Ceruzám (billentyűzetem) végét (zsinórját) rágva aggódó tekintetem az Anyaországra vetem – mert az a szar, ami ott zajlik, kis késéssel, de hozzánk is be szokott gyűrűzni.

Az idei október 23-a igazán nem nevezhető eseménytelennek. Egyszerre két véres jubileumot is ünnepelhettünk, grátiszban pedig kaptunk egy harmadik „ünnepelni valót” is.

60 ÉVVEL EZELŐTT…

…1956-ban történt, hogy a II. világháborút követő kommunista diktatúra és a szovjet-orosz elnyomás ellen nemzetünk jobb sorsra érdemes, bátor lányai és fiai fellázadtak, tüntetni kezdtek, majd az erőszakos reakció hatására fegyvert ragadtak, és megpróbáltak érvényt szerezni szabadságvágyuknak. Az akkori kollaboránsok szovjet-orosz segítséggel (vagy a szovjet-orosz erők az akkori kollaboránsok segítségével – kinek hogy tetszik) leverték a forradalmat, sokakat kivégeztek, halálra kínoztak, százezreket űztek el az országból, ill. tettek lelki nyomorékká. Az egész szabad világ tisztelgett akkor a magyar nemzet előtt, és tiszteleg ma is október 23-án. Nem ez volt a magyarok egyetlen, (leg)új(abb)kori küzdelme a szabadságért, amelyet végső soron az orosz medve hiúsított meg.

Levonhatunk mindebből pesszimista és optimista következtetést is: lám, a magyarok mindig keservesen nagy árat fizetnek azért, ha le akarják magukról rázni az idegen rabigát, és lám, ekkora traumák után is megmaradt a nemzet, talpraállt valahogy, túlélt. Hőseink emléke és az irántuk érzett tisztelet a mégoly nagymérvű megosztottságunk ellenére is összeköt bennünket – valamennyire.

Egyébként az oroszok még ennyi évtized távlatából is egészen másképpen emlékeznek a „CIA-s nácik” által szervezett „pogromra”. Jajj, de meglepő!

10 ÉVVEL EZELŐTT…

…2006 októberében történt, hogy az akkori magyar miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc néhány hónappal korábban, a parlamenti választási győzelem után zárt ajtók mögött tartott frakcióülésen elmondott, balatonőszödi beszéde kiszivárgott, és a rendszerváltás óta nem látott tiltakozáshullámot indított el. Tömegek vonultak ki Budapest utcáira Gyurcsány és az MSZP-SZDSZ koalíciós kormány lemondását követelve. A békés tüntetők közé nagy számban vegyülő futballhuligánok és neonácik azt tették, amihez a legjobban „értenek”: törtek-zúztak-verekedtek-gyújtogattak, tévészékházat foglaltak, utcákat változtattak csatatérré.

A teljesen hitelét vesztett Gyurcsány a fellobbant népharagból a lehető legrosszabb következtetést vonta le: a lemondás és a helyzet konszolidálása helyett az erőszakos, diktatórikus fellépést választotta. A cirkusz első napján a rendőrök tesze-toszán, védőfelszerelés és irányítás nélkül, hatástalanul léptek fel, ami rengeteg áldozattal, sérüléssel járt a részükről. Sokan vélik úgy (nem alaptalanul!), hogy az első nap rendfenntartóit lényegében beáldozta a szocialista kormány annak érdekében, hogy a rendőrség soraiban eluralkodjon a pánik és a bosszúvágy, amire dezinformációk terjesztésével még rá is segítettek, összemosva a Fidesz-szimpatizáns, békés tüntetőket a szélsőséges elemekkel.

