tartományi és önkormányzati szinten április 24-én. Éppen ellenkezőleg! Ismert tagjainak, a hatalmi rend eddigi résztvevőinek nevében, kiállásában és tapasztalatában bízhat igazán, ezzel azonban egyértelműen megbicsaklik az MM eredeti célja, és ezzel akaratlanul is „pártosítja” önmagát.

Olyan, mintha eleddig csak félig sikerült volna a kísérlet: a biztató elemek ellenére ugyanis ezek szerint olyanok a vajdasági magyar résztársadalom adottságai, amelyek nem teszik lehetővé az azonnali közéleti „forradalmat”, rövidtávon legalábbis biztosan nem.

A VMSZ ESETE A HALADÓK PLAKÁTJAIVAL

Fennen hirdetik magyarul a Szerb Haladó Párt plakátjai Szabadkán, a Szegedi úton, hogy „összefogással mindent elérhetünk”. Elsőre meg sem lepődik a sokat látott vajdasági polgár. A távolabbi múltat figyelmen kívül hagyva voltak már magyar nyelvű szlogenjei többek között a Demokrata Pártnak vagy a Vajdasági Szociáldemokrata Ligának is, a napokban a Szerbiai Szocialista Párt és Saša Radulović kampánya is próbálkozott a legnépesebb szerbiai kisebbség nyelvén. Magyar nemzetiségű tagok pedig kis túlzással élve megtalálhatóak voltak eddig majd’ minden politikai szervezet listáján, ahol gyakran nemzetiségi identitásukat felhasználva próbáltak néhány szavazatot begyűjte(t)ni pártjuk számára. Innen nézve senki emberfia nem lepődhet meg a szerb politikai körök törekvésein, vesztenivalójuk nincs ezen a téren, csak nyerhetnek. Meg egyébként is, puszta politikai megfontolások alapján, miért is ne próbálnák meg?

Érdemes azonban külön megnézni, milyen érdekes következményekkel járnak az emlegetett plakátok az SNS-VMSZ koalíció viszonyát tekintve. A Vajdasági Magyar Szövetség ugyanis igencsak kényes helyzetben van. Először is nem mondhatja azt a haladóknak, hogy ne halásszanak a VMSZ jó eséllyel potenciális szavazói között. Pásztoréknak létfontosságú Szerbia jelenlegi uraival való jó viszony, amely korántsem horizontális jellegű, mivel itt a haladók több súlycsoporttal nehezebbek náluk, még ha a politikai konjunktúra miatt szeretniük is kell egymást. Másodszor: nem engedhető meg Vučićékkal szemben a kritikai hangnem, amely gyors ütemben eredményezné a kegyeikből való kiesést. Mi több, feltétlen támogatásról kell biztosítani őket a kommunikációban!

Pásztor István vagy fia, Bálint valószínűleg ezért küldtek az utóbbi időben többször szerelmes pillantásokkal is felérő üzeneteket a Szerb Haladó Pártnak arról, hogy rendkívül jó velük az együttműködés, és minden szinten velük kívánnak szövetkezni.

Az eddigi szövevényt még csak-csak ki lehetne magyarázni valahogy, van azonban egy pont, amelyen már nem lehet csak úgy túllépni:

a VMSZ-nek tudniillik minden egyes szavazatra szüksége van saját legitimitása érdekében, azt pedig senki sem tudja garantálni, hogy Vučićék nem pont e voksok között halásznak majd sikeresen!

A Magyar Ház urai ezenkívül biztosan tudnak a haladók magyar aktivistáiról is, akik számos vajdasági magyar háztartást felkerestek az elmúlt hetekben. Nem lehet könnyű szembesülni ezzel a végletekig paradox helyzettel, ezt az is mutatja, ahogyan a haladók magyar nyelvű választási plakátjait a koalíciós partnerrel való összefogás (sic!) jeleként próbálja mentegetni Pásztor István. Tanulságként felidézhetünk egy ritkán kimondott „bölcsességet”, miszerint ha van koalíciós partnered, többé nincs szükséged ellenségre.

Érdemes egy pillanatra megállni a VMSZ választási szlogenjénél is, ami elég erősen apologetikus ízű. Két éve ez így hangzott: „Bátran, de felelősséggel”. Aligha jelenthetett ez mást akkor, mint a Szerb Haladó Párttal való szövetség védelmét (ez lenne a „bátor” lépés), azt bizonygatva, hogy de azért nem feledik a magyar érdekvédelmet sem (ez a „felelősség”). Most sincs nagyon másképp.

„A biztos pont” az, ami szembenáll a Magyar Mozgalom kiforratlanságával.

Ez bizonyos szemszögből tény és való: az MM-et még nem lehet igazán megfogni, még mindig túl fiatal ehhez, és az is tény, hogy a VMSZ-ről sokkal többet tudunk. Talán túlságosan is sokat.

