Természetesen Magyarországról. Bár valljuk be, bajos volna azt állítani, hogy más régióbeli államok nem éltek át hasonló posztszocialista hullámvasutat, sőt, ha nem adnánk pontos térbeli határokat, úgy tűnhetne, hogy egy közép-amerikai banánköztársaságról beszélünk. Mindenesetre az újvidéki Forum-házban október 8-án lezajlott Magyarország negyed évszázada – a rendszerváltástól máig c. kerekasztal-beszélgetésen a harmadik magyar köztársaság került a figyelem középpontjába Miklósi Zoltán (Közép-európai Egyetem, Budapest), Takács Ádám (Eötvös Loránd Tudományegyetem – Atelier, Budapest) és Vári György (Népszabadság), illetve a moderátor Losoncz Márk (Filozófiai és Társadalomelméleti Intézet, Belgrád) tolmácsolásában.

A beszélgetés tematikája az 1989 környéki események főbb vonásainak elemzésétől a határon túli kisebbségek kérdésköréig terjedt. Ezek közül érdemes kiemelni néhány megállapítást:

• → Társadalmi diagnózis: Magyarország ténylegesen tapintható a rossz kollektív közérzet – ennek mély gyökerei vannak az elmúlt 25 évben.
• → A „nép” hiánya: a rendszerváltáskor, majd azt követően egészen máig csak „másodpercekre” villantak fel „alulról induló” kezdeményezések, a magyar társadalom kimaradt az egész történetből.
• → A bukás oka: rosszul működtették az 1989 utáni rendszert, ezért vallott kudarcot.
• → Magyar „vakság”: A magyar elit és a közvélemény gyakran úgy viselkedik, mintha semmi sem lenne Magyarországon kívül – nem képes magát kívülről látni.
• → Személyközpontú közélet: bármi is történik a magyar közéletben, végső soron mindenki azt kérdezi, hogy jó-e ez Orbán Viktornak?
• → El nem végzett házi feladat: a megfelelő politikai kultúra hiánya.
• → A kisebbségi kérdés marginális volta: a határon túli kisebbségek kérdése ténylegesen egyre kevésbé fontos Budapestnek, a széles értelemben vett közvéleményre pedig régóta megosztó hatással bír.

MAGYARORSZÁG ÉS A MAGYAR TÁRSADALOM „BŐRÉBEN LENNI” 1989-BEN ÉS AZUTÁN

Mi történt 1989 környékén, és hogyan kell nekünk a jelenből visszanyúlnunk ehhez? Ezt az alapkérdést szegezte Losoncz Márk a beszélgetőtársainak.

„Magyarország nem szeret a bőrében lenni, ez teljesen nyilvánvaló”

– kezdte válaszát Vári György, mintegy összegzésként, hogy itt tart az ország két és fél évtized után. Szerinte Magyarország soha nem is hitt a rendszerváltásban, legfeljebb „tizedmásodpercekre”. Ha hasonló példákat keresünk, akkor a lengyel Szolidaritás párhuzamát nagyon távolinak és nagyon másnak tartja. Olvasatában csak egy-egy hasonló felvillanással számolhatunk Magyarországon: pl. a romániai falurombolások elleni tüntetések és a Duna Kör megmozdulásai voltak ilyenek. Vári szinte már-már világvégi hangulatú kontúrt adott az 1989-et követő ipartalanításnak és az ebből fakadó strukturális munkanélküliségnek, aminek köszönhetően „irtózatosan súlyos szociális feszültségek alakultak ki másodpercek alatt”.

Vári valóságos újságírói showmanként beszélt, aminek kiváló kiegészítése volt az az akadémikus elemzői attitűd, amit Miklósi Zoltán és Takács Ádám képviselt. Utóbbi értelmezésében ugyan szinte mindenki egyetért a rendszerváltás bukásának tényében, de az okokat valamennyi szereplő másként látja. Losoncz Márk még a felvezetőjében megemlítette, hogy a rendszerváltást három különböző perspektíva és tényező felől lehet szemlélni, ezek pedig a korabeli külpolitikai erőtér, a magyar elitek, valamint a magyarországi társadalom szerepkörei. Takács szerint teljesen magától értetődik, hogy az első kettő szempont döntő módon határozta meg a rendszerváltást, míg az utolsónak egyértelmű a tanulsága:

a magyar társadalom kimaradt az eseményekből.

