Már jó ideje olyan hangos a vajdmagy pártmédia a Prosperitati Alapítvány közösséget felélesztő tevékenységétől, hogy ez még a nyári fesztiválok dübörgését és bográcsfőzőversenyek füstjét is elnyomja. Némi vitára, támadásra és ellentámadásra is sor került ennek kapcsán, úgyhogy talán itt az idő egy párpercnyi time out-ra.

Az olvasók egy részének bizonyára unalomig ismert a történet: a magyar kormányzat úgy döntött, a magyarországi adófizetők pénzéből milliárdokat juttat vajdmagy – és magyar állampolgársággal is bíró –, induló vagy már működő vállalkozóknak, avagy magánszemélyeknek, családi gazdaságoknak, részben vissza nem térítendő adomány, részben kedvezményes hitel formájában. Némi önrészt is fel kell mutatni adott esetben. A kritikusok szerint egyfelől micsoda dolog mások adóforintjait csak úgy osztogatni, „átláthatatlanul”, ami korrupciógyanús dolog, ráadásul olyan vállalkozások támogatására, amelyek sikeressége kétséges. Oligarchák, arab befektetők több száz hektáros haciendái mellett vajon hogyan rúghat labdába (kivéve a topolyai fociakadémián, már ha bejut oda a magyar gyerek) egy kistermelő, még ha kapott is grátisz egy-egy „prikolicát”, fóliát és permetezőgépet? Miért az kap ötezer eurót, hogy vegyen egy hektár földet, akinek (már úgyis) van a zsebében még ötezer? Erkölcsös-e, hogy az a vállalkozó bővítheti műhelyét, akinek egyébként is pörög a kisipara? Még ha új munkahelyeket is teremtenek, mit ér, ha úgyis minimálbérért foglalkoztatják az embereket, akik aztán előbb-utóbb megunják a kilátástalanságot, a nincstelenség állandóságát, és mennek a többiek után Nyugatra?

A kritikusokat kritizáló MNT/VMSZ/Pásztor–Orbán–Vučić-féle diskurzus viszont arra épít, azt szajkózza, hogy a bírálóknak nincs egy épkézláb ötletük sem. Úgyhogy fogják be. Amúgy is, láthatók az eredmények: Szerbia, a vajdmagy közösség újra prosperál.

Eltekintve az autokrata Vučić-rezsim propagandájától, amit a néhai Milošević is csak ámulattal bámulhatna, mi most csak azt emeljük ki, amit Pásztor István és Orbán Viktor júliusi megbeszélése után olvashattunk:

„A találkozón összegezték a Prosperitati Alapítvány által az elmúlt másfél évben elvégzett munkát, ami nélkül – mint fogalmaztak – reménytelen lett volna a szociális-gazdasági leszakadás megállítása. Kiemelték, hogy történelmi áttörésre került sor, hiszen ilyen mértékű gazdasági, illetve agrártámogatásban soha nem részesült a vajdasági nemzetrész.”

Ami a történelmi áttörést illeti az agrártámogatás tekintetében, abban akár lehet is valami: 1920 után a vajdasági parasztot, nem csak a magyart, átlagon felüli adókkal sújtották. 1945 után jött a padlássöprés, majd az erőszakos kollektivizáció több hullámban. De volt itt azért zöld terv is, és noha a jugoszláv átlag alatt, de a mezőgazdaságban érzékelhető volt a fejlődés – más kérdés, mikor mire volt ez elég. Különösen 1991 után. Az állam hol jobban, hol kevésbé avatkozott be, és akkor még nem beszéltünk a EU-s és az orosz piacról sem. Vagy, hogy aktuálisak legyünk, a horvátok által a minap kivetett extravámról a gyümölcs- és zöldségexport (avagy import) területén. Közgazdász nem vagyok, de azt azért a vak is láthatja, hogy a világon, így Európában is a mezőgazdasági termelés a legkockázatosabb, a legkevésbé kiszámítható, azaz hogy mikor mi hoz hasznot vagy épp teszi tönkre a gazdát. Időjárás, EU-s támogatások nagysága, változó tőzsdei árak – olvasom, úgy megugrott a tejföl ára, hogy nemsokára annyi lehet a tejfölös lángosnak. S mert már Ázsiában is vajjal sütnek-főznek, hát jobb, ha mindenki átmegy laktózérzékenybe.

