Lassan öt éve, hogy brutálisan megerőszakolták és megölték a 15 éves Tijana Jurićot. Az akkor 34 éves gyilkost, Dragan Đurićot sem halálra, sem tényleges életfogytiglani börtönbüntetésre nem ítélhették – a halálbüntetést 2002-ben szüntették meg Szerbiában, az ilyen cselekményért kiróható legnagyobb büntetés pedig 30-40 év.

A közvéleményt mái napig élénken foglalkoztatja a kérdés ezen ügy kapcsán is, ezért folyt most a vita arról, hogy vissza kell állítani a (tényleges) életfogytiglani börtönbüntetést, amire más európai, illetve EU-s országban is van példa.

A parlamenti többséggel – és vélhetően a közvélemény többségével egyetemben – én is úgy vélem, hogy egy ilyen tettes valamiféle maximális büntetést érdemel. Egy ilyen bűncselekmény elkövetője – akárcsak a norvég Breivik és a hasonló terroristák – még akkor sem engedhető szabadon, ha mondjuk húsz év múlva erősen megtér, hithűvé, akármilyen vallásúvá válik, jámborrá, jóvá lesz (jelentsen is ez bármit).

Pontosabban azt gondolom, hogy akik ilyesmiket követnek el, azok őrültek, beszámíthatatlanok, akiknek minimum életük végéig a zárt osztályon, a bolondokházában a helyük. Csakhogy az ilyen fogalmak, mint az „őrült”, a „bolondokháza”, olyan fogalmak, amiket valahol vissza is szívok – mert ma ezeket nem használja az igazságszolgáltatás.

A nép viszont igen, meg a politikusok is. A bajmoki lány esete kapcsán akkor rögtön Facebook-csoport alakult, egy nap alatt 50 ezren, három nap alatt 150 ezren követelték a halálbüntetés visszaállítását. Egy tavalyi felmérés szerint a vajdaságiak 78 százaléka támogatja ma is a halálbüntetést (a szerbiai átlag 70, a belgrádi pedig 61%) – noha az még a keresztény egyház tanításaival is szembe megy, hogy a józan észről ne is beszéljünk.

De a nép helyett nézzük most politikusainkat. A szerb kormánypártiak nem győzték ostorozni az amúgy alig látható, töketlen és szinte minden gondolat nélkül lébecoló szerbiai ellenzéket, hogy nem hajlandók beszállni az ügybe, ti. legalább az életfogytiglani visszaállításába. Elhiszem én azt, hogy fontos kérdésről van szó (főleg a törvényjavaslat szerint felsorolt bűncselekmények miatt), de rohadtul jellemző, hogy mennyire a nép elé dobott csont ez, amin rágódni lehet a többnyire Szerbiában is totál kormánypárti média közvetítésével, na meg a Facebookon.

Még a VMSZ parlamenti képviselője, Pásztor Bálint is úgy gondolta, meg kell szólalnia az ügyben (naná, rohadtul tőlük függ ám a kormánypárti többség, meg hogy mi a téma…). Mint kiemelte, az életfogytiglanit 158 ezer polgár támogatta aláírásával (hm, érdekes, hogy más esetekben ennyi aláírás lópikulát sem ér, legalábbis a Fidesz szerint, mely a VMSZ legnagyobb patrónusa, hűbérura), és hogy: „vannak olyan személyek, akik nem alkalmasak arra, hogy a társadalom tagjai legyenek”.

Hangsúlyozom, a Tijana-ügy miatt felmerült esetek kapcsán értem és részben osztom a szigorítás melletti érveket (főképp, ha az a 30-40 év még harmadolható is, csökkenthető jó viselet miatt stb.), de ennek subája alatt sok minden mást is szigorítani akarnak, ha jól látom.

Mert büntetni, azt tud az állam – hisz mást se tud. Ám épp ezért is húznak el polgárai évről évre tízezerszám külföldre. Amúgy tessék elolvasni Michel Foucault Az igazság és az igazságszolgáltatási formák c. könyvét, ebből jól kivehető, hogy a szigorítások után más már nem következhet, mint hogy az állam olyan esetekben is közbe fog lépni, amikor bűncselekmény nem történt, de úgy látja, hogy a polgár jó eséllyel elkövetheti azt: aki veszélyesnek tűnik, dutyiba vele, mondták a 19. században mindenütt. A híres-hírhedt, 1998-1999-ben Aleksandar V. által alkalmazott médiatörvény meg arra jó példa, hogy a drákói szigor bevezetése végül az újságírók öncenzúrájához vezet…