TÚLÉLÉS ÉS HOMÁLY

Mindegyik magyar pártnak és szervezetnek a túlélésről vagy – pásztori szóhasználattal élve – a „megkapaszkodásról” szól majd a jelenlegi választás. A VMSZ mindenáron el akarja kerülni a lejtőn való elindulást (vagy inkább az azon való további lecsúszást), de azt is, hogy helyet kelljen szorítania maga mellett másoknak. Olyan, mintha a pásztori VMSZ elemi tulajdonsága lenne az ellenfelektől való néha abszurd mértékeket öltő, és az eszközökben csak szőrmentén válogató félelem, amely most a kommunikációban főleg a szüntelen MM-ellenes gondolatmeneteken alapszik. Ilyen benyomást keltett a párt már akkor is, amikor a lassan, de biztosan ellenséggé váló Demokrata Pártot igyekezett megfúrni ott, ahol csak tudta (természetesen a DP-t sem kellett félteni…), a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat, a Jobbik vajdasági térnyerését és a Magyar Remény Mozgalom működését is ilyen attitűddel figyelték a Magyar Házból. A sor végén pedig ott következik az eddigi talán legsúlyosabb kihívás, a Magyar Mozgalom, amely ha április végén meg tudja vetni a lábát egyes pozíciókban, akkor onnantól kezdve már csak kitartás és ügyesség kérdése lesz, hogy a következő években milyen hatásosan tud majd építkezni. Ezzel el is mondtuk, hogy melyek az MM céljai, és kérdéses, hogy ezek nélkül mennyi ereje lenne a tagságnak fenntartani a szervezetet. Azt is nyugtázni kell, hogy

ahogyan Pásztorék óriási hangsúlyt fektetnek a Mozgalom bírálatára, úgy az MM is elsősorban a VMSZ kritikája által határozza meg önmagát – vagyis egy igazi lövészárok-háborút láthatunk a két szervezet között.

A VMDK és a VMDP (főként az utóbbi) a politikai könnyűsúly kategóriájából akar kikecmeregni, viszont az elmúlt néhány évben egyikük sem mutatott olyan jeleket, amelyek  csalhatatlanul arra utalnának, hogy hosszabb távon Pásztorék vetélytársai és leváltói lehetnének. Még az is elképzelhető, hogy különböző okok miatt az MM is megreked ezen a szinten. Végül pedig a MEP: nekik, úgy tűnik, mindegy, hogy mi történik.

Más leosztásban: pártoktól függetlenül egy nagy csoportnak (azok, akik húsukkal és lelkükkel részei a hatalmi rendnek) értelemszerűen a politikai pozíciójának mentése az elsőrangú, egy másik (főleg az eddig pártonkívüli MM-tagok, vagy az egyes pártok jóindulatú és „hívő” tagjai) pedig elkeseredve hisz vagy próbál hinni egy normálisabb közélet lehetőségében.

Az összkép tehát nem kelti egy önbizalomtól duzzadó fáklyásmenet érzetét, és ez még inkább így van, ha a kampány során elkövetett machinációk homályosságát nézzük.

Itt igazából csak az MM aláírásgyűjtési vesszőfutását érdemes kiemelni, amely várhatóan emblematikus emléke lesz a 2016-os évnek. Két olyan pontja volt a történetnek, amelyre sem a VMSZ, sem az MM nem adott eddig elfogadható magyarázatot, és valószínűleg lényegi válaszok nélkül marad majd az a kívülálló, aki ezekre rákérdez.

Az első:

kik (csoportos és nem egyéni értelemben) azok a közép-szerbiai polgárok, akik aláírtak a Mozgalomnak, és miért tettek így?