EGYRE KEVESEBB JÓZSI, EGYRE TÖBB MŰHOLD

Erre varrjunk tehát először gombot. Egy olyan ruhára, amely egyre kisebb – hiszen egyre kevesebben dolgoznak a mezőgazdaságban.

Amíg a Vajdaságban fóliára osztogatnak pénzt, addig Magyarországon is már azon gondolkodik a paraszt, hogy mindent komputerizáljon, a traktort se a Józsi vezesse, hanem a műhold.

Nem állítom, hogy itt ne fejlődne a termelés módja, ne akadnának már olyanok, akik szántás helyett inkább talajt lazítanak és baktériumtrágyát használnak, ne gondolkodnának az öntözésen, de hogy a Prosperitati mezőgazdasági stratégiája hová van pozícionálva, azt nem látom (talán valahová a százéves parasztpolgárosodásra). Lehet, azért, mert ez nekem magas – meg azért, mert Pásztorék sem tudják elmagyarázni. Mi lesz itt kinek eladva, és ha a támogatást megkapó földműves jól is jár, be tudott fektetni, miből lesz a biztos haszon? És különösen: hogyan-miből járnak jól a napszámosok, a munkások? Mitől-miért ugrik meg a 150 dináros órabér, a húszonpár ezer dináros fizetés (bejelentetlenül)? Ahogy az egyik nyertes Prosperitati-pályázó fejtegette nekem: szép az, hogy az amúgy is sikeres vállalkozásuk újabb összegekhez jut, de a munkásaiknak ők többet fizetni nem tudnak (vagy nem akarnak – ezt már nem mondta). Szerinte az lenne az igazságos (!), ha arra is kapnának támogatást, hogy a dolgozóknak 50 ezer dináros fizetést adjanak – akkor a melósok nem is vándorolnának el. Arra a felvetésre, hogy jó, oké, de ezt is magyar adófizetőknek kellene-e akkor kigazdálkodniuk, már nem érkezett racionális válasz. És még egy, bár meglehet, nem adekvát példa: rövid kishegyesi portyázásaim során pár nap alatt három helyről is azt hallottam, hogy bevetették a kertet mákkal, mert praktikus – csak épp rájuk rohad, nincs kinek eladni. Vagyis kb. ilyen példákra is gondolok.

A bűvöskocka ki tudja hányadik oldala pedig az azzal való játszadozás, hogy a nagy lóvé leosztva mégis mennyi? Mert eddig úgy 6200 pályázó kapott átlagban ötezer eurót. Hogy ez távlatilag egy vállalkozást hogyan „prosperáltat” tovább, nem tudom – lyukat betömni biztos jó, de azért nem tűnik egy komoly összegnek, főleg nem a mezőgazdaság terén, amely az egyik legtőkeigényesebb befektetési ágazat. Bár egy családi gazdálkodásnak jelenthet akár komoly segítséget is egy ideig, de hogy utána mire számíthatnak, nem tudni. Gondolom, egy idő után semmire – aki ötezer euróból nem tudott életképes gazdaságot létrehozni, hát vessen magára!

Augusztus 2-án ugyanakkor azt jelentették be, hogy most hat nagyobb vállalat (mint a Gebi és hasonlók) forgathat meg 10 milliárdnyi forintot. Ez már nagyobb summának tetszik

– csak azt nem értem, hogy egy kapitalista nagyvállalkozás esetében mi a franc értelme van annak, hogy „vajdasági magyar”?

Hogy a tulajdonos(ok) magyar(ok), meg akik ott dolgoznak? Ilyesmit a kapitalista vállalkozás nem ismer, és egyszerűen lehetetlen is kiszámítani, hogy amennyiben hasznot termelnek, az bekerül-e a közös magyar bográcsba. Vagy arra kényszerítik e vállalkozókat, hogy a profit egy részét forgassák majd vissza a magyar oktatásba, kultúrába? Hogy akik most földvásárlásra hitelt kapnak, évente adjanak öt mázsa búzát a női fórumoknak, amelyek a magyar szegényeket etetik? Tudjuk jól, hogy létezik etnobiznisz – amikor valaki abból él meg, hogy magyar, nem pedig a piacról –, de ezek az ágazatok tipikusan azok, ahol a rentabilitásnak felül kell írnia az etnoszt, ahogyan majd felül is fogja írni.