„Az emberek részben azért voltak kizárva, mert nem is akartak benne lenni. A magyar társadalom totálisan depolitizált állapotban volt a ’80-as évek végén. Másrészről pedig azok a politikai szereplők, akik ekkor porondon voltak a kommunisták kivételével, nem rendelkeztek társadalmi bázissal” – részletezte Takács, aki nem félt az erős jelző használatától sem: a társadalom kimaradása a legtragikusabb az egész történetben.

Talán Miklósi Zoltáné volt az est legpozitívabb gondolata:

a magyar rendszerváltó elit eseti józanságán azért elég sok minden múlt.

„A magyar rendszerváltás egyik megkülönböztető jegye az, hogy a döntő pillanatokban ezek az elit csoportok képesek voltak egymással racionális alkut kötni, és ennek komoly szerepe volt abban, hogy Magyarországon az államszocialista rendszer helyét viszonylag zökkenőmentesen vette át az alkotmányos-demokratikus rendszer” – boncolgatta. Ugyanígy igyekezett leszögezni, hogy nagyon fontos lenne szétválasztani a kudarc-értelmezéseket. Az emberek egyik csoportja szerint ugyanis azért nem sikerült a rendszerváltás, mert „rosszul működtettük” magát a rendszert, míg a másik olvasatában eleve kudarcra volt ítélve a dolog, „hátra sem érdemes nézni”. Miklósi az előbbit pártolja.

HÁROM SÚLYOS OK/TÜNET: VAKSÁG, TEKINTÉLYKÖZPONTÚSÁG ÉS A POLITIKUM MEGOSZTOTTSÁGA

„Olykor az a benyomásom, hogy a magyar értelmiség hajlamos Magyarországot úgy értelmezni, mintha semmi ‘extra hungariam’ nem történne” – vetette fel Losoncz Márk. Vári nem késlekedett a maga vitriolos módján lecsapni a labdát: „Ezt nagyon látványosan mutatta meg a menekültválság, amikor hirtelen az történt, hogy kiderült: Csonka-Magyarország határán túl az univerzumban mozgások zajlanak, és ez fizikailag megtapasztalhatóvá vált. És akkor az egész magyar sajtó elsősorban azzal foglalkozott, hogy sikerül-e Orbán Viktornak a retorikai váltással három százalékponttal növelni a népszerűségét, vagy kudarcot vall.

„Tehát az egész migránskérdésben ezt tekintettük a leginkább relevánsnak: hogyan befolyásolja Orbán Viktor mozgásterét?”

– fogalmazott a Népszabadság újságírója, aki szerint ez bármelyik más országon belüli kérdés esetében is így működik. Ebből aztán nyomban átcsapott a közelmúlt- és jelenbeli magyar gazdasági és társadalmi állapotok ostorozásába, amelyek szintén nem hátráltatták a társadalmi előrelépést. Magyarország egyrészt az Európai Unió perifériája, és ezzel összefüggésben a magyar elit abban érdekelt, hogy olcsóbb és képzetlenebb legyen az országos munkaerő, s ennek köszönhetően pedig nagybefektetések érkezzenek. Ehhez tartozik, hogy a magyar demokrácia logikájában a „demos” idióta.

Takács Vári gondolatmenetéhez kapcsolódva elmondta, hogy a periféria-centrum viszonyrendszer felől való közelítés nem helytelen, de ő sokkal nagyobb hangsúlyt helyezne arra, hogy

Magyarországon alapvetően a politikai kultúra kiépítése vallott kudarcot.

„’89-től ’94-ig gyakorlatilag a magyar politikai kultúra mentalitásban, saját szerepében és társadalmi képviseletében, a politikai artikulációjában és a médiával való bánásmóddal olyan mélyre süllyedt, amelybe nehéz lett volna önhibáján kívül eljutnia.” A gazdaságot illetően ugyanilyen kezdetbeli probléma látható: a kommunista rendszer gazdasági szakemberei nem látták, nem láthatták, hogy alternatívaként mi van a saját szisztémán kívül, míg az ellenzék gyakorlatilag nem értett hozzá – vélekedett Takács.