És – Varga László Facebook profilján kétszer közölt adatok szerint – kik támogatták 2008-tól kezdve Közép-Szerbiából a VMSZ-t számos választáson? Illetve: van-e átfedés a két eset között (az egyik ugyanis aláírásokra, a másik szavazatokra vonatkozik)? Nem az itt a probléma, hogy szerb emberek támogatását bírják magyar szervezetek. Az elvek szintjén a nemzeti alapú, a „transznacionális” és a „nemzetietlenített” politikának is maximális létjogosultsága kell, hogy legyen a jelenbeli Európában. A gond azzal van, ahogyan a pártok erről beszélnek, és ahogy befolyásolni kívánják vele a közvéleményt, de nem adnak a jelenségre teljes körű magyarázatot. Pásztor Bálint úgy állítja be, mintha ezzel a nemzeti érdekképviselet szenvedne csorbát, mivel mondandójának belső logikája szerint a pártja által képviselt érdekeket speciálisan a magyar kisebbség szempontjai határozzák meg. Azt pedig nem említi meg, hogy a VMSZ-nek egyébként számos szerb nemzetiségű tagja és tisztségviselője van, az említett etnicizáló zárt logikai rendszerbe ez nem férne be… Varga László pedig ezzel szemben arra mutat rá, hogy a VMSZ többször is élt hasonló lehetőségekkel, amikor is közép-szerbiai emberek szavazatszedő bizottsági helyekért cserébe voksoltak a pártra. Azt azonban nem válaszolja meg, hogy pontosan hogyan történt mindez, és ha eddig tudott róla, akkor miért éppen most hozza ezt nyilvánosságra? Végül mondani sem kell, hogy a Magyar Házból eddig nem érkezett semmilyen magyarázat Varga posztjaira, és várhatóan nem is fog. Klasszikus politikai kijelentések, szokványos adok-kapok ez, és voltaképpen egyáltalán nem meglepő dolog. Az öntudatos állampolgár viszont tudni szeretné, hogy mivel játszadoznak az orra előtt, még ha naiv is ez a vágya…

A második hasonló, de az előzőhöz elválaszthatatlanul kötődő fiaskó egészen friss, és az MM köztársasági választási listájának bukására vonatkozik. Az első hírek szerint a belgrádi Első Alapfokú Bíróság majdnem másfél éve használaton kívüli pecsétjével hitelesítették a Mozgalom 1611 darab aláírását a fővárosban, illetve más egyéb gondok is felmerültek azóta.

A VMSZ-nek innentől kezdve csak az a dolga, hogy az MM-et hazug és csaló szervezet színében tüntesse fel, akár benne volt a keze az elkaszálásban, akár nem.

A kommunikációs támadás már nagyban folyik fizetett Facebook hirdetések, a párttagok kommentjei, valamint Pásztor Bálint és Pásztor István nyilatkozatain keresztül. Ezzel szemben

az MM-es közlemény, még ha a fiaskó számos pontjára hihető magyarázatot is ad, nem nevezi meg konkrétan a titokzatos „Belgrádból felkínált segítséget”, ami komoly gyanakvásra ad okot.

Varga László erre egy csütörtöki sajtótájékoztató keretén belül szintén nem adott pontos választ, de Joó Horti Lívia bocsánatkérő közleménye sem, amely ugyanakkor politikai körökben szokványosnak és nem illegálisnak nevezte a lépésüket. Óriási kérdés, hogy a botrány milyen hatással lesz az MM esélyeire egy hét múlva. Valamint a tagságra: hány olyan MM-tag lesz, aki valamilyen oknál fogva ezt a helyzetet nem tartja vállalhatónak? Ha a Mozgalom vezetősége tényleg hibázott, azzal komoly hitelrontás elé nézhet a közeljövőben.

Olyannyira hangossá válik lassan ez az ügy, hogy ellehetetleníti a kisebbségi és társadalmi szempontból fontos témákat, és kellemetlen védekezésre kényszeríti az MM-et, míg a VMSZ-t egész pályás letámadásra sarkallja. Ördögi helyzet, amelyből nem biztos (!), hogy Pásztorék legvégül győztesen kerülnek ki, ha sok választó a vajdasági magyar politikai erők általános korrumpáltságát állapítja meg az eset végső tanulságaként.

Az ügy részleteiről várhatóan ebben az esetben sem fogunk minőségi és sokoldalú információkhoz jutni, vagyis ismét a kívülálló választópolgár az, aki hoppon marad.

Bárhonnan is nézzük, minden szögből komor a kép, különösen, ha nem egyének és csoportok állítólagos „romlottságát” tételezzük fel fő okként, hanem megsejtjük a masszív és bonyolult mögöttes társadalmi okokat. Azaz lehet, hogy

egyfelől önmaguk, másrészt az erősebb politikai aktorok túszai a vajdasági magyar pártok és szervezetek. Számos ponton viszont csak a homályba bámulhat bele a független polgári tekintet. Jogos – és tegyük hozzá még egyszer: naiv – vágya ellenére sincs esélye meglátni a háttérben folyó ügyködéseket – mintha csak a maffiáról akarna tisztább képet nyerni!

Nem egy olyan társadalom profilját mutatják ezek a tünetek, amely alapvetően normálisnak nevezhető, és amelyben jólesik a voksolás és a részvétel.

Sovány, de mégis létfontosságú vigasz lehet, hogy Kelet-Közép-Európában és a Balkánon pont ezek az áldatlan állapotok tehetik egyszerre illúziók nélkülivé, másrészt szívóssá és elszánttá az öntudatos polgárokat, ha a maradás, és nem a másik – ugyancsak teljesen jogos – lehetőség, a kivándorlás mellett döntenek.

(Autonómia)