(Ahogy látom, a vajdmagy nagygazdák eddig is messziről tettek a helyi közösségükre, ritka az olyan, aki politizál vagy éppen támogatja mondjuk a helyi kultúréletet.)

Szóval lehet valakiket etnikai alapon támogatni, nem tiltja azt senki, és ez lenne a pozitív diszkrimináció (amit azonban mások esetében a magyarok éppen faji és etnikai alapon előszeretettel vetnek el). De amikor Magyar Levente, a magyar kormányzat gazdaságdiplomáciáért felelős államtitkára arról beszélt a minap a pénzosztás alkalmából, hogy a Vajdaságban a mezőgazdaságot kell fejleszteni, mert itt jó a föld, jó a víz, akkor csak a felkért tapsolók hajbókoltak. Mert lehet, hogy a föld az jó, de a víz aligha (lásd Európa legszennyezettebb csatornája a Ferenc, a magyar többségű településeken átcsordogáló Krivaja pedig szintúgy katasztrofális állapotban van). Másfelől Magyar Levente most akkor kit-mit is akar fejleszteni: az egész Vajdaságot vagy a vajdasági magyar termelőket? Az egyik állam kormányzata egy másik állam közigazdasági egységét?! Jó, persze, tudjuk, kire/mire gondol.

De azt is komolyan gondolják, hogy 30 millió eurónyi befektetés, vagy összességében a tervezett kb. 150 millió (amin 2-3 stadiont lehetne megépíteni, és egy fél budapesti vízi-vébét sem lehetne megrendezni) csodálatos módon egy egész közösséget újjáéleszt – és pont a mezőgazdaságban? Kívánom, legyen így, de hogy azokon kívül, akik e támogatásokból kapnak, más az egészet aligha tartja teljesen ésszerűnek, az biztos.

(Jó, a szerb állam is tapsikol: a magyar pénz egy részét simán lenyeli áfaként, hisz a termelőeszközöket itt kell megvásárolni. Azt tudtommal nem sikerült kiharcolni a szerb kormányzatnál, hogy ha már befektetésekről van szó, legalább az áfát ne nyelje el.)

LESZAKADSZ VAGY KISZAKADSZ

És hát ez lenne központi témánk: a racionalitás. Tudniillik, hogy ha már a bírálat, a kritika jogosságának kérdését feszegetjük, az vajon min alapulhat. Reméljük: ma még, tehát itt és most is, az ésszerűségen. Racionalitás és tudás ugyanis kéz a kézben jár (ám ezúttal nincs módunk bővebben elmerengeni az ún. európai [ennek sincs már sok értelme, mindenki ezerrel európázik, hogy ő az, aki megvédi stb.] felvilágosodás hagyományán, feleleveníteni mondjuk Habermas kommunikatív cselekvéselméletét sok minden más mellett). De amikor Pásztor és Orbán azt állítja, hogy „reménytelen lett volna a szociális-gazdasági leszakadás megállítása”, azaz hogy megállították a vajdasági magyarság szociális-gazdasági leszakadását, be kell húznunk nekünk is a kéziféket, és megállni egy pillanatra. Ez ugyanis súlyos tényállítás, nem odavetett vélemény, hogy „na, mi megcsináltuk a lehetetlent, ti meg csak okoskodtok, fanyalogtok, a kákán is csomót kerestek”.

Mert abból, hogy megállították másfél év alatt a leszakadást, természetesen logikailag az is következik, hogy addig folyton-folyvást leszakadt a közösség, legalábbis gazdasági értelemben (hogy a demográfiai fogyás folyamatos és gyakorlatilag egyelőre megállíthatatlan is, azt már a hurráoptimizmussal feltuningolt párt-bérkatonák sem tagadják).

