A fél életedet ledolgoztad már Szerbiában, de csak valamikor régen, még a kilencvenes években volt állandó munkahelyed – a nagy állami vállalatot először darabjaira szedve privatizálták, aztán szép lassan mindegyik darabot csődbe vitték az új tulajdonosok (nemrég is érdeklődött a csődgondnok, hogy a 106 (százhat) dinárt, ami még jár neked, hogyan szeretnéd fölvenni) – azóta csak meghatározott időre alkalmaztak, vagy úgy se:

a leghosszabb ideig egy (a feleséged által csak cowboy jelzővel illetett) vállaltnál dolgoztál, napi 12-14 órákat, terepen, műszerrel, minimálbérért, feketén.

Ha megkérdeztétek a tulajt, hogy esetleg nem lehetne-e nagyobb a fizetésetek, hisz jól tudja, hogy ennyiből nem lehet megélni, akkor csak a fejét fogta, hogy nektek fogalmatok sincs, micsoda költségei vannak neki (meg még azt is mondta, hogy mit akartok, hisz fölveszitek a munkanélküli segélyt is) – de közben láttátok, hisz mindenki látta a kisvárosban, hogy egyre-másra veszi a gyümölcsösöket, telepítteti a minimálbéren tartott ilyen-olyan szakmunkásaival a jégvédelmi rendszereket. Igaz, néha kaptatok extra juttatásként télirevalót, vagy egyszer az is előfordult, hogy mindenkinek befizetett egy-egy hetet, családostul, valami görögországi apartmanba – csak az utat és az étkezést kellett volna magatoknak állni, de épp akkor ment a gyerek autósiskolába, nem jött össze a rávaló.

Aztán Újvidékre kerültél, ott is mindenféle cégeknél dolgoztál (volt olyan építőipari cég, ahol 6 hónap után nem hosszabbították meg  a szerződésedet, mert kellett a művezetői munkahely valaki unokaöccsének, ezt a tulaj meg is mondta neked, nem váltatok el haraggal, be is ajánlott máshova – viszont még egy évig használták ingyen a licencedet, sokadik sürgetésre szereztek csak más valakit, akinek a nevén egyáltalán működtetni tudták a céget), mire végül ehhez a mostanihoz kerültél, nagy cég, érdekes munkákkal, jól érzed magad, a szakmáddal foglalkozhatsz, ráadásul annyit keresel, mint eddig még sehol – igaz, itt is minimálbérre vagy bejelentve, a többit zsebbe kapod, és a szerződésedet hathavonta hosszabbítják.

Történt nemrég, hogy az egyik szerémségi kisvárosban dolgoztatok. A figuránsaid gyakran cserélődnek (nem fizetik meg őket különösebben, és gyakran késik is a fizetés), ezért alapvető dolgokat kell elmagyaráznod újra meg újra ahhoz, hogy dolgozni tudjatok. Most is ez történt: már fölállítottad a műszert, amikor ismét oda kellett menned az egyébként állatorvosi szakon végzett fiatalemberhez, hogy megmutasd neki, mit is kell csinálnia, amikor egy járókelő megbotlott az állványban, és a műszer fölborult. A járókelő a vállát vonogatva eloldalgott, te pedig csak azt tudtad megállapítani, hogy a műszer nem működik. Később, a cégben, a kollégákkal, meghánytátok-vetettétek, hogy mi lett volna a megoldás: elvben ilyenkor körbe kéne keríteni a műszert valami mobil korláttal, de egyrészt ilyen nincs is a cégnél, másrészt annyira hátráltatná a munkát, hogy akkor se raknátok ki, ha lenne mit.

(Mint ahogy akkor se kísér benneteket forgalomlassító-elterelő autó, ha autópályán dolgoztok, csak a láthatósági mellény óv benneteket, miközben folyamatosan ide-oda járkáltok az autópálya két oldala között, gyakorlatilag folyamatos életveszélyben.)

És itt jön a csavar: ennek a műszernek az ára 5000 euró fölött van. Használtan 2500-3000-ért lehet szerezni. Amikor munkaidő végén bevitted a cégbe, a tulaj fölkapta a vizet: „Egy hónapon belül már a második műszert teszitek tönkre!” Valóban, nemrég egy másikat is leejtettek a kollégák, a tulajon kívül mindenki tudott róla, de mindenki lapított, egészen a mostani esetig pedig a tulaj is átsiklott fölötte. Tönkrement, van ilyen. Neked ez a megoldás eszedbe se jutott –

őszinteséged jutalma az lett, hogy a tulaj arra jutott: tulajdonképpen kifizethetnéd a kárt.

Csodálkoztál ezen, hiszen ha például a naponta hajtott céges autónak van baja, azt szó nélkül benyeli a cég, az újabbak biztosítva is vannak – a szintén naponta használt, terepen cipelt-zötyögtetett (az autónál drágább) műszerek nincsenek. Ki érti ezt?

Ráadásul a műszert Szerbiában nem szervizelik, kiküldik Németországba – a szállítás, az állapotfelmérés árát akkor is ki kell fizetni, ha nem javítható, vagy ha nem rendeled meg a javítást. Mindezt a feleséged keresgéli elő a neten, de hiába az adatok: a cégnél senki nem foglalkozik a javítás megszervezésével – de legalább állítólag azzal megbízták az egyik munkatársat, hogy járjon utána, mennyi lenne a biztosítás. Heteket töltesz használt, hasonló műszer fölkutatásával, de most éppen egyet se kínálnak a szakmai oldalak.

A nemrég hosszabbított, ismét határozott időre szóló szerződésedben semmi erre vonatkozó kitétel nincs. Akinek meséled, mindenki hüledezik, de ez nem segít rajtad:

a cégnél újra meg újra fölmerül a kérdés, mikor gondolod kifizetni a kárt. A kollégák meg, akik az előző műszert összetörték, továbbra is lapítanak.

Hetente hallgatják az újabb változatokat, hogyan kívánja rajtad a cég behajtani a sérült műszer árát, de egyik se gondolja, hogy ezzel neki bármi tennivalója lenne. Neked persze nincs 5000 euród. 2500 se. Fölajánlod, hogy vonjanak a fizetésedből havi 10 ezrest. A tulaj reakciója: „Addig akarod fizetni, amíg nyugdíjba nem mész?” Aztán fölajánlod, hogy esetleg fölvehetnél hitelt. A tulaj rábólint. A feleséged kiakad. A banki ügyintéző csak a fejét csóválja, amikor megérdeklődöd a föltételeket, és elmeséled neki, mire kell. Kiderül, hogy gyakorlatilag azonnal kaphatsz hitelt, ha az előző, hat hónapra szóló mellett bemutatsz egy határozatlan időre szóló munkaszerződést is.

Most itt tartasz. Húsz év után végre ismét állandó munkahelyed lesz. Büszke lehetsz rá: vetted magadnak. Hisz gondolni kell a nyugdíjas évekre is.