De most maradjunk a témánál. Pásztor szerint tehát vannak olyan emberek, akik nem valók a társadalomba, itt nyilván Dragan Đurićra is gondolt. Kortársára, aki 1980-ban születve egy olyan világban nőtt fel, volt tinédzser, ahol az erőszak kultusza uralkodott, háborúk folytak. (Ma sincs nagyon másképp, a kormány folyton nem létező fegyvereit csörteti, és folyamatos verbális agressziót alkalmaz mindazokkal szemben, akik másképp gondolkodnak; de nincs ez nagyon másképpen a vajdasági magyar nyilvánosságban sem.) Nem állítom azt, hogy a nemi erőszakkal párosuló gyilkosság esetében ab ovo enyhítő körülmény lehet, hogy milyen társadalomban nevelkedett az elkövető, de azért gondoljunk bele, mi a fene folyik itt. Itt, Szerbiában, ahol egy gyilkosság a média ingerküszöbét gyakran el sem éri (maffialeszámolás, oszt jónapot), ahol a nők, többek között az újságírónők megalázása bevett gyakorlat – mert a macsó a fasza. Ha meg egy férfi politikusnak szeretője van, miközben a keresztény Európa védelméről papol, az meg egyenesen plusz pont – ő az igazán fasza gyerek! Az értékrend szintje mínuszba süllyedt – és akkor csodálkozunk, hogy ilyen brutális esetek történnek meg. Sajnos máshol is, jelzem (a pedofíliával kapcsolatban pedig lásd, mekkora most a kereszténység „igazi európai őrzőjénél”, Lengyelországban a botrány, épp a papok miatt). És utaljunk arra is, hogy

a kriminológusok ezerszer kimutatták már: a szigorítás sohasem jár visszatartó erővel (kivéve mondjuk a gyorshajtást, de a pedofilokat és gyilkosokat aligha fogja vissza, ha tudják, hogy kivégzik őket, életfogytiglanit vagy 30-40 évet kapnak…).

Szóval, vannak emberek, akik nem illenek a társadalomba, mondja Pásztor, mint példáu Đurić. Ezzel, mondom, egyetértek valamelyest. De megkérdezném kellő tisztelettel,

vajon hogyan illenek a társadalomba a háborús bűnök miatt elítéltek? Pásztor mellett ugyanis a parlamentben ül a háborús bűnökért jogerősen elítélt csetnikvajda, Vojislav Šešelj. A hasonló módon elítéltek, de már szabadlábon lévők pedig katonai parádékon szónokolnak, lakást, életjáradékot kapnak – nem is csak szimpla polgárok, hanem elismert, érdemes polgárok, sőt, hősök!

Én egyszer már belegondoltam amúgy mindebbe, elő is bányásztam korábbi cikkemet, amely a Magyar Szóban jelent meg 1996-ban. Ebben arról írtam, hogy ugyan legutóbb 1992-ben hajtottak végre halálos ítéletet az országban, de 1996 júniusában halálra ítélték a 24 éves Radovan Jokićot, aki három évvel korábban egy rablás során három embert lőtt le. Ugyanekkor zárult le viszont az első szerbiai per is, melyet egy háborús bűnökkel vádolt személy ellen folytattak le Šabacon. A bíróság bizonyítottnak látta, hogy a vádlott Boszniában 16 embert ölt meg, élőknek vagdosta le a füleit és nőket erőszakolt meg – mindezért 7 (hét) évet kapott… Akkor azt írtam, ezt a Jokićot sem kell sajnálni, bár a halálbüntetés erős túlzás (az akkori bírósági nagytanács meg azt mondta ki, hogy ugyan meghaladott ez a forma, de nincs más választásuk a törvény szerint!). Ám, írtam volt, talán figyelembe kéne venni, hogy a rablógyilkos a frontot is megjárta, talán poszttraumás szindrómája van, a gyilkolás számára megszokott, érzéketlen és így tovább, miközben a társadalom, de főleg a politikusok, háborúra uszítottak az utóbbi években… És akkor meg a háborús bűnökért, a nemi erőszakért, a kínzásért hét évet kap valaki, mert hát ugye ő azt a háborúban tette, Boszniában, hát ájde, jebiga, azért üljön le valamit belőle, megyünk tovább a megkezdett úton…

A mai szerb társadalom egy része, és különösen a parlamenti, illetve a politikai elit többsége tehát ma sem undorítóbb, mint volt – nem csoda, hisz az utóbbiak sorában sokan megmaradtak azok közül, akik a 90-es években követtek el háborús bűnöket, vagy minimum asszisztáltak a rezsim háborús politikájához is. Vagyis magam sem értem, min csodálkozom. Nyilván semmin már.

Szóval, ez a társadalom (ha ez az, mert inkább egy középkori, normák nélküli bagázsnak tűnik sokszor) tehát kivetne magából egyeseket, vagyis egyesek kimondják és kimondanák a jövőben is, ki való közéjük és ki nem. Erre csak egy közhelyet mondhatok, vagy rögtön kettőt (mert a vajdasági magyar újságírók folyton ezeket használják): kettős a mérce, kilóg a lóláb.