A leszakadás persze korántsem kenhető azokra, akik 1990, illetve 1995, majd Kasza József távozása óta vezetik e közösséget – aligha egy kisebbségi párt Pinochet-t, Tudjmant stb. idéző tábornokain múlik az ilyesmi. Mégis, ha most ezt megtehették, miért nem tették meg korábban? Jó, most jutott eszébe a magyar kormánynak, ez kiváló érv. Ám vajon egyáltalán igaz-e, hogy most aztán pár milliárddal sikerült megakadályozni a leszakadást? Mérőszámaik természetesen sem nekik, sem nekünk nincsenek. Legfeljebb az agyunkat borogathatjuk az ákácfák árnyékában, hogy bizony, ma már nincs munkanélküliség a vajdasági magyarok körében – alig akad már rabszolgamunkára hajlamos csirkebontó, kapáló, alkalmi munkás, hogy a szakmunkásokról ne is beszéljünk. Ünnepekkor, nyári szabadságok idején boldog fiatalok fizetgetik egymásnak a sört nyugati bérükből. Jó kis autókkal, motorcsodákkal villognak, esetleg felújítják a családi házat. Tanárnők termelik a pénzt – idősgondozásból Nyugaton.

Aki maradt, az meg csak elvan. A falusi vajdmagy diskurzus egyik eleme ugyanis az, hogy van itt munka, aki akar, tud dolgozni. Másfelől, aki meg dolgozik, azoknak telik görög vagy montenegrói nyaralásra, a magyarországi fürdőkbe való kiruccanásokról nem is szólva. Jön a támogatás az óvodákba, az iskolásoknak, ösztöndíjakból sincs hiány. A többfajta diskurzus azonban épp azt bizonyítja, amit a közösség vezetői mindig a szőnyeg alá söpörnek: hogy mint minden társadalom, a vajdmagyar is differenciált, szociálisan tagolt (ha nem is annyira szétszakadt, mint a többségi vagy a magyarországi). Hogy akadnak szegények és gazdagok, tengődők és boldogulók, meg olyanok, akik csak úgy elvannak. De ez a gazdasági támogatáspolitika szociálisan nem differenciál, nem veszi figyelembe az egyenlőtlenségeket. Az járhat jól, akinek úgyis van.

De hol lakozik akkor itt az ördög, ha a részletekben nem? Hát pont egy ilyen odavetett, általánosító kijelentésben, a szintézisben: hogy megállították a leszakadást. Mert mihez képest? A szerbiaihoz? Annak átlagához képest valójában nem is nehéz – bár ez is kétséges. Újvidékhez vagy Belgrádhoz viszonyítva, vagy valamely kelet-szerbiai hegyvidéki falucska lakóihoz mérten? Netán a magyarországihoz? (Ahogyan a magyarországi életszínvonallal, a gazdasággal sem az a baj, hogy rosszabb lenne, mint 1989-ben – hanem hogy az tovább szakad le az EU-átlagtól.)

A vajdmagy önkép szerves része, hogy ez mindig is egy szép, gazdag, prosperáló vidék volt. Annak tartották a monarchia idejében is (vö. a Habsburg-birodalom éléskamrája), annak a szocializmus alatt is (vö. Jugoszlávia éléskamrája), és hogy az lehet az EU-ban is. Hogy ez igaz volt-e, általában senkit sem érdekelt. A büszke vajdmagy, noha érzékelte, hogy a Vajdaságot folyamatosan megsarcolja Belgrád, a központi hatalom, s látta-érezte, a magyar többségű községek különösen fejletlenek, mégis inkább a magyarországi, erdélyi, felvidéki és kárpátaljai magyar felé tekingetett, olykor fitymálóan. Azok meg csodálattal nézték, hogy mi nem kapható itt. Ismerős történet, nem ragozom. Kétségtelen, a szocialista modernizáció idejében látványos fejlődésnek lehettek tanúi az itt élők és az idelátogatók. Rá se bagóztak, hogy a Vajdaság a II. világháború után 1953-ig biztosan nem fejlődött semmit. Sőt, hogy a későbbiekben is stagnált, és ritka időszak volt, hogy a gazdasági fejlődés valóságosnak volt mondható, a befektetések volumene, a jövedelmek reálértéke nőtt. A jugó átlaghoz képest a fejlődés nagyobb volt – ezt az adatot mutogatták. Az átlag meg akár szép is lehetett – a részletek viszont kevésbé. Csak egy adalék:

1963 meg 1966 közt, amikor úgymond látványosan beindult a jugoszláviai gazdaság motorja, a Vajdaságban az egy főre jutó gazdasági beruházás 893 dinár volt. A magyarok által többségében lakott községekben viszont mindenütt alatta: így Kishegyesen 307, Kanizsán 300, Temerinben meg csak 249 dinár.

