A Szerb nemzet fennmaradásáról szóló nyilatkozattal nincs mit kezdenie a köztársasági parlamentnek. Az ok pofonegyszerű: a készülő nyilatkozat egy teljesen fölösleges dokumentum lesz. A következők miatt:

1. A szomszédos országokban élő szerbek helyzetével elsősorban azoknak az államoknak kell foglalkozniuk, amelyekben a szerbek élnek. Nem világos előttem, miért kellene ezekkel a külföldi állampolgároknak számító szerbekkel Szerbiának többet törődnie, mint amennyit Franciaország vagy például Trinidad és Tobago törődik velük.

2. Szerbiában sokkal nagyobb és komolyabb problémák vannak, mint a régióban élő szerbek helyzete. A problémák lajstroma igencsak terjedelmes: a beteljesületlen reményekkel kezdődik, a mind mélyebb szociális különbségekkel folytatódik és a tönkretett intézményekkel meg a száműzött jogállamisággal zárul.

3. A környező országok túlnyomó része ugyanazokkal a problémákkal szembesül, mint Szerbia, így aztán az ottani szerbek helyzetén többet javítana a joguralom helyreállítása, mint például egy sportcsarnok felépítése.

4. A Szerbiában, de a Szerbián kívül élő szerbek számára is sokkal többet jelentene, ha az országuk a komoly problémákkal foglalkozna: ezek némelyikét már említettük, a bulgáriai vagy egy más szomszédos országon belüli szerb nyelvű újság kiadását pedig át kellene engedni az ott élő szerbeknek. Amennyiben úgy vélik, hogy egy ilyen lap fenntartásának van létjogosultsága és igény van rá, akkor saját adományaikkal az olvasók is fenntarthatnák azt, mindenféle állami bábáskodás nélkül.

5. Gondot jelent továbbá, hogy a szóban forgó nyilatkozat nem morális, hanem etnikai megfontolásból indul ki. Ahogyan Aleksandar Lupus Maximus fogalmazott: büszkék vagyunk rá, hogy egyazon nép sarjai vagyunk.

6. Eddig azt hittem, hogy Vučić és én egyazon néphez tartozunk, de most már látom, hogy Novak nem tartozik ahhoz a néphez, amelyre Lupus Maximus büszke, ellenben Milorad Dodik igen. Egy dolgot hangsúlyozni kell: amennyiben Novak nem tartozik ehhez a néphez, viszont pl. Dodik igen, akkor Szerbiának nincs népe. Csak törzsei és etnikai közösségei vannak.

7. A nyilatkozat meghozatalának szükségességét hirdetők azt hozzák fel indokként, hogy a szerb etnikumot meg kell védeni, mert a jogai csorbultak, az identitását megpróbálják aláásni, a hagyományait semmibe veszik stb. Ez a retorika kísértetiesen emlékeztet a háborús konfliktusokat megelőző időszakban használt retorikára.

8. E retorika egyelőre nem emlegeti a határkérdéseket, ami persze nem jelenti azt, hogy egy adott pillanatban nem kerül ez is elő. A „nemzeti földrajz” kifejezés már felbukkant. Ugyan nem tudom pontosan, ez mit takar, de meglehetősen biztos vagyok benne, hogy amikor Maximus kiejtette a száján e szavakat, nem a National Geographic folyóiratra célzott.

9. A szomszédos országokkal fennálló kapcsolatok szükségtelen kiélezése arra enged következtetni, hogy Vučić kész volna még agresszívebben és „radikálisabban” rájátszani a nemzeti érzelmekre, mintegy tartalékmegoldásként, arra az esetre, ha az általa képviselt politika betegségei komolyabban kiütköznének, és a várt pozitív hatások mind gyakrabban maradnának el.

10. A Szerb nemzet fennmaradásáról szóló nyilatkozatra nagyobb szüksége van Vučićnak (és Dodiknak), mint a régióban élő szerbeknek. A szerbeknek a meddő nyilatkozatoknál nagyobb szüksége van a működő gazdaságra, joguralomra és polgárhoz méltó életmódra. Sajnos a polgárok individuális jóléte gyakran esik áldozatául a nemzet fennmaradásának, az egyének pedig a téves politika eszközeivé válnak.

Végül visszatérek a kiindulóponthoz. Nem az a kulcskérdés, hogy szükségünk van-e a Szerb nemzet fennmaradásáról szóló nyilatkozatra. A kulcskérdés – mindazok után, ami a 20. század végén velünk történt – az, hogy ki véd meg bennünket a nemzet védelmezőitől.

(Autonomija / Fotó: Beta)