Miklósi Zoltán szintén nagyon hasznos elemzési szempontnak tartja a politikai kultúra fogalmát, és tovább boncolgatta a gondolatmenetet, tulajdonképpen megállapítva, hogy már jó ideje

mély, antagonisztikus szakadékok tátongnak a magyar politikai szereplők között.

„A különböző világnézetű, meggyőződésű elit csoportok közti viszony hihetetlenül gyorsan mérgeződött el. És a politikai kultúra felszíni romlása az ennek a tünete” – mondta Miklósi. Ennek szerinte az az oka, hogy a tágan értelmezett jobb- és baloldal sosem fogadta el a másik csoportot egyenrangú partnernek. Losoncz Márk a két ellentétes politikai oldal történeti hátterét felelevenítve felvázolta, hogy a történeti magyarázatoknak különböző olvasatai léteznek: az egyik szerint ez az ellentét a magyar politika teljes huszadik századát felöleli (Kis János például 100 éves háborúról beszél), míg egy másik szempontból arról beszélnek egyesek, hogy ez szükségszerű szembenállás, ez a magyar társadalom kódolt problémája.

Miklósi Zoltán szerint egyfelől hasonló szimbolikus megosztottság fedezhető fel Franciaországban is a nyolcvanas évekkel bezárólag. Kis Jánoshoz kapcsolódva pedig kifejtette, hogy

a másik oldal démonizálása, illetve az ebből fakadó félelem az, ami végső soron maga alá temeti a demokráciát, már azért is, mert egy ilyen küzdelemben bármilyen eszköz megengedhető.

Takács Ádám szerint voltak alkalmak a megbékélésre, de a felek nem tudtak élni ezekkel, az utolsó ilyen jó pillanat harminc éve adódott, ez volt a monori találkozó, amikor még nem látták annyira gyökeresen különbözően a politikai helyzetet. Viszont már akkor is elkövettek egy olyan hibát, hogy csak önmagukat és az MSZMP-t tartották fő tényezőnek, és

a rendszerváltás megalapozása során nem vették figyelembe a magyar társadalmat.

Csupán szociológiai, azaz tudományos tudásuk volt a mindennapi magyar emberről, de ahelyett, hogy komolyan foglalkoztak volna vele, inkább csak féltek tőle, és kísérlet sem történt arra, hogy efelől közelítsék meg a céljaikat – hangoztatta Takács.

HATÁRON TÚLI MAGYAROK A MAGYAR BELPOLITIKA EGYRE ERŐSEBB SZORÍTÁSÁBAN

Újvidéki helyszínről lévén szó, magától értetődően került szóba az a mód, amellyel a számos belső társadalmi és politikai gonddal küzdő magyarországi politikum viszonyul a környező országokban élő magyarokhoz. Nem csak az volt a fő kérdés, hogy a jobboldal miért kezeli (látszólag) első helyen ezt a kérdést, míg a baloldal (látszólag) nem, hanem hogy a legutóbbi választásokon a szavazatukat leadó polgárok miért a Fideszt támogatták? Másrészt Losoncz Márk felvetette a kettős állampolgárság kérdését is.

Vári a kisebbségi kérdés rendkívüli bonyolultságából indult ki. Egyfelől ezzel a problémával nem nagyon foglalkozott a kádári rendszer, megóvva magát a felesleges külpolitikai csörtéktől, míg a rendezést Antall József kormánya kezdte el az Ukrajnával kötött alapszerződéssel, amikor is a dokumentum vitájában kiderült, hogy a magyar pártok mennyire egészen eltérő módon kezelik a helyzetet. Az egyik legnagyobb töréspont a trianoni határok megváltoztatásának „kérdése” volt. A magyar közvélemény részéről a legpusztítóbb következményekkel bíró eseménynek a 2004-es decemberi népszavazást tartja, amelynél csak jobb lépéseket lehet tenni (nyilvánvalóan ideértette az egyszerűsített honosítás létrejöttét is). Szerinte nagyon érdemes lenne elgondolkodni a baloldali, de egyszerre nemzeti beállítottságú Jászi Oszkár-féle hagyományhoz való visszatérésen – erre csak a Párbeszéd Magyarországért tett valamilyen kísérletet az elmúlt időszakban.