Kiragadott példák ezek, de szemléletesek. Az oktatási adatokról nem is beszélve: a felfutás után hogyan lett egyre kevesebb magyar iskola, tagozat, diák, miért nem nőtt a felsőfokú végzettségűek száma és aránya? És mindebből vonjuk ki azokat, akik akkor is csőstül mentek Nyugatra vendégmunkáskodni, ahogyan a ma távozók is megszépítik, javítják ezeket az adatokat.

Ha tehát velük is számolunk, akkor persze hogy megállították a közösség leszakadását. Mert akik még leszakadhatnának, inkább kiszakadnak a közösségből.

Kétségtelenül szép eredmény, hogy négy- vagy hatezer meg majd még több vállalkozó, család, háztartás prosperál ideig-óráig a Prosperitatinak hála. És addig, amíg egyesek kapnak, s ennek örülnek, ne sápítozzunk, ne irigykedjünk mi se. Az tényleg nem adekvát kritika.

De akkor nézzük meg, mi az ésszerű, és mi lehet a racionális kritika alapja. Itt arról kell szót ejteni, hogy egy dolog az, hogy megismerjük a helyzetet, valamit tudunk – így azt, milyen a gazdaság helyzete, azon belül a vállalkozók, dolgozók pozíciója, ki mennyit keres valójában, mekkora a profit, hogyan lehet x összegből gazdálkodni, profitot termelni és végső soron tisztességesen megélni (nem éhezni). Más kérdés viszont, mit teszünk ezen ismereteinkkel, tudásunkkal – úgy, hogy egy csomó mindent nem is tudunk, és csak annyit tudunk, hogy sok mindent nem tudunk. Egy kijelentést pedig úgy bírálhatunk, hogy bebizonyítjuk hamisságát. Az Orbán–Pásztor-féle, a sikerről szóló kijelentést pedig azért nehéz hamisként bírálni, mert a helyzetről való tudásunk provizórikus, bizonytalan. A szabad véleménynyilvánítás feltétlen híveként semmi bajom azzal, ha valaki azt mondja: hazudnak, mint a vízfolyás. Ahogyan híveik értékítéletével sem lehet önmagában bajom, hogy ti. csak ők az igazmondó juhászok. Így meg merem kockáztatni, hogy sikerpropagandájuk hazug, azaz hazudnak. De ez a politikai harc terepe, és mondjuk nem a szociológiáé. Viszont utóbbi terén is csak azt tudom mondani, hogy állításuk tényszerűleg hamis, politikailag meg igenis hazug, mivel egyetlen egy érvényes tényt és állítást nem tudnak mellé avagy mögé tenni. Erre mondhatják ők, hogy na de én meg miféle tényt tudok amellett felhozni, hogy nem állt meg a lecsúszás? Ilyen értelemben „igazuk van” – csakhogy ez esetben nem én vagy mások nyitottuk meg a diskurzus ezen fejezetét.

Magyarán: nem tudjuk, megállt-e a lecsúszás. Mert ilyen-olyan értelemben a közösség már egy átmeneti időszak óta a hatvanas évektől csúszik lefelé (és ezt bizony már akkor megírták a magyar „kommunisták” is a Hídban, a Létünkben, a heti- és napilapokban, ha vörös farokkal is). A lecsúszás pedig csak folytatódott a háborúk, a gazdasági zárlat, majd a 2008-as világgazdasági válság okozta újabb megtorpanás miatt. Ismét a lecsúszás más aspektusát vetítette előre az az elsősorban gazdasági okokkal magyarázható exodus, ami az ún. kettős állampolgárság bevezetésével indult el, azaz hogy a magyar állampolgárság révén megnyílt a szabad út a nyugati munkaerőpiac felé.