A hatás nem maradt el: a központi parancsra azonosító jelvényeiktől megszabadult (a mai napig nem derült rá fény, ki adta ki ezt a parancsot), arcukat fekete símaszkkal elfedő, bosszúszomjas és felhergelt, a hatalom teljes támogatását élvező, és a következménynélküliség pillanatnyi állapotát kihasználó rendőrök nagy része hihetetlen agresszióval rontott rá mindenkire, aki élt és mozgott a „műveleti területté” nyilvánított belvárosban, lett légyen az vétlen járókelő, rosszkor rossz helyen levő turista, újságíró, diák, gyerekét szorongató anyuka, vagy nemzetiszín zászlócskát tartó idős személy.

Törtek a kezek és a lábak, bőséggel jutott paprikaspré és könnygáz a szemekbe, dőlt a vér a fejekből, gumilövedékek ütöttek sebeket olyan személyek arcán, akiknek köze nem volt semmiféle rendbontáshoz.

Mindezek után felelősségre vonás nevetségesen kis számban történt, a véreskezű rendőri vezetők korkedvezményes nyugdíjba vonultak, és kaptak mellé Pro Urbe (vagy valami hasonló) díjat is. A soron következő, 2010-es választásokon az időközben Gyurcsányt mégiscsak lecserélő MSZP katasztrofális vereséget szenvedett, kegyetlenül megbüntették a választók, az egyszerre polgári, nemzeti és européer arculattal kampányoló Fidesz pedig kétharmados többséget szerzett a parlamentben. A többség meg volt győződve róla, hogy a hazug zsarnok és pártjának leváltása után tejjel-mézzel folyó Kánaán, béke és igazi demokrácia köszönt az országra.

Fontos rámutatni egy momentumra:

2006-ban, de még utána is egy átlagos Fidesz-szimpatizáns teljesen meg volt győződve arról, hogy az MSZP támogatóinak derékhadát az életüket a kádári szocializmusban leélő, kommunista nosztalgiában „szenvedő”, tájékozatlan, ill. félretájékoztatott (vagy simán hülye) nyugdíjasok alkotják, tehát kis túlzással a két politikai tábor szembenállása egyszersmind generációs törésvonal is, a régi és az új világrend egymásnak feszülése.

Bár maga a szemlélet leegyszerűsített és elnagyolt volt, mégis bőven rendelkezett igazságalappal: elég csak az MSZP nagygyűléseire, lakossági fórumaira gondolni, ahol tényleg csak elvétve akadt fiatal; de azok a pillanatképek is sokatmondóak, amikor a nép közé leszálló Gyurcsányt valósággal körülrajongták a nyugdíjas bácsik, nénik. Rocksztárokat nem imádnak így a tini lányok…

Hogy mindezt miért tartottam fontosnak kiemelni?

EGY HÉTTEL EZELŐTT…

…október 23-án volt Budapesten a központi ’56-os megemlékezés, amelyen nagyszámú ünneplő vett részt, ám – mint minden rendes állami ünnepen – ezúttal is sokan tüntettek a regnáló kormány politikája ellen. A kormányközeli médiumok egyként számoltak be arról, hogy a tüntetők fütyüléssel, kerepléssel, bekiabálással zavarták meg a nemzeti himnusz közös eléneklését, de utóbb kiderült, hogy ez nettó hazugság: gyakorlatilag pont a himnusz néhány perce volt az a rövid időszak, amely mindkét tábor részéről békésen telt. A kormánypárti megemlékezők a nemzeti ünnep megbecstelenítését rótták fel a tüntetőknek, a tüntetők viszont pont 1956 szellemének meggyalázása miatt tiltakoztak (vagy véltek tiltakozni), azaz a diktatúra, a sajtószabadság eltiprása és a helikopterrel urizáló korrupció ellen.

Belegondolva:

boldog az a forradalmár vagy mártír, akiről nem neveznek el teret, utcát, épületet, és akiről nem emlékezik meg a mindenkori hatalom, kisajátítva a történelmi örökségét.