Vári végül külön kiemelte azt a nyilatkozatot, amit az idei év elején tett Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár. Eszerint a vajdasági magyarok száma nem indokolja a Szabadkai Egyetem létrehozását. Mint elmondta: „Fontos lenne a megmaradáshoz a Szabadkai Egyetem, de lemondtunk róla, magyarán lemondtunk erről az immár nem elég nagy létszámú közösségről. Én azt képzeltem, hogy ez érdekelni fog valakit Budapesten, hogy a nemzetpolitikáért felelős államtitkár bejelenti, hogy a vajdasági magyarságról állítólag le kell mondanunk. Az égadta világon senkit nem érdekelt.”

Valójában egyik politikai oldal sem gondol semmit a határon túli magyarokról, ezek a frázisok színtiszta retorikai pozíciókká váltak

– vonta le a következtetést Vári.

Takács Ádám kiemelte, hogy a kisebbségi kérdésben a 80-as években még volt konszenzus a felek között (még Kádárék is engedték, hogy a korabeli médiában erről sokszor szó essék), de aztán ez annyira mellékes kérdésnek bizonyult, hogy marginalizálódott.

„A magyar politika sosem látta magát a másik oldal felől. Nem is érti, hogy mit jelent az: magamat látni kívülről, az erdélyi, a vajdasági, a felvidéki kisebbség szemszögéből. Nem ismeri ezt a látószöget, ez brutálisan bedarálta ezt a kérdést.”

Ennek logikus következménye volt a 2004-es népszavazás, ami tisztán magyar belügyi helyzetté vált, ezerszer eljátszott belpolitikai szituációk mintájára. Takács hevesen fejtegette, hogy ezek után ki kellett volna józanodnia a magyar közvélemények, ráadásul a határon túli kisebbségeknek is fel kellett volna ismerniük, hogy „ezek nem rólunk beszélnek”. Fél tőle, hogy ez nem történt meg – hangzott a rezignált végkövetkeztetés.

Miklósi említette a legkedvezőbb fényben a 11 évvel ezelőtti népszavazás dilemmáját, véleménye szerint mindkét válasz, az igen és a nem mellett is szóltak racionális érvek. Ugyanakkor az a szociális demagógia, amit az MSZP tanúsított akkor, megbocsáthatatlan bűn, míg a Fidesz pusztán hatalompolitikai játszmaként kezelte az akkori helyzetet – senki sem volt jóhiszemű. Ennek a „destruktív logikának” ma is súlyos következményei vannak:

„A mai magyar közvélemény egy nem elhanyagolható része azt gondolja, hogy a határon túli magyarok szavazatai miatt lett újra kétharmados többsége Orbánnak, és ez érezhetően nem egyesíti a nemzetet, hanem mérgezi, mert a magyar belpolitikai konfliktusok rabjává tette a határon túliak kérdését ahelyett, hogy megpróbálta volna ettől elemelni.”

*

Némileg meglepő módon a bő másfél órás est legvégén elmaradtak a közönség kérdései, a moderátor felhívása válasz nélkül maradt. Ezért talán nem annyira a régióbeli emberek sokat kárhoztatott passzivitása okolható, mint inkább a három szakértő által a harmadik magyar köztársaságról nyújtott súlyos kép hatása, és mindennek a határon túli magyarokkal bizakodásra kevés okot adó kapcsolata.

A beszélgetés egy nemzetközi rendezvénysorozat újvidéki vendégprogramja volt. A központi eseményt a Liberalizmusok és antiliberalizmusok – kihívások és alternatívák című konferencia jelentette. A rendezvény október 9-én és 10-én volt a belgrádi Filozófiai és Társadalomelméleti Intézetben.

Vataščin Péter (Autonómia)