Tehát nyugodtan állítható akár az is, hogy vége a lecsúszásnak, hiszen ami nem csúszhat tovább lefelé, az tényleg nem csúszik már lefelé, mert megállt.

(Egy – etnikai vagy más jellegű – közösség felemelkedésének vagy lecsúszásának más mérőszámai is lehetnek. Így például a szocializmusban is megírták már egyes vajdasági magyarok [!], hogy érdekérvényesítő képességünk elmarad más etnikumokéhoz képest, azaz sokkal kevesebb a párttag, a gazdasági vagy politikai vezető, képviselő stb., mint a többségi nemzet vagy nemzetiségek körében – de erről majd máskor.)

PARASZTROMANTIKA INGOVÁNYOS TEREPEN

Az ésszerűségnek, azaz a racionális bírálatnak azonban van egy másik lehetősége is: amikor nem egy kijelentést, egy értékítéletet bírálunk mint hamisat, hanem amikor magát a cselekedetet. Mégpedig az alapján, hogy előfeltevéseit tévesnek nevezzük, s ilyképpen a cselekvést sikertelenségre ítéltetettnek nyilvánítjuk. Kissé filozofikusan hangzik, de ugyebár arról lenne szó, hogy mindkét esetben az érvényességi igényt vizsgáljuk. Először az igazságigényt (azaz: igaz-e vagy hamis a kijelentés), a másik esetben viszont azt – és ez az igazán érdekes most –, hogy amikor beavatkozunk egy világba (ez esetben a vajdmagy közösség gazdasági életébe), akkor a vélt sikerre lehet-e számítani.

Vagyis tegyük fel végre a kérdést: ésszerű-e, hogy a magyar kormány a magyar adófizetők révén egy alapítvány pályázati rendszerén keresztül vállalkozásokat segít? Vagy pedig ne is keressük az ésszerűséget, hanem mondjuk ki: a nemzeti együttműködés rendszere (amit akár szolidaritásnak is hívhatnánk) azt kívánja, a leszakadó kisebbségi magyar közösségnek juttassunk annyit, amennyit csak tudunk, hogy gazdasági élete fellendüljön – aztán lesz, ami lesz. Hátha bejön.

Ha jól látom, a Prosperitati (azaz a magyar kormány, az MNT, végső soron a VMSZ) elsősorban a vajdmagy falut, mezőgazdaságot akarja felvirágoztatni. Egy olyan eszközzel, amely ugyan az EU-ban is honos, legitim, legális, mégis, első körben azt látjuk, hogy a kommunizmust átkozó elit nem sokban csinál mást, mint az ún. szocializmusban tett az állam: elvesz, majd újraoszt. Ugyan nem lényegtelen különbség, hogy mind Jugoszláviában, mind Magyarországon egykor az iparosítást erőltették, de aztán rájöttek, hogy a mezőgazdaságba is érdemes befektetni, ha már máshonnan elvettek vagy épp hitelt vettek fel. Fejlesztették a mezőgazdaságot, a szövetkezeteket, az agrárkombinátokat. Az emberek már nem éheztek, rántott hús került az asztalra vasárnaponként. A fiatalok farmerben robogtak el a diszkóba. Az egyéni termelőt, a parasztot persze megnyúzták, de aztán jött az ún. társultmunka-termelés, felesbe ment a disznóhizlalás. S mégis, ha jött a járvány, vagy leesett a hús ára, a paraszt ment tönkre, nem a bank vagy a szövetkezet (illetve később azok is). Aztán az egész ország gazdasága roppant bele abba, hogy a gazdaságban nem – csak – a piac törvényei uralkodtak, hanem a beavatkozás volt szakszerűtlen, irracionális, ám mindenek előtt való.

Akkor sem csak érdemtelenek jutottak fejlesztési pénzekhez, de ma is ugyanúgy egy kormány, egy párt delegáltjai döntenek a fejlesztésekről (a szakmaiság álcája mögé bújva), ugyanúgy pártemberek járják ki azt, ki az, aki mindenképpen kapni fog. Az „ingyenpénzt” vagy az olcsó hitelt pedig politikai lojalitással, szavazatokkal kell visszafizetni, meghálálni. És ez az a kategória, amit – ilyen mértékben – egy piac végül úgysem tűr el: mert ahhoz, hogy egyeseknek biztos és lehetőleg busás haszna legyen, másoknak tönkre kell menniük. Az a magyar biokertész, aki ilyen előnnyel vág a munkába, tönkre fogja tenni a másik biokertészt – aki akár magyar is lehet. Koktélparadicsomra korlátlan mennyiségben ugyanis sehol sincs szükség.

Hangsúlyozom, tisztában vagyok azzal, hogy épp a mezőgazdaság területe az, ahol ugyan erős a világpiac hatása, az árutőzsdék a mindenhatók, de épp azért avatkozik be támogatáspolitikájával is oly markánsan az EU, mert hát muszáj beavatkozni, különben az egész ágazat taccsra kerülne. Hogy e területen tette meg első lépéseit a vajdmagy közösség lélegeztetőkészüléken tartása érdekében a magyar kormány és kihelyezett, szófogadó tagozata, azért aligha kárhoztatható. Csak hát éppen az egyik legkiszámíthatatlanabb területen próbálkoznak. Azt hiszik, hatezerkétszáz család röghöz kötése majd itthon marasztalja a többieket is, és más vállalkozások, s így tudásformák sokkal kevésbé érdekesek és profittermelők – vagy majd egyszer azok lesznek, de per pillanat nem.

Ez a parasztromantika persze régről ismerős. Termelési riportokat ma nem lehet írni a gyárban dolgozókról, a kockásinges informatikusokról meg még nehezebb. Marad a falusi idill: a négykézláb a fólia alatt, ötven fokban verejtékező magyar család, akiknek tagjai elmondják, nekik bizony milyen jó, és a Prosperitati nélkül ez nem volna lehetséges. Mennyire ismerős sablon! Csak hát mintha a szájukba lenne adva. Persze hogy megköszönik, ami ingyen van. Megköszönte anno a paraszt is, hogy a helyi párthuszár elvezette a lovát, addig se kell etetnie – mert volna mást mondani! Később hálálkodtak a szövetkezet vezetőinek, mert vihetnek a közösből. Pedig látták, hogy a téesz-elnök még többet vesz a közösből. Ma is lát mindenki mindent, de a vajdmagy sajtóban azokat szólaltatják meg, akik kicsit kaptak. Akik egy permetezőgéppel mentek haza. A vajdmagy vállalkozói elit – amely persze a magyarországi és szerbiai többségi elithez képest sehol sincs, legfeljebb középvállalkozói szinten áll – meg hallgat. Tudják jól, hogy az kap, akinek úgyis van, nekik lesz még több, aki meg nem kap, az már úgyis lecsúszott, nincs lejjebb, s aki meg mégis kapott egy kicsit, az meg úgyse megy vele semmire. Ez a gazdasági racionalitás, a (nagyon késői) kapitalizmus logikája.

Ismételjük meg: ha így nézzük, a vajdasági magyarság leszakadása megállt. Aki fönn van, fönt is marad még egy ideig, aki meg lecsúszott, az is ott marad, örökre, amíg el nem tűnik vagy el nem megy. Ami nagyban megy, itt kicsiben, de a lényeg ugyanaz: a társadalom, a közösség kettészakadása egy kis, egyre gazdagabb rétegre, elitre, és egy hatalmas, egyre pauperizálódóbb többségre. Ez a folyamat pedig csak folytatódik – még ha az átlagot lehet is kozmetikázni.

A teljességgel vak és párthű vajdmagy média ezt persze nem látja és nem is láttatja (nem is mernék az ott dolgozók). Újra a sikersztorik világát éljük, akárha Tito, Rákosi, Kádár (tökmindegy) korában, ahol nem csak minden kritika inadekvát, fölösleges, igazságtalan és ésszerűtlen a másik oldalon – de egyenesen gyanús is. Újra a vad gondolkodás, azaz a mitikus világkép ideje jött el, ahol a tekintélyelvűség uralkodik. Fölfelé nyalunk, lefelé meg rúgunk. Nem tudunk semmit, de megmondjuk, mi van és mi legyen.

(Autonómia)