Az ünnepség órái teljesen szürreális jelenetekkel teltek. A „polgári” legendárium szerint főleg fiatalok által támogatott Fidesz (1995-ig Fiatal Demokraták Szövetsége néven futottak, aztán „felnőttek”) bőven nyugdíjaskorú szimpatizánsainak egy része (hát szerencsére kis része) tettleges módon próbálta elejét venni a leávósozott, lekommunistázott, lemigránsozott, minden szarnak elmondott (és a fényképek tanúsága szerint jóval) fiatal(abb) tüntetők füttyögésének. Persze akadtak a tatáknak, mamáknak ifjú segítőik is. Megpróbálták a tüntetők fütyülőit elvenni, elcsattantak pofonok, ütések, rúgások, voltak olyan „szerencsések” is, akiket egyszerre többen próbáltak földrevinni (sikeresen), sőt, volt olyan (egy történész professzor), akinek a feje vérzett, miután az agresszívvá vált kormánypárti „megemlékezők” móresre tanították a „nemzetárulóját”. By the way: már készül a füttyögők elleni törvényjavaslat – a „demokrácia” malmai gyorsan őrölnek.

Lesz-e annál szebb, magyarabb pillanatkép még ebben az évszázadban, mint amelyiken az egykori fideszes közhiedelem alapján leginkább MSZP-s szimpatizánsnak vélhető, ám valójában bőven „nemzeti érzelmű” mamika magyar zászlóval veri azt a szerencsétlen tüntető (pardon: „kommunista!”, „ávós!”) srácot, akit egyszerre többen próbálnak leteperni, hogy elvegyék a sípját?

Vajh’ lesz-e festő, aki vásznon örökíti meg a migránshíradókkal és -plakátokkal egekbe pumpált cukrú és vérnyomású nénik arcára kiülő szenvedélyt?

A Monty Pythonnak volt évtizedekkel ezelőtt egy valóságot teljesen kifordító, zseniálisan abszurd szkeccse arról, hogy öreg nénikből álló rablóbanda tartja rettegésben az egyik város lakosságát. Ki a franc gondolta volna, hogy egyszer valami hasonló fog lejátszódni a szemünk előtt?

No, de hogy visszakanyarodjunk: akarja-e szerintetek ez a fiatal, aki pont a magyar kormány diktatórikus működése ellen tüntet, hogy éhbérért gürcölve kitermelje az őt ütlegelők nyugdíját, akik hatalomban tartják azt a kormányt, amelyik pont az ő fiatal életét nyomorítja meg és kényszeríti őt külföldre?

Ha a választójognak van alsó korhatára, akkor felső miért nincs? Vagy miért nem feltétele például a beszámíthatóság?

A kiragadott példa természetesen nem általános érvényű. Ez csak a jéghegy csúcsa, a legmellbevágóbb rész. A legkirívóbb eset, ami arra figyelmeztet, hogy

valami kurvára nem jó irányban halad az Anyaországban. És ez a szar a politikai függőség formális és informális csatornáin szép lassan csordogál hozzánk lefelé!

A hvg.hu egyébként megkérdezte Orbán Viktort is, hogy „mit szól ahhoz, hogy az október 23-án a Kossuth téri állami megemlékezésen több helyen is rátámadtak a vele szemben kritikus – beszéde alatt síppal tiltakozó – résztvevőkre, és az eseményeket rögzítő újságírókra.” A válasz lakonikus és kitérő volt:

„Jogi kérdésekkel majd a joghatóságok foglalkoznak.”

Se egy elhatárolódás, se az agresszió elítélése, se semmi. A „joghatóságok” meg úgyis a Fidesz kezében vannak – tudja ezt kormánypárti is, ellenzéki is –, úgyhogy el lesz simítva, nyugi. Burkolt támogatás ez a nemzetvezető részéről.

Ezekután miféle konszolidációban reménykedhet a magyarországi ember? És miben reménykedhetünk mi, akiknek a VMSZ importálja ugyanezt a mocskot álnéven hazudozó és uszító trollportálon, Bayer Zsolt-os óbecsei vendégszereplésen, sztárszakácsból iszlám-szakértővé avanzsált Paskó atyás „tájékoztató” roadshow-n keresztül?

(folytatjuk)

(